A magyar sportéletben is jelentôs változásokat hozott a demokratikus fordulat, bár sokak véleménye szerint a teljes rendszerváltás még várat magára, és éppen ez lenne az egyik magyarázata a labdarúgás mélyrepülésének. Az 1986-os mexikói világbajnokság súlyos kudarca, a szovjetek elleni 0:6 után a puha diktatúra végnapjaiban egyre inkább az amoralitás, a minimális szakmai alázat és konszenzus hiánya, a gátlástalan pénzsóvárság és nyomukban a színvonalcsökkenés vált jellemzôvé, mindezeket a társadalmi-politikai változás nem fékezte, sôt sajátosan felerôsítette. A dolog annál szerencsétlenebb, mert egyáltalán nem jellemzô általában a magyar sportra, amely hôsiesen küzd a nehéz, olykor az ellehetetlenüléssel fenyegetô körülmények között nemcsak a megmaradásért, hanem a korábbi sikerek megôrzéséért.

A labdarúgás — minden tekintetben — meghatározó a sportéletben. Az igazolt sportolók többsége labdarúgó. Ez a legnépszerűbb, a legtöbb érdeklôdôt vonzó sportág. Nem igazságos, de érthetô, ha a labdarúgás helyzetébôl, válságából az egész sportéletre vonnak le általánosított következtetéseket. Elôljáróban ezt meg kellett írni, el kellett vállalni, mert a magyar sport kényszerű, szükségszerű, távlatilag fejlôdést ígérô átalakulásában ma a labdarúgás tehertételt jelent, ahelyett hogy vezényelné a folyamatot.

Bár természetesen a változás sokkal összetettebb annál, hogy a sport finanszírozására lenne leegyszerűsíthetô — egyéni és közösségi (társadalmi) motivációk, pszichológiai és szociológiai komponensek hatnak —, mégis ha a multinacionális cégek megjelenésének a következményeit vizsgáljuk, akkor elsôsorban a finanszírozás konfliktusai kerülnek elôtérbe. A gondok, a helyzet megértéséhez érdemes röviden áttekinteni négy évtized finanszírozási mechanizmusait, hiszen korántsem egyszerűsíthetô homogénné e téren sem a létezô szocializmus gyakorlata.

Valójában csak a kemény diktatúrában, 1949 és 1956 között volt teljes centralizáció, ennek megfelelô központi, állami finanszírozás. Megszüntették a hagyományos sportegyesületeket, fegyveres testületi, szakszervezeti stb. sportközpontok alakultak, ezekhez tartoztak — felülrôl lefelé — a sportegyesületek, sportkörök, a szakmákon túl területi rendszerben.

A forradalom után ez a teljes élsportorientált struktúra nem állt vissza, talán azért sem — bár ez lehet, hogy hízelgô feltevés a korabeli sportvezetés kapacitását illetôen —, mert belátták, hogy e szisztéma tartalékai, melyek még a korábbi társadalmi rendhez kötôdnek, kimerültek. A hagyományos sportegyesületek újjáalakulása 1957-ben azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy ismét lesz ütôképes utánpótlás. Így is történt. A finanszírozás azonban 1957 és 1962 között bizonytalanná vált. Ezért is társadalmasították 1962-ben a magyar sportot. Tömegszervezet alakult, ennek alapszervei voltak a sportegyesületek, amelyek így központilag kapták a finanszírozást. De a korábbi centrumok — Honvéd, Dózsa, szakszervezetek — sem akartak teljesen kimaradni, így ôk is segítették egyesületeiket. A kettôs finanszírozás jótékonyan hatott, a hatvanas években jelentôsen megerôsödött a magyar versenysport.

De megmutatkoztak e struktúra hibái is: Az izoláció a társadalomtól, amely amúgy is mindig fenyegette a szocialista sportot, és különösen a sajátképpen állami feladatok — iskolai sport, sportegészségügy, sporttudomány — elhanyagolása. Ezért is következett be a hetvenes évek elején a visszaállamosítás. A sportirányítás visszakerült az államigazgatás rendszerébe, egyidejűleg megkezdôdött az állam kivonulása a sportfinanszírozásból.

A koncepció szerint, mely a nyolcvanas években már meglehetôsen működött, és máig sem sokat változott, az állam csak meghatározott feladatokat vállal a sport finanszírozásából. Olyanokat, amelyekhez nemzeti közösségi érdekek fűzôdnek. Ilyenek az olimpiai szereplés és az ezt megelôzô felkészülés, az iskolai testnevelés és sport, valamennyire az utánpótlás-nevelés, a szakemberképzés és -továbbképzés, a sportegészségügy és a sporttudomány. A sportegyesületek finanszírozását az úgynevezett bázisoknak, bázisvállalatoknak kellett eszközölniük. Ezért is nevezték ezt bázisszervi koncepciónak. Mégis a források nagyobb része központi volt. Egyrészt azért, mert a sportági szakszövetségek nem mint önálló társadalmi szervezetek, hanem mint az államigazgatás részei működtek, ôket is az állam tartotta el. Másrészt finanszírozták az úgynevezett kiemelt egyesületeket is, amelyekben az élsportolók többsége versenyezett, azért, hogy teljes legyen az állami befolyás az élsportra.

Ebben a helyzetben következett be a rendszerváltozás, és vonult ki látványosan az állam a kilencvenes években a sportfinanszírozásból. Ez azt jelenti, hogy a korábban száz százalékig az állam által finanszírozott sportági szakszövetségek évi költségvetésében a sportirányítástól (OTSH) és az olimpiai bizottságtól (MOB) élvezett támogatás jó esetben a költségek egynegyedét fedezi. Az egyesületek rendszerszerű támogatása teljesen megszűnt, elôször a szerencsejátékok bevételébôl létrehozott Nemzeti Sport Alap, majd 1997 óta a Gerevich-közalapítvány nyújt némi támogatást pályázati rendszerben.

A sportegyesületek működését korábban finanszírozó bázisvállalatok gyakorlatilag megszűntek a sport támogatói lenni. Elôször a szabályozók változása miatt. Saját, tényleges dolgozóik rovására a cégek nem vállalhatták a sportmunkatársak fizetését, a bujtatott profizmust, illetve a működési támogatások nyújtását. Még súlyosabb helyzeteket idézett elô a privatizáció. Az esetek többségében az új tulajdonos nem érezte feladatának a sport minimális, még saját dolgozói életmódjára kiterjedô támogatását sem. A privatizációs szerzôdések nem is róttak rá ilyen kötelezettséget.

Máig is iskolapéldának tartják a Tungsram esetét. Az égôirôl, izzólámpáiról híressé vált világcéget az elsôk között vette meg a rendszerváltozáskor konkurense, a General Electric. A Tungsram igen eredményes sportegyesületet működtett Újpesten. Minimálisan persze rivalizáltak az UTE-val (Újpesti Dózsa a szocializmusban), de valójában ügyesen elosztották a sportágakat. Az Újpest mindig a magyar labdarúgás elitjéhez tartozott, ezenkívül az atlétikától a vívásig számos egyéni sportágban volt az élvonalban. A csapatsportok közül még a vízilabdában rendelkezett nagy erôvel. A Tungsram viszont csapatairól — kosár- és röplabda, vízilabda — volt híres. Amit senki nem hitt el, bekövetkezett. A multinacionális cég, az új tulajdonos szívfájdalom nélkül megvált az élsporttól, rövid türelmi idô után kivált a sport finanszírozásából, a Tungsram SE megszűnt. A férfi kosárlabdázók a bajnok, a rivális Honvéddal egyesültek, a nôket az FTC fogadta be. A magyar sport szempontjából nagy veszteség, hogy nincs többé ez az igazi utánpótlás-nevelô bázis, hiszen Újpest ontotta a tehetségeket. Éppen akkor, amikor talán csökkenhetne a magyar sport egyoldalúsága és ismét nagyobb hangsúlyt kapnának a rosszul értelmezett olimpizmus miatt háttérbe szorított csapatsportok.

Egyelôre — és nem csak a Tungsram-eset miatt — jellemzônek tekinthetô a valódi multinacionális cégek megjelenésének negatív hatása a sportfinanszírozásban. Nem kívánván reklámot, még negatív reklámot sem csinálni senkinek, megjegyzem, hogy az egyik nagy biztosító társaság a privatizáció után nem újította meg a lejárt szerzôdést a Magyar Olimpiai Bizottsággal, amelynek addig fô támogatója volt. Arra hivatkoztak, hogy a sport botrányai miatt nem jó reklámhordozó. Bár ez hipokrita magatartás, hiszen a sportban sincs több kedvezôtlen jelenség, mint a társadalmi élet más területén, akár a banki vagy éppen a biztosítási szférában, de sajnos ezekben a véleményekben érhetô tetten a labdarúgás rossz imázsa.

A labdarúgás anyagi válsága abban mutatkozik meg legélesebben, hogy a nyolcmilliárdos tartozás, melyet a sport halmozott fel az állammal szemben, az adó- és társadalombiztosítási tartozások kétharmada e sportágból származik. Természetes lenne, hogy a multinacionális cégek mecénásként, szponzorként, befektetôként elsôsorban a labdarúgásban jelennének meg. A zavaros viszonyok és a gyenge színvonal miatt ettôl többnyire elzárkóznak. Korábbi kapcsolatokat — pld. Samsung és Vác FC — is megszüntetnek. Jellemzô a nagy autóscégek, elsôsorban az Opel magatartása, amely arra hivatkozva, hogy csak világmárkát támogat — Bayern München, Milan — lévén maga is világmárka, nem segít a magyar futballon (természetes lehetne például, mivel az Opelnek gyára van Szentgothárdon, hogy a szombathelyi együttest támogatja). Néhány privatizált sörgyár, illetve Magyarországon értékesítô cég — Dreher, Gösser, HB — vesz csak részt a labdarúgás támogatásában. Természetesen nehéz teljes képet alkotni a helyzetrôl, ami egyébként is gyorsan változik, és kevés a tartós kapcsolat. Érdekes, hogy nem is minden együttműködés, támogatás jelenik meg a reklámpiacon. Valószínűsíthetô ez a dohányiparral, mely teljesen a multik kezében van. A legnagyobb reklámértékű Forma-1 autós nagydíj bevétele a nemzetközi piacon hasznosul.

Talán a politika is hibás abban, hogy informális csatornákon, ráutaló magatartással nem segít abban, hogy a multik kötelességüknek érezzék a magyar élsport támogatását. Persze azért így is van mozgás, a kép nem egyértelműen negatív. A Magyar Olimpiai Bizottságot több világcég támogatja (lásd a felsorolást) és a sportági szakszövetségek, fôleg a sikeres olimpiai sportágak és csapatsportok (vízilabda, kézilabda) is rendelkeznek szponzorokkal. Természetesen itt szerényebbek az összegek — jó esetben tízmilliós nagyságrendűek —, mint a futballban. A gondokat az is növeli, hogy érthetôen mindenki a csúcsminôséget, az olimpiai bajnokokat akarja támogatni, így elsorvad a középmezôny és az utánpótlás. Jellemzô, hogy az OTP a világhírű úszók egy részét és a sakkzseni Polgár lányokat, míg a CIB Bank az úszók másik csoportját támogatja. Jelentôs a már említett Samsung cég szponzori tevékenysége és érthetôen a sportszer-, sportruházat-gyártóké, élükön az Adidasszal. Sokan szívesebben támogatnak, akár nagyobb összegekkel, egy-egy eseményt, nemzetközi versenyt — Unicum Kupa (vízilabda), Samsung-gála (atlétika) stb. —, mert úgy vélik, ennek nagyobb a reklámértéke, már csak a tévéközvetítés miatt is. Ez amúgy is többnyire kemény feltétele a támogatásnak.

E viszonylagos finanszírozási anarchiát és a jellemzô bizonytalanságot fokozta, hogy a támogatási szerzôdések létrejöttében a ténylegesen feltételezhetô reklámértéknél többet nyomott a latban a személyes kapcsolatrendszer, az ezzel is összefüggô, nehezen követhetô jutalékmozgás. Bizonyos mértékig ez nyilván a világon mindenütt létezik, de talán nem uralkodó szempont.

Kár volna túlzottan méricskélni a multinacionális cégek megjelenésének pozitív és negatív következményeit a magyar sportra. Adottság ez, amely a jövôt illetôen lehet dominánsan pozitív, ezt jelzik a Magyar Olimpiai Bizottság támogatói is, akik közül az elsô kategóriába tartozók több mint évi 10 millióval, a második kategóriába tartozók évi tízmillióval támogatják a magyar olimpiai mozgalmat. Kétségtelen viszont, hogy a további fejlôdéshez az eddiginél markánsabb sportpolitika, tisztázott viszonyok és jobb labdarúgás szükséges.

Arany fokozatú fôtámogatók:

Adidas Budapest Kft.
Szerencsejáték Rt
Westel 900 GSM Mobil Távközlési Rt.

Arany fokozatú támogatók:

AMWAY Hungária Marketing Kft.
Bankár-B. Értékpapír Rt.
Coca-Cola Central European Region Hungary
Danubius Thermal Hotel Hélia
Dreher Sörgyárak Rt.
Dunaferr Dunai Vasmű Rt.
Hungária Biztosító Rt.
HUNGVEST Vagyonkezelô Rt.
Magyar Olaj- és Gázipari Rt.
Magyar Rádió Rt.
Magyar Televízió Rt.
MATÁV
MB-AUTÓ Magyarország Kft. (Mercedes-Benz AG vezérképviselete)
NAP TV
Nemzeti Sport Kft.
Samsung Electronics Hungary Co.

Támogatók:

Budafesték Kft.
Demko Feder Kft.
Herendi Porcelán Manufaktúra Rt.
Lorrymage Hungary Kft.
Sípos Halászkert
SYMA SD Kft.
Teodora Quelle Kékkút Ásványvíz Rt.