Ingyenélô lettem. Asztalomon hevernek a kifizetetlen számlák, sötét arcú emberek keresnek távollétemben különféle kintlevôségekre, elmaradásokra hivatkozva, a tömbházmester kilakoltatással fenyeget, s amikor a Ritzben bekövetkezett az az elôre nem látható malôr, miszerént is nem tudtam kiegyenlíteni szerény villásreggelim kontóját, sôt még egy Colbert módra sütött ürüborda árával is adós maradtam, úgy éreztem, betelt a mérték. Arra, hogy valami munka után nézzek, gondolni sem mertem, elvégre tehetséges, ámbiciózus fiatalember volnék, s ilyen megfontolatlan lépéssel mindörökre búcsút inthetnék kibontakozó karrieremnek. Arról nem is beszélve, hogy aki rövid távra tervez, ne várjon semmit az élettôl.

A mentôötlet, a nagy eszme mondhatni adta magát. Némi nehézséget a kivitelezés jelentett. Nemhiába tartom magam leleményes fickónak, alapos és körültekintô piackutatást követôen megkezdtem önmagam privatizálását. Semmi álszerénység, semmi álszemérem, semmi körülményeskedés, semmi moralizálás, adtam ki a négyes jelszót, s vallom ma is, ha nem tartottam volna magam vaskövetkezetességgel elveimhez, nem tartanék sehol. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Az önkormányzattal, mellyel már hosszú évek óta meddô vitát folytattam lakásom tulajdonjogát, illetve bérleti jogát illetôen, hamar megegyeztem. Csekély ellenszolgáltatás fejében lemondtam javukra a lakáshoz fűzôdô jogaimról — legyen csak az övék, ha annyira szeretnék, elvégre nekem is van szívem —, csupán negyvenkilenc százalékos részesedést kértem, ennek fejében megtettek a lakás igazgatótanácsának ügyvezetô elnökévé. Névleges tisztség, semmilyen külön kedvezménnyel nem jár (nyűggel és bajlódással annál inkább), csekély tiszteletdíjat juttatnak érte csupán, s mivel a tulajdonosok meg vannak elégedve eddigi eredményeimmel, meghagytak helyemen, maradtam a lakásban. A változás abban mérhetô, hogy bár a lakás önkormányzati tulajdon, most ôk fizetnek nekem, én viszont továbbra sem fizetek nekik. A tôlük kapott kedvezményes hitelekbôl bôvítettem az infrastruktúrát, vettem egy perzsaszônyeget a nappaliba, a kulturális célra felhasználható, vissza nem térítendô kölcsönbôl pedig vettem egy szekrénysort három és fél folyóméter Jókaival és Mikszáthtal a diszkontban, egy Ming-korabeli kínai padlóvázát a Teleki téren és egy számítógépet a sarki szakboltban.

Majdnem minden adott volt, hogy rákapcsolódjam az Internetre. Ügyeim rendezése a telefontársasággal nem tűrt halasztást. Ekkor privatizáltam a telefonomat, ekkor lettem a cég igazgatótanácsának tagja és vezetô részvényese, ekkortól fizeti nekem a postás a telefonszámlámat. A gázóra-leolvasó a gázszámlát, a vízóra-leolvasó a vízdíjat, a villanyszámlás pedig a villanyszámlát. A tiszteletdíjat és az osztalékot a bankszámlámra utalják. Mert azóta a bankszámlámat is privatizáltam. Tiszteletbeli iráni konzul és kínai nagykövet a perzsaszônyeg és a Ming-kori padlóváza privatizálása után lettem.

Rembrandtnak éreztem magam egy Bródy-szövegben, s már tudtam, nincs olyan elavult, ósdi, dogmatikus szentencia, amely eltéríthetne szándékomtól. Az út közepén nincs megállás; műveltségem és olvasottságom egy művelôdésügyi államtitkár rendelkezésére bocsátottam, nemzettudatomról lemondtam egy betelepült, politikai ambícióktól fűtött polgári férfiú javára, nemzôképességemre a sok jelentkezô közül Michael Jacksonnak volt a legnagyobb szüksége. Vigyék, ha olyan nagy szükségük van rá, legyintettem fölényesen, a tulajdon önmagában nem jelent semmit, üres formaság csupán, a világ azé, aki megműveli. Ha én művelem meg, hát enyém.

Ez a siker titka, nem is olyan nagy dolog, s ha kérdezik sem mondhatok mást, mint hogy megéri. Még akkor is, ha sok lemondással, fáradsággal, veszôdséggel jár. Hogyan? — kapják most fel Önök a fejüket csodálkozva. Hogyhogy lemondás, hogyhogy fáradság, hogyhogy veszôdség, hogyhogy sok? Merthogy, és ezt így higgyék el nekem, ahogy mondom, nehézségek még az ilyen mesteri módon kimunkált pályán is akadnak.

A legnagyobb problémát a szomszédok jelentik. Bizonyos ôsi iratok tanúsága szerint homályos rokoni kapcsolat van közöttünk, melyen még az sem változtat sokat, hogy a történelem viharai és felmenôink felelôtlen tettei, melyek azóta az idôk homályába vesztek, más-más lakásba sodortak minket. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy — bár a tulajdonviszonyok rendezettnek nevezhetôk, különösen, ami engem illet — az idôk során oly értékeket hagytunk egymásnál, melyeket kár lenne veszni hagyni. Már csak a békesség kedvéért is megoldást kellett találnunk. Sajnos szomszédaim józan ítélôképességét és belátását elhomályosította a váratlan sikereim keltette átkos kenyéririgység, s így minden befolyásomat latba kellett vetnem az esetemben oly sikeres privatizáció szomszédaimnál való elindítása érdekében, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a nálam bevált gyógymód lesz az, ami meghozza a kívánt és mindannyiunk számára elfogadható eredményt.

Erôfeszítéseim nem maradtak sikertelenek. Hathatós segítségemmel és közbenjárásom eredményeképpen megoldást találtunk csaknem valamennyi vitás kérdésben. Az ellentét ezek után már annak megállapításából adódott, hogy melyikük érdeme a fellendülés, s hogy kinek-kinek milyen mértékben illendô részesednie a várható busás haszonból. Semmi baj, mondom erre én, ez a rendszer velejárója; a viták serkentik a teljesítményt, ösztönzôleg hatnak a lakosságra, a versengés tovább élénkíti gazdaságunkat.

Szomszédaim azóta csôtörést idéztek elô lakásomban, majd elgázosítottak, mindhiába (a biztosítót is privatizáltam), a fô, hogy a számítógépnek, a perzsaszônyegnek és kínai padlóvázának semmi baja. Gyengeségük biztos jele. Egyébiránt, amióta tulajdonosa vagyok a Ritznek, egy kényelmes lakosztályban tengetem eseménytelen életem hátralévô napjait.

Gazdag tapasztalataimat szívesen bocsátom a nemzet rendelkezésére, mert tudom, hogy ebbôl mindenkinek haszna származik. És ami hasznos mindenkinek, hasznos nekem is. Javasolnám például az országgyűlés és a privatizáció privatizációját, nem azért, mintha sok minden megváltozna ettôl, de akkor legalább tisztábban látnánk, s még egy kis pénzhez is jutnánk vele. Egyszerűbb lenne kiterjeszteni a privatizációt határainkon túlra is, privatizálhatnánk Japánt vagy az Egyesült Államokat, esetleg mindkettôt. Kezdetnek.

És nemzetközivé lesz holnapra a világ.