A szocializmusban meglehetôsen sokáig tartotta magát azon ideológia, hogy a pénz, a kapitalizmus eme átkos csökevénye óhatatlanul elsorvad, hiszen mindenkinek lesz elege mindenbôl. Ám nem a pénz szűnt meg, hanem a szocializmus. A bukást számos átmeneti gazdaságban túlélte az állami tulajdonban lévô, de legalábbis a kormányok által közvetve ellenôrzött bankrendszer. A politikai döntéshozók jó része ugyanis nehezen áll ellen a hatalom csábításának, még emlékszik rá, hogy az erôsen központosított bankrendszer — a pénzellátás, a hitelnyújtás, a valutapolitika révén — képes volt az egész gazdaságot ellenôrizni, s a tervhivatallal összefogva a lakosságot a párt akaratának kiszolgáltatni.

Ezt az úgynevezett monobankrendszert örökölték az átmeneti gazdaságok: ez lényegében a jegybankból és területi fiókjaiból, egy külkereskedelmi bankból, egy takarékbankból, továbbá egy fejlesztési (beruházási) pénzintézetbôl állt. Ennek némileg kifinomultabb formája volt a kétszintű bankrendszer, amikor a jegybankból kihasított kereskedelmi bankok is színre léptek; ám versenyrôl még itt sem volt szó, egyszerűen elosztották egymás között a központi bank helyi fiókjait s a számlavezetô vállalatokat.

A kommunista parancsuralmi rendszerek összeomlásával egyszeriben kulcsszerepbe került a bankszektor, s az új korszak megtestesítôje is fehérre cserélte fel a kék gallért; az egykor körülajnározott kohász és bányász piedesztáljára a "pénzügyi szakember" mászott fel. Sok állami bank vezetése a korábbi nómenklatúra embereinek kezébe ment át, akiknek semmi érdekük sem fűzôdött a belföldi bankszektor felnyitásához, a bel- és külföldi versenytársak beengedéséhez. A kormányszervezetekkel kialakított "különleges" kapcsolataikat ezek a bankvezetôk a piac elszigetelésére, illetve az esetleges konkurencia ellehetetlenítésére használták fel. Számos országban a külföldiek legfeljebb képviseletek megnyitásához kaptak engedélyt.

De az elzárkózás híveire rendkívül erôs nyomás nehezedett. A bankok hagyományos klientúrája, a betéttulajdonos vállalatok nagy része csôdbe ment, miután hihetetlenül gyorsan kellett volna váltaniuk exportpiacot (elveszítették hagyományos KGST-partnereiket), bevezetni új, nyereséggel eladható termékeket, miközben a belföldi piacok összezsugorodtak, s az állami támogatás leállt. A behajthatatlannak vagy legalábbis kétesnek minôsített bankkövetelések állománya hirtelen megugrott. Egy részüket a bankok kénytelenek voltak leírni. Emellett a rendszerváltás után számos országban a nyugati pénzügyi, könyvelési elôírásokhoz jobban igazodó rendelkezések léptek életbe, és ezzel jelentôsen egnôttek a bankok tartalékképzési kötelezettségei. Az állami bankok nagy részét csak a közvetlen kormánybeavatkozások, illetve részvénytársasággá átalakításuk után a külföldi tôkeinjekciók mentették meg a fizetésképtelenségtôl. A külföldi kölcsönök egyik fontos feltétele a hazai piacok liberalizálása, ezen belül a bankszektor felnyitása. Ugyanakkor életképes bankok elképzelhetetlenek a technikai felszerelések megújítása, a számítógépes ügyviteli rendszerek bevezetése, a lakossági bankszolgáltatások színvonalának javítása nélkül.

Bár a kiinduló feltételek a legtöbb átmeneti országban hasonlóak voltak (az eredeti gazdasági fejlettség persze már ekkor meghatározó volt), a pénzügyi szektor átalakításakor mégis jelentôs szerepet játszott az egyes országok sajátos, egymástól eltérô fejlôdése. Magyarországon például egy többé-kevésbé sikertelen bankkonszolidáció után — a bankok tôkéjét közpénzekbôl töltötték fel, úgy, hogy behajthatatlan követeléseiket állami kötvényekkel cserélték fel — gyakorlatilag az összes állami bankot átszervezték, áramvonalasították, majd eladták — elsôsorban külföldi befektetôknek.

A másik szélsôséges fejlôdési modellre Románia szolgáltatott példát. A bankkonszolidáció és privatizáció hosszadalmas procedúrája máig sem ért véget: a hat nagy bank — a Banca Agricolã, a Banca Comercialã, a Bancpost, a Bancorex, a Banca de Dezvoltare (a román fejlesztési bank) és az Eximbanc — még mindig állami kézben van, likviditási helyzetük egyre súlyosabb. Magánkézbe adásukat a Nemzetközi Valutaalap is keményen szorgalmazza. Nehezen találnak azonban vevôre, s a befektetôk bátorító jeleket várnak a reálgazdaságból — egyelôre mindhiába. Addig pedig aligha lehet áttörésben reménykedni.

Tény, hogy a privatizáció önmagában még nem oldja meg a bankszektor gondjait. A világsajtót is bejárta például a lettországi vezetô kereskedelmi bank 1995-ben kirobbant botránya. A Bank Baltija, Alexander Lavent és néhány befektetôtársának magánpénzintézete, amely néhány év leforgása alatt a kis balti ország legnagyobb kereskedelmi bankjává nôtte ki magát, rövid úton elvesztette az ország évi nemzeti jövedelmének 7 százalékát. Könnyelmű hitelkihelyezéseit, pénzmosási akcióit a laza bankellenôrzés nem tárta fel idôben, s az ország bankszektora a csôd szélére került. A kormány az utolsó pillanatban lépett közbe: a bankot bezárta, a kisbefektetôket kárpótolta, és szigorú banktörvényt léptetett életbe. Oroszországban sem bizonyult garanciának a magánbankok megjelenése. A Szovjetunió széthullása után 100 ezer dollár minimális tôkével már hozzá lehetett jutni bankalapítási engedélyhez. Miközben 1992—1995 között a gazdaság az egyharmadára összezsugorodott, az orosz pénzügyi szektor 43 százalékkal növekedett. Egy idôben már 2300 privát bankot jegyeztek az országban, s szinte csak akkor vettek komolyan egy vállalatot, ha saját bankja volt.

Mára némileg konszolidálódott a helyzet, 1700 bankot tartanak nyilván, de számuk valószínűleg tovább csökken. Van azonban 50 bank, amely rendkívül stabil helyzetben van. Közülük is kiemelkedik 7 óriásbank, amelyek — a köréjük csoportosuló ipari és sajtókonglomerátumokkal együtt — az orosz gazdaság 50 százalékát kezükben tartják. Ezen bankok — az Alfa, az Inkombank, a Logovaz, a Menatep, a Moszt, az Oneximbank és az SPS-Agro — vezetôi, Berezovszkij, Gusinszkij, Potanin, Friedman, Kodorovszkij, Szmolenszkij félelmetes hatalommal rendelkeznek, aktívan részt vesznek az orosz politika formálásában; az oroszok csak félig tréfásan nevezik idônként összeülô testületüket a rendszerváltás politbürójának.

A vezetô orosz bankok gátlástalan haszonszerzését, illetve az állami bürokráciával való szoros kapcsolatát jól mutatja, hogy 1996-ban a csecsen újjáépítésre szánt 4,4 milliárd dollárnyi költségvetési pénz — amelyet "átmenetileg" kereskedelmi bankoknál deponáltak — végül is állami hivatalnokok zsebében (jobban mondva azok külföldi bankszámláin) kötött ki. Ezt hivatalos orosz vizsgálat mutatta ki, mint ahogy arról is az orosz szervek adtak hírt, hogy az orosz bankok háromnegyede 1995-ben kisebb-nagyobb mértékben törvényt sértett. A 250 legnagyobb bank felének így vagy úgy, de kapcsolata van a szervezett bűnözéssel; vagy részt vesznek pénzmosó akciókban, vagy fizetik a védelmi pénzeket.

Más korábbi szocialista országokból hasonló híradások érkeznek. (Amúgy a pénzügyi szektor igencsak lukratív: a fizetések pariban vannak a nyugati banki kollégák fizetéseivel; ezt kevés gazdasági ágban mondhatják el.) Óhatatlanul kialakul tehát a kormányhivatalnokok és a bankárok közötti meghitt, szoros kapcsolat. Ennek hátulütôit most a délkelet-ázsiai országok szomorú példája is mutatja.

A fejlettebb gazdaságokban csak piacorientált, a betétesek kegyeiért egymással versengô kereskedelmi bankok, befektetési alapok tudnak jól működni, a lakossági megtakarításokat begyűjteni és nyereséges, gyorsan megtérülô beruházásokba átforgatni, vagyis szolgálni (kiszolgálni) a betéttulajdonosokat és a hitelfelvevô vállalkozásokat egyaránt. Amíg ez nem következik be, az átmeneti gazdaságokban a pénz igazában nem beszél, legfeljebb csak dadog, illetve artikulálatlan hangokat ad ki.