Méltóságos, templomhajónyi csarnok,
műkô és csempe, csillogó fehér —
de sarkvidéki köntösére barmok
nyakából fröcsköl, sustorog a vér;

talán egy új, ármányos lelkü Faust
idézte praktikáival e fényes
kórházfalak közé a holocaust
iszonyú angyalát: fehérkötényes

hóhérok markában forog a bárd,
hogy eltemessük majd mohó hasunkba
e sok gözölgô, véres idomot,

e végenincs, nagyüzemi halált.
Csattog a bárd, csont reccsen, ég a munka,
s az Angyal Hitler-arccal vigyorog.

A század vége dermesztô hideg:
a madarak már nyáron útra keltek,
hóviharok kerülgetik a lelket,
kioltnak benne álmot és hitet.

Oly hidegek a szívek és kezek.
Szemünk gonosz, zimankós tél igézi,
és nem tudunk egymás szemébe nézni.
Fel-felsajog még az emlékezet.

A Vízöntô jegyében jár a Nap.
Androidok munkálnak tán a Földön,
hogy itt küborg-szállást csináljanak,

és bolygónk lassan robot-arcot öltsön,
míg kompjuterré ridegült agyunk,
s érzô valónkban holdkôvé fagyunk.

Megrokkant színház a világ: beomlott
falak között csupa foszló kulissza;
penész rothasztja színpadát: a romlott
tetôn át ôsz maró esôit issza.

Nem Shakespeare háza: csalfa spiritiszta
űz itt szájtáti nézôbôl bolondot.
Úgy pattog a szó, mint a kecske piszka;
brokát jelmez helyett széljárta rongyok

fityegnek a színész púposra görnyedt
vállán, így áll verejtékezve, félve:
a süllyesztôben dúvadak zihálnak,

elég egy óvatlan lépés, betörnek
a korhadt deszkák, ô lehull a mélybe —
és vége is a rossz komédiának.