Az erdélyi falu és város problémájához.

I.

Erdély falvainak és városainak különleges gazdasági helyzetét akarja az alábbi írás megvilágítani, mert állítólag Erdélynek különleges eredőkből összetevődött a maga külön gazdasági válsága. Európát, de az egész világot e pillanatban és immár ikszedik esztendeje az a gazdasági válság nyügözi le, amelynek alapokait illetőleg (Európára vonatkoztatottan) sokan két külön speciesre osztanak. Nyugat-Európa válságának okait, megjelenési formáját, szimptomáit másnak tekintik, mint a keleteurópai válság okait, formáját és szimptomáit és az az általános — tévhiedelem, hogy a Kelet válsága sulyosabb, mint a Nyugaté. Külön Kelet-európai gazdasági válságról beszélnek, holott elméletileg teljesen lehetetlen a világ gazdasági elakadásában területi részeket kipreparálni.

A mai válság a helytelen termelési rendszer szimptomája és mivel a termelési rend Európa keletén éppen olyan helytelen, mint Európa nyugati felén, nem lehet és nem szabad az okokat illetőleg kelet és nyugat között különbségeket keresni. Kelet és nyugat egyaránt azért termelt, termel és fog termelni — a hivatalos és konzervatív elmélet így mondja! — hogy a szükségleteket kielégítse és e pillanatban azért van válság, mert a rendszer — ez már nem hivatalos, de helytálló megállapítás — nem a szükségletek kielégítésére, hanem a piaci áralakulások szeszélyének diktátuma szerint termel. Az utolsó két-három száz esztendőben a termelés sohase kérdezte meg a hiányban szenvedő embert, hogy mit és mennyit termeljen, meddig és miképpen, hogy az emberi szükségleteket száz százalékosan kielégíthesse, hanem akkor és oda termelt, amikor és ahol fogyasztóképesség jelentkezett. Ezek a tényezők viszont a termelésnek folytonosságot és állandóságot nem adhatnak. A termelés mindannyiszor elakadt, ha az a piac, ahova gravitált, szükségleteit tényleg kielégítette, vagy ha a piac, amelynek dolgozott, bármilyen gazdasági okból fogyasztó képességét elvesztette. A technikailag racionalizált és immár nagy tömegű termelésre is képes mezőgazdasági és ipari termelés hova-tovább teljesen a piac szeszélyének uralma alá került. A termelés úgy tapasztalta, hogy időnként jelentkeznek „éhes” fogyasztók, akik sokkal jobban fizetnek és sokkal többet felvesznek, mint azok, akik már viszonylagosan telitettek. A mult század végén és századunk elején mindig akadtak szűz területek, ahova még érdemes volt termelni, mert ezek a területek a termelt cikk árát jobban megfizették. Hova-tovább a termelés elvesztette azt az egyetlen ás bizonyosan visszatérő fundamentumát, amelyet a szükségletek kielégítése számára jelentett és üzérei és ügynökei utján kikutatta azt a mindenkori piacot, amely részére pillanatnyilag pretium afectionist tudott fizeni.

Az a technikai felkészültség és teljesítőképesség, amelyet mai termelésünk mutat, a szűz területeket és a kivételezett árakat fizető fogyasztókat teljesen elhasználta. A termelés mai technikája ugyanis olyan eredményeket nyujt, amelyek még a határtalan emberi szükségleteket is ki tudná elégíteni, tehát játszva ki tudták elégíteni azt a piacot, amely a produktumokat nem szükséglete, hanem fogyasztóképessége szerint vette fel. Mivel pedig a kapitalista termelési rendet sohasem a szükséglet, hanem mindig csak az elérhető ár izgatja és mivel a fogyasztóképességet a kihasználó és anyagiakban elgyengítő ár hova-tovább lerontotta, a termelés produktumának elhelyezésében új utakat kellett keresni.

A kapitalista termelés azt tapasztalta, hogy az erős kereslet viszonylagosan jobb árakat fizet, tehát keresletet teremtett, hogy árakat kaphasson. Ebből az elgondolásból sarjadt ki az a harci mód, amely már a termelés eredeti céljától, a jelentkező szükséglet kielégítésének parancsától teljesen eltávolodik. A háború tapasztalatai kimélyítették ennek az elhelyezési lehetőségnek harci eszközeit és egyre jobban urrá lett az a törekvés, hogy az elnélkülözhető nyersanyagok készleteit felhalmozzák, a nyersanyagok lelőhelyeinek tulajdonát megszerezzék és egy kézbe vagy legalább is kartel-csoportok tulajdonában összefogják. Ugyanide, a termelés eredményeinek monopóliumához vezetett az a módszer is, amely a speciális kikészítési módok speciális termelő eszközeit az általános forgalomból blokálta.

A nagy ipari tőkék — a nyersanyagok és termelési eszközök monopóliumához csak a nagyiparnak lehetett lehetősége! — ilyen módon a megcsökkent fogyasztóképességből olyan árakat sajtolhattak ki, amely áraknak profitja megfelelt annak a haszonmennyiségnek, amelyet régebb időkben részükre a nagyobb fogyasztóképesség adott még akkor, amikor a nyersanyagok és a speciális termelő eszközök tulajdona nem volt centralizált. A fogyasztóképességében — vagyonában, pénzében! — megcsökkent fogyasztónak vannak olyan prim�är szükségletei, amelyeket a mai igényesebb életszint mellett nem nélkülözhet és így ezt a kizsákmányoló árpolitikát főként azok arathatták le, akik a primar szükségleti cikkek alapanyagait idejekorán tulajdonukba vették. Ez a monopolisztikus tulajdon éppen ezért nemcsak odavezetett, hogy a megcsökkent fogyasztóképesség utolsó fillérjei a kivételezett nagyipar és általa a nagy ipart szutenirozó és alimentáló bankok treszortjaiba vándoroltak, hanem azt is jelentette, hogy a secund�är szükségleti cikkek fogyasztására a fogyasztó képtelen lett.

Ezért és ezen a ponton indul el az ipari munkanélküliség a secundar iparcikkek iparában s ebben áll az agrártermelés produktumait ért árzuhanás magva is. A fogyasztó egyre inkább arra kényszerült, hogy a kartelek monopol-árainak nyomása alatt minél kevesebb olyan cikket használjon, amit vegativ életének fentartásában nélkülözhet, ami odavezetett, hogy egyre kevesebb és kevesebb iparág termelt, a megmaradt ipari telepek viszont egyre kevesebb és kevesebb munkással dolgoztak. A leépített vagy bérében leredukált munkás az agrártermékek árait nem tudta tovább is megfizetni ugyanugy, mint ahogyan munkabőségének és munkabérének teljében azokat fizetni tudta és így az agrártermelés már ezért is irreális eredményű lett.

A monopóliumok felhalmozása vagyonok felhalmozását eredményezte s a fogyasztóképesség utolsó leheletének kipumpálása odavezetett, hogy a fizetési eszközök és általuk az arany is ugyanazon monopóltulajdonosok kezére jutott.¹ E pillanatban az a helyzet, hogy a világ egész monetaris aranykészlete a világ hét államának kesén. Amig erre a hét államra az aranymennyiség 74 százaléka jut, addig az öt világrész összes többi államainak birtokában az aranymennyiség mindössze 26 százaléka. Nem véletlen, hogy ez a hét állam a világháború győztes és semleges államaiból került ki, mert tagadhatatlan, hogy aranybőségükhöz a hadisarc is erősen hozzájárult, de ugyanugy az sem véletlen, hogy ez államok kezén van a nyersanyagok karteleinek java is. Az az árpolitika és az árral való olyanforma kizsákmányolás, amelyet az infláció évei óta ezek a győző és semleges államok ipar- és bank-érdekeltségei űznek, előbb-utóbb azt az aranybőséget eredményezte volna, amellyel ma rendelkeznek.

E hét állam arany készlete (millió dollárban)²

 

 

E hét államhoz egyre jobban és jobban áramlik az arany, mert ez a hét állam tartja ma kezében a prim�är életszükségletek kielégítéséhez nélkülözhetetlen nyersanyagok és cikkek monopóliumait. Az arany máshova nem menekül és másfelé nem orientálódik. Jöhetnek politikai vagy pénzügy-politikai megrázkódtatások, felléphetnek időleges és esetleg érzékenyebb ható-okokból hajtott gazdasági válságok is, az arany változatlanul ezekben az államokban cirkulál, mert az emberi szükségletek kielégítésére nélkülözhetetlen monopóliumokat csak ezek az államok tartják birtokukban. Az utolsó hónapok politikai és gazdasági eseményei nyomán mutatkozott aranyhullámzás igazolja ezt a megállapítást. Nagybritánniában, Észak-Amerikában, Svédországban válságtünetek voltak és így ezekből az országokból természetszerűleg menekült az arany. Menekülése azonban nem változtatott irányt, továbbra is a megmaradt hét állam még intakt négy államába huzódott. Az ugynevezett bizalom-krizis 1931 juliusában tört ki és azóta a három válság-kisugárzásra reagált állam aranykészlete a alábbi táblázat szerint esett:

 

 

Ez az elmenekült arany a négy megmaradt vezető államba vándorolt át:

 

 

A Kelet-európai államok külön és speciális baja, hogy ezeknek az államoknak jóformán semmi aranyuk sincs s hogy nyersanyag vagy termény-feleslegeik aranyra szintén nem válthatók be. A Kelet-európai államok nyersanyagai ugyanis legtöbbnyire nem az illető államok tulajdonai többé. A hét nyugati állam az utolsó évek keleti hitelműveletei során az értékesebb nyersanyag-forrásokat Keleten is megvásárolt vagy legalább is ezek termelő-vállalataiban olyan részesedést vállalt, hogy ezeket a nyersanyag-gazdaságokat többé nemzeti vagyonnak tekinteni nem lehet. Keleten sehol sincs ma már különösebb sulyt jelentő nyersanyag, amelynek legalább is társtulajdonosa ne külföldi tőke lenne és így az ezek értékesítéséből befolyó deviza, illetve aranymennyiség csak optikai csalódás. Az arany az eddig is aranygazdag ország egyik zsebéből a másik zsebébe vándorolt. Az agrárproduktumok eladása utján aranyat szerezni ugyancsak nem lehet, mert a Nyugat-európai államok a versenyképes és olcsó vizi-uton közelíthető tengerentuli agrárproduktumokat veszik nemcsak azért, mert e produktumok árával Kelet-Európa nem versenyez, hanem azért is, mert rekompenzációs és gazdaság-politikai kapcsolatok az ottani beszerzést részükre előnyösekbe teszi. A Közép-európai államok arany és deviza kincseihez Kelet-Európa szintén nem juthat, mert ezek az államok kevés devizával és arannyal rendelkeznek és így megfeszített munkával és számító racionalizmussal inkább autarkikus uton szolgálják ki magukat, semhogy Kelet-Európa agrár-feleslegeinek kedvéért vagyonkészletükből magukat kipusztitsák. A helyzet tehát ma az, hogy az agrárországok nem tudnak eladni, mert tőlük ma már nem vesznek és nem tudnak vásárolni, mert nekik ma már nem árulnak. A Keleteurópai államok határai előbb-utóbb lezárulnak, mert kivitelük nem talál piacot, behozatali igényeiket meg a Közép- és Nyugat-európai államok nem elégítik ki, mert a Kelet-európai államoknak nincs fizetési képességük, sőt nincs kereseti lehetőségük sem, mely fizetőképességüket dokumentálná.

Az invesztáló és alimentáló tőke ezért huzódik el és a nyugati pénz felesleg ezért nem áll Kelet rendelkezésére. Plauzibilis és vitathatatlan, hogy a keleti államoknak sehol hozamuk nem lehet és ott, ahol a termelés hozama a megélhetés szintjének dologi és személyi kiadásaiig sem ér fel. a tőkének biztonsága nem lehet.

Speciális kelet-európai krízis tehát nincs. Kelet-Európa krizise úgyanugy az általános világkrizisből ered, mint az angol vagy az olasz krizis. Keleten azonban a válság szimptomája más formában jelentkezik. Nyugaton a válság csak a secund�är iparicikkek termelését tette lehetetlenné, de az elsőrendü és így monopólizált iparcikkek ár-konjunkturáját fenntartotta, mert a tezaurált aranynak lehetősége és ereje volt ahhoz, hogy e monopól jogokat és tulajdonokat megszerezhesse. Sőt ezenfelül Nyugaton az agrártermelést is biztatják vala melyes konjunkturális életlehetőséggel. Az egyre jobban és jobban elhatalmasodó agrár-védővám-politika, ha a mezőgazdaságnak rentabilitást nem is biztosit, de az őstermelő foglalkozás megélhetési szinvonalát ideig-óráig fenntartja.

Ezzel szemben Keleten a termelés gerince; az agrár hozam teljesen befagyott. A kiviteli lehetőségeiktől teljesen elütötte Keletet az az autarkikus politika, amely arany hiányában a konveniáló közeli Közép-európai piacot arany- és deviza-politikai okokból Kelettel szemben blokálta. Kelet ipari termelése hozamára sem számithat Kezdetleges ipari vállalatai eminens nyersanyagjaik szempontjából egyrészt a Nyugat kiszolgáltatottjai, másrészt a minden kereseti lehetőségétől megfosztott agrárius — a fogyasztó zöme — az ipari cikkek felvételére képtelen.

 

II.

Kelet-Európa államainak mi csak a Kelet-európai agrárállamokat tekinthetjük és így Ausztriát ezeknek az államoknak soraiba már nem vehetjük fel, mert Ausztria őstermeléssel foglalkozó népessége népességének csak 31.9 százaléka. Kelet-Európa speciális gazdasági körülményeinek vizsgálatánál tehát minket csak Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Románia, Görögország és Bulgária érdekelhetnek. Ez az államcsoport mintegy százmillió lakost reprezentál s lakosságából hatvanhárom százalék őstermelő.

1931 októberi adatok szerint az emiitett államok agrár-lakosságának százalékszerű megoszlása a következő:-¹

 

 

Ez a százmillió ember e pillanatban, a nyugati ipar szempontjait tekintve, teljesen fogyasztóképtelen, ami érthető is, hiszen ez a százmillió ember egyedül buzában majdnem 140 millió métermázsát termel, a buza mai értéke viszont a három évi értékkel szemben 70—80 százalékot esett. Az iparcikkek ára természetesen ez alatt a három esztendő alatt ugyancsak esett, de ez az esés először nem olyan nagymérvű, mint a gabonamagvak esése, azonfelül a nemzeti iparokat támogató politika óvatosan vigyázott arra, hogy belföldi fogyasztásban az iparcikkek ára katasztrófálisan ne essék. Egy-egy iparcikk védett és fenntartott ára az államnak annyira érdeke, mint amennyire magának a kérdéses iparcikknek. Egy kicsit merész az okoskodás, de helytálló mégis, mert az állam gazdasági és pénzügyi jólétének és politikájának, egyetlen iparcikk termelőinek fennmaradása sokkal fontosabb, mint akár százezer mezőgazdasági exisztencia pusztulása. Ha a „hazai” textilgyárak (példa csak akadémikus s pl. nem Romániára aplikált) leállanak, nemcsak a nemzeti vagyon gépekbe és épületekbe invesztált jelentős komplexuma értéktelenedik el, nemcsak a fiskus veszit adóalanyokat, akik fizetett adóösszegét ugyanannyi lélekszámú agrárius sohasem pótolja, hanem ezenfelül a konzervatív államvezetés önmagával szemben olyan ellentállást növelt, amilyent száz vagy kétszázezer törpebirtok összeomlása sem jelent számára. A szervezetlen falusi exisztenciák visszaütő ereje sohasem jelent annyit, mintha csak egyetlen jelentősebb iparág az elégedetlenség talajára siklik át. És mert a felfüggesztett vagy eltörölt védővámok, a szabadon beeresztett és világpiaci árak szintjén konkurráló külföldi iparcikk politikai és gazdasági baloldalt teremthet, az összes agrárállamok kormányai óvatosan vigyáznak arra, hogy a krizisek hatása elsősorban ne az indusztriálizmust érje. De ezenfelül azt sem szabad elfelejteni, hogy az ipari tőke minden államban a mindenkori hatalom-birtokossal szoros vérségi kapcsolatot tart. Az újdonsült, háború utáni politikai istápolással és protekcionizmussal teremtett nemzeti iparok, nem az ipari tevékenység kiterebélyesedett eredményei, hanem tudatosan épített és felnagyolt iparok. A banktőkék hozták létre ezeket a vállalatokat s ha nem is bankok alapították azokat, mégis csak a bankok segítsége emelte őket teljesítőképessé és termelőerejűvé. A banktőke és a mindenkori kormányzat pedig — s ez az emlitett hét államban egyaránt szabály! — nemcsak egyéni és önző kapcsolatokkal összefüzött, hanem egymás mellé rendelt támogató-társ is egyuttal.

E hét agrárállam általában őstermeléssel foglalkozó lakosságát tehát a gazdasági válság érzékenyebben sujtja, mint a nyugati államok agráriusát. Érzékenyebben, mert egyrészt ezekben az államokban sokkal több ember szenvedett veszteséget és jövedelmi értékcsökkenést, (több ez államokban az agrárius) másrészt ezekben az államokban az agrárius a legritkább esetekben és csak igen kivételes cikkekben fizeti meg a világpiac ipari produktumainak világpiaci árait.

A fenti statisztikából levont futólagos következtetés könnyen abba a hibába eshet, hogy az emlitett hét állam közül Lengyelország, Románia és Bulgária gazdasági sorsát szükségszerűen és plauzibilisan a legsulyosabbnak veszi. Ez a következtetés hamis. Szembe kell állítanunk a lakosság agrárius-százalékával a szántók területét is s e szembeállítás egészén más konzekvenciákat diktál.

 

 

A szántók termésének ára ma a legkrizisszerűbb s ezért azt kell mondanunk, hogy annak az államnak lakossága szenvedte a gazdasági válság legmélyebb szúrását, amelyben a legtöbb a szántó. A sík Magyarország és Lengyelország kerültek a sor legvégére, előttük a vegyes területű Románia és Csehország és csak a sorban még feljebb, egészen az élen következnek a hegyesvidékű országok. A hegyvidékeknek a sík vidékű országokkal szemben az az előnyük, hogy egyrészt az erdőségek kitermelt fái nem olcsóbbodtak annyira katasztrófálisan, mint a buza vagy a többi szemtermény és ezenfelül a bányászat és egyéb hegyvidékkel összekötött termelés pótolta és fedezte azt a hiányt, amelyet a szemtermények áresése okozott.

Ahhoz azonban, hogy végkonkluziónkat leszűrhessük, meg kell még állapitanunk, hogy ezeknek a krízisben a legsulyosabban szenvedő Kelet-európai agrárállamoknak kereskedelmi mérlegei mit mutatnak. Egészen különös, de az 1930-as esztendőt ezek az államok kereskedelmi mérlegeik szempontjából ínég elég kedvezően zárták. Az aktiv kereskedelmi mérlegű államoknak aktiv egyenlegük csökkenőben ugyan, de azért külkereskedelmi mérlegük aktivitását valahogyan még mindig fenn tudják tartani. E hét állam közül 1930-ban csak két államnak volt a kereskedelmi mérlege passzív: Jugoszláviáé és Görögországé, ami teljesen érthető is, mert e két államnak a legkevesebb a sík területe. (Görögország 10.7 százalék, Jugoszlávia 28.3 százalék). A sík terület bizonyos mértéken túl — mint az előbb kimutattuk — a mai autarkikusan védekező beviteli államok rendszere mellett az országot elszegényiti, de ugyanezen jó közepes százalékon innen, ismét katasztrófákat okozhat. A volt osztrák-magyar monarchia gazdaságát és kohezionális erejét éppen annak köszönhette, hogy területén a sík és hegyes területek megfelelő arányban állottak és így külkereskedelmét az a függetlenség, amely nyersanyag-bőséget adott ugyanakkor, amikor élelmiszerek tekintetében sem szenvedett hiányt, egyensulyban tartotta.

E tekintetben az emlitett hét állam közül a területi egyensuly előnyeit ma három állam élvezi. Ez a három állam: Csehország, Jugoszlávia és Románia. Mindhárom államban egyenlő a szántóterületek mennyisége és így mindhárom állam predesztinált arra, hogy termelése éppen annyira agrárius legyen, mint amennyire ipari is lehet és így mindhárom állam a mindenkori gazdaság-politikai konjunkturának megfelelő agrár-eredményeivel vagy ipari termelésének elmélyítésével védekezhet. Ezt az okfejtésünket a statisztika ismét igazolja. A negyven-ötven százalék sík területtel rendelkező Kelet-európai államok külkereskedelmi mérlege aszerint és olyan mértékben aktiv, mint amennyire az illető állam sík-területe a negyventől feljebb az ötven százalék felé emelkedik.

 

 

E statisztika szerint tehát helytálló az a megállapításunk, hogy a hét Kelet-európai agrárállam közül Lengyelország, Románia és Jugoszlávia gazdasági adottsága relative a legegészségesebb, mert: 1. ebben a három államban a legegészségesebb az egyensuly a szántó, a hegyvidék között és így 2. ennek a három államnak geográfiai adottsága a legalkalmasabb arra, hogy ez, államok agrár- és indusztriáltermelésüket megfelelő egyensulyban tartsák és végül 3. mert e három állam mindegyike geográfiai arányosságának megfelelően állandó aktivitásban tarthatja külkereskedelmi mérlegét.

Ennek a három államnak egészségét és gazdasági konszolidáltságát vagy legalább is azt a képességét, hogy e három állam mindegyike helyes vezetés és logikus gazdaság-politika mellett a Kelet-európai államok között tényleg az előnyös helyet foglalja el, a megélhetési indexnek igazolni kell. Minden államban, amelynek külkereskedelmi mérlege aktiv és amelynek mezőgazdasági és ipari termelése között harmónikus az egyensuly, olcsó megélhetést kell nyujtani. És itt érkezünk el tanulmányunk romániai vonatkozásához. Az 1931 október elsején kiadott nemzetközi jelző tábla szerint a megélhetési index ezekben a államokban (1913=100).

 

Ellenére annak, hogy Lengyelország és Csehország ugyanolyan geológiai és geográfiai előfeltételekkel rendelkezik, mint Románia, e két állam megélhetési indexe 22, illetve 31 ponttal olcsóbb, mint Románia megélhetési indexe. Romániában tehát egészen speciális bajoknak kell lenni, hiszen az egyenlő erők versenyében Románia sulyosan visszamarad úgy Lengyelország, mint Csehország mögött.

Viszont nem szabad itéletet mondani addig, amíg a termelési hasonlóság bár döntő jellegű tényezőjén felül még egy fontos tényezővel, az államadósságok tömegével és azoknak lélekszámra eső kvótájával össze nem hasonlítjuk. Ez az összehasonlítás az alábbi eredményt adja:

 

 

Ez a táblázat tehát megállapításunkat igazolja. Ha a romániai államadósság sulyát tekintjük, úgy a romániai megélhetési indexnek legfeljebb 106 és 109 között szabadna mozogni, ezzel szemben 131-et mutat.⁴

Az európai gazdasági krizis nyomásán és a Kelet-európai különösen elmélyült válság sujtásán felül Romániát még egyéb tényezők és nehezékek is szorongatják, amelyeknek már semmi közük a nyugat-európai és a Kelet-európai termelési válsághoz.

Ilyen indokolt és igazolt megvilágítás után rátérhetünk most már az erdélyi falvak és városok külön problémájának egész rövid és végső konzekvenciát adó vizsgálatára.

 

III.

A romániai falu problémája: nincs pénze. Az erdélyi falué: a pénze még kevesebb, mint a regáti falvaké. A romániai városok problémája: az ipari termelés eredménye elhelyezhetetlen. Az erdélyi külön városi probléma, hogy az aránylag még nagyobb méretű ipari termelés még inkább és még jobban elhelyezhetetlen.

Itt ismét a statisztika adatai mutatnak rá a dolgok valódi állására: Románia ipari termése a bukaresti Argus legujabb statisztikája szerint értékben 34 milliárd 723 millió lejt reprezentál. Ez az ipari termelés az egyes országrészek között a következőképpen oszlik meg:

 

* Jugoszlávia megélhetési indexét sehol kimutatva nem találom és igy sajnos azt közölni módomban nem áll.

 

A fenti összevetésiből világosan kitűnik, hogy az Ó-királyság ipari termelésének értéke ugyanannyi, mint Erdély és Bánát ipari termelésének értéke, de ennek ellenére is a Regátnak majdnem nyolc, míg vele szemben Erdély és Bánátnak csak öt és félmillió a lakossága, tehát Erdélynek sokkal nehezebb a maga területén a maga ipari termelvényeit elhelyezni, mint a regátnak. Mivel a romániai export-statisztika szerint az ipari értékekből külföldre jóformán semmi sem megy ki, az egész romániai ipari termelést bent az országban kell elfogyasztani és így ennek a hatalmas 34—35 milliárdnak a fogyasztása tisztán és kizárólag a 17—18 milliós lakosságot terheli.

De nemcsak ezt a mennyiségű iparcikkeket kell elfogyasztani, hanem azt a mennyiséget is, amelyet külföldről importál Románia, ahonnan jóformán semmi egyebet nem importál, mint vagy kész iparcikkeket, vagy az ipari termeléshez szükséges nyersanyagokat és félgyártmányokat. A hivatalos statisztika sajnos ezidő szerint csak az 1927-es bevitel mérlegét tünteti fel, amely nem használható, mert 1927 óta a bevitel erősen megcsappant. E szerint a statisztika szerint 1927-ben 38,110.810.000 lej értékű külföldi iparcikket hoztak be Romániába. Ez a szám és ez az érték ma már tulhaladott. Sajnos, éppen ezért egy csak hozzávetőleges külföldi statisztikát kell használnunk, amely azt mutatja, hogy a romániai behozatal 1930-ban (a 170 lejes árfolyammal átszámolt dollár alapján) 22.860 millió lejt tett ki. Ez az adat — ismét hangsulyozzuk! — nem megbízható és így azt bátran felkerekíthetjük legalább 25 milliárdra, mert nem tételezhető fel, hogy a romániai import három év alatt nagyobb mértékben visszafejlődött volna,

 

 

azaz kb. hatvanmilliárd lej értékű iparcikket kell Romániának évente felvenni, hogy az ipar mai mértéke és az iparban foglalkoztatott embertömegek foglalkoztatása biztosított legyen.

Ezzel az értékkel szemben Románia 1929-ben összesen 32,277.538 mázsa szemterményt termelt, amelynek átlagos mázsánkénti árát (buzát, árpát, kukoricát, zabot és rozsot vegyesen) 300 lejbe számítva az egész romániai szemtermelés értéke mindössze 9 milliárd 683 milliót tett ki.

 

 

Ha figyelembe sem vesszük, hogy 1927 óta nemcsak a szemtermények árai, de egyéb kiviteli agrárcikkek árai is jelentősen estek és ha feltételezzük, hogy Románia egész termelésének 25 százalékát kiviszi és háromszor annyit fogyaszt, mint amennyit kivitt, a számítás akkor is csak a következőképpen alakul:

 

 

Ezek szerint, ha a jelentősebb agrárcikkek részben nem is a mai, hanem a három év előtti áron értékesíthetők volnának, akkor is csak jóformán annyit vesz be az agrárlakosság, amennyi az országnak ahhoz kell, hogy — részben belföldön termelt, részben külföldről behozott — iparcikkeit felvehesse, mert hiszen hatvanmilliárd lej az ipari termelés és behozatal értéke, amit fel kell vennie, hogy az ipar az agrárius nyersterményét felvásárolhassa.

Ez az összehasonlítás és statisztikai logika ismét igazolja, hogy a romániai agrárius főképpen az erdélyi, amelyet — mint fentebb kimutattuk — még nagyobb mennyiségű iparcikk-tömeg nyom, teljesen fogyasztó képtelen, mert hiszen az iparcikkek felvétele még nem elégíti ki a népesség szükségletét. Teljesen elhanyagoltuk ugyanis azt az agrárterménymennyiséget, amelyet az agrárius pénzre be nem válthat, mert hiszen önmagát is élelmezni kell, már pedig mivel az ország lakosságának 79.5 százaléka mezőgazdasággal foglalkozó, ez az elhasznált terménymennyiség kevés nem lehet. De nemcsak enni kell az agráriusnak, hanem adót is kell fizetni, gyerekeit iskoláztatni kell, ezer és ezer más kulturszükségletét ki kell elégítenie és így tovább.

A végső konkluzió tehát nem egyéb, minthogy a legjobb esetet véve csakis az agrártermelés százszázalékos értéke fedezi az ország számára nyujtott ipartermékek értékének százszázalékát, ami azt jelenti, hogy vagy megveszi az agrártermelő a városi termelés értékét és akkor az agrárius hal éhen vagy a város nem plaszirozza a maga ipari és kereskedelmi értékeit és akkor a város jut nyomorba.

Annak ellenére tehát, hogy a kelet-európai agrárállamok között gazdasági előfeltételek és pénzügyi konszolidáció tekintetében Románia áll az élen, Románia falvai és városai teljes termelési és elhelyezési letargiába estek. Helyzetük kilátástalan. Az a körülmény, hogy az agrár lakosság tömegének egész jövedelme nem nagyobb, mint az ipar által igényelt termelési érték, annak bizonysága, hogy a romániai és különösen az erdélyi város és falu az általános válságon belül és felül gazdasági ellenségekként állnak szemben egymással s gazdasági harcuk mind kiélezettebb és türhetetlenebb lesz.

 

JEGYZETEK

¹ A békeszerződések által követelt jóvátételi összegek fizetéséből származó arany-felhalmozódást most tudatosan mellőzzük, mert szerintünk a gazdasági válság mai mélységéhez akkor is elérkezett volna, ha a békeszerződések jóvátételi terhei a fogyasztóképességet meg nem skapolják. A jóvátételi terhek, valamint az államok háborús adósságai csak siettették azt a válságot, amelynek a termelés elméleti céljától való teljes eltérése folytán ugyis be kellett volna következnie.

² Federal Reserve Bulletin 1931. október.

³ Magyar Statisztikai Szemle 1931. október.