Robert Cruden fiatal amerikai író, hosszú ideig a Ford-művek munkása volt, jelenleg — mint a nyugati világ munkásságának nagy része, — munkanélküli, a munkáséletből vett vázlataival és elbeszéléseivel tette magát közismertté a haladó amerikai olvasóközönség előtt.

A januári éjszakában a Mill Roadon két hosszú sor férfi volt látható. Az automobilok, villamoskocsik és autóbuszok szakadatlan áradata az uccára és innen, a magas ivű hidon keresztül, a Rivers Motor Compagny telepeire öntötte az embereket. Ez a sor az éjjel dolgozó munkások beáradó tömege volt. A másik sor. valamivel lejebb — mozdulatlanul álló férfiak hosszú, szabálytalan kigyója — teli irigységgel nézett a tovasiető, ideges munkások után. Ezek voltak a munkanélküliek. Már amikor a nappal dolgozó munkások négy óra körül kijöttek, kezdte gyülekezését pár sovány legény a fabarak körül, mely felvételi irodául szolgált. Most éjjel tizenegy óra. s már százak állnak a sorban. Hajnal előtt több ezren lesznek.

Vegyes társaság volt, mely ilyenkor a munkásokat hallgatagon üdvözölte. Kiskabátban és munkaingben lebzseltek és fagyoskodtak a szélben. Arcuk kék volt a hidegtől, szemükből égett az éhség. Csak a négereknek látszott melegük lenni. Rongyos sweater volt a fejük körül, zsák a lábukon, vállaikra pedig ócska ágytakarók rongyait akasztották.

Sötét volt. A férfiak csak akkor voltak láthatók, ha a szél a koksz-kályhák lángjait az ucca felé fujta. Egyszer sötétben, másszor vörös áradattal bevilágítva álltak. Hideg volt a sorban állni. A férfiak látták amint a kohók tüze ködös pirosra festi az eget s ez a tüzörvény látszott egész éjszaka. Néha a szél szárnyán s a vonatok éles harangjátékán keresztül hallható volt a géptermek és motorcsarnokok egyhangu zümmögése. A Rivers Motor Compagny fényreklámja már messziről olvasható volt.

Jim Brogan volt a sorban a nyolcadik. Jim ma már reggel hat órakor itt járt, de már többezren vártak. Lehetetlen volt az iroda közelébe jutnia. Hazament, hogy pár órát még aludjék s az éjjeli őrállásra felkészüljön. De nem tudott aludni. Amig az ágyba volt, úgy tűnt neki, mintha valaki kalapácsokkal dolgozott volna az agyában. De csak kapna munkát! Nem merte remélni. A bensejében duló tumultus azonban nem szűnt. A nyolc hónapja tartó munkanélküliség egész megmerevedett reménye feltört, tombolt és lármázott benne. Vajjon kap munkát? Még egyszer elővette az ujságot, amely nagy betükkel hirdette: „A Rivers-cég keres 30 ezer munkást.” Harminc ezer! Hogyan, hisz ennyi munkanélküli nincs az egész országban!? Sírt és nevetett.

Marie a kis Jamest az ágyba vitte, de a kicsikét is megfertőzte a remény. Sírt és nyöszörgött — nem akart aludni. És Marie! Ma nem volt egy éles szava sem! Egyetlen egy pofot se kapott a gyerek! Ma ismét énekelt Marie, mint egykor, házassága első pár hónapja alatt, énekelt, ahogy akkor énekelt, amikor a munkanélküliség mint valami hideg, szürke tó még nem árasztotta el életörömét. Jim nevetett és nyujtózkodott, eláradó örömmel teli izmait érezte ... Állást kap!

Igen, de mi történik, ha nem vesznek föl, — suttogta egy gonosz hang benne: Jim nem akart odahallgatni, a fogaival csikorogta: „alkalmaznak, igenis alkalmaznak!” Rosszabb már nem lehet. Jó ég! Egyszerűen muszáj, hogy munkát kapjon, muszáj, hogy felvegyék! Mégegyszer elolvasta a hirdetést: „A Rivers-cég keres 30 ezer munkást.” Természetes, hogy alkalmazzák.

De kint a sorban a munkanélküliek ezreivel a hátamögött a fekete, hideg ég sulya alatt elvesztette a bizodalmát. A nyolcadik volt a sorban. De nem mesélték-e a többiek, hogy ép´ aznap a hivatalnokok csak minden huszadik embert vettek fel, tekintet nélkül arra, hogy milyen régen állnak a sorban? Mi történik, ha most is így lesz? A gondolat nyomta, úgy, hogy mély lélegzetet kellett vennie. A lábai remegtek. Éhes és fáradt volt és fázott. Az; egy pennys pénzdarab után nyult a zsebébe. Elmenjen kávét inni? Ez azonban azt jelentené, hogy a helyét a sorban feladja. Nem, kihúzza az éjszakát a Cornedbeefös kenyérrel. Honnan volt pénze Marienak Cornedbeefre. Mije volt Marienak ma este vacsorára? Jim szerette volna tudni.

Egy hang megszakította a gondolatait:

—   Öreg, van egy szál gyufád?

Átadta.

—   Nem dohányzói? — kérdezte a férfi, amikor a gyufát átvette.

—   De igen.

—   Akkor ne egy cigaretta.

Jim köszönettel átvette a cigarettát. Nem dohányzott azóta, mióta a kis fia hat hónappal ezelőtt megbetegedett. A doktor narancsot írt elő. Jim keserűen nevetett, amikor erre gondolt. Rágyujtott a cigarettára és jobban érezte magát. A cigaretta melegítette a száját. A:zután megnézte a szomszédját. Szikkadt, sovány férfi volt, akin látszott, hogy valaha teltebb volt. Borotválatlan arca kék volt a hidegtől. Szemei a sötétségben villogtak. Ócska, elviselt ruhája s kék gyapjuinge csekély védelem volt a hideg ellenébe.

—   Jó lenne, ha volna kabátom — mondotta s egy utolsót szítt a cigarettájából s az izzó csutkát elhajította. — A zálogba tettem a kabátom, — tette hozzá, amikor Jim kérdő szemeit látta. — Muszáj volt betennem, az istenfáját, nem volt már egy pennym se, négy hónapi munkanélküliség után, mikor már mindent elkótyavetyéltem.

Abbahagyta a szavait, a zsebéből kivett egy másik cigarettát és meggyujtotta Jim cigarettavégén:

—   Már dolgoztam itt, — jegyezte meg fejével a gyár felé intve.

—   Igen? — kérdezte Jim érdeklődve.

—   Igen, odaát a motorgyárban dolgoztam egy gépfurónál. A termelést három egymásutáni napon keresztül fokozták és én azt mondtam — Steve Miller nem rabszolga, bárki legyen is és befejeztem. Ez volt három évvel ezelőtt.

—   Most már nincs semmi értelme befejezni, — mondta Jim — mindenütt ugyanaz történik. Kollegák, akiket ismerek, mondják, hogy ez az üzem nem rosszabb, mint a többi.

— Igen, olyan jó, mint azelőtt volt, már sohasem lesz. Emlékezem, hogy a Wawrence Bodyban tizenöt dollárt is kerestek a fiuk naponta anélkül, hogy törni kellett volna a fejüket, vajjon megkapják-e. Én is ott dolgoztam, mielőtt az uccára tettek. Mit gondolsz, mennyit kerestem? Öt dollárt naponta...

—   Tudom, én mint fényező dolgoztam ott. Te nem vagy házasember? — kérdezte Jim, miközben elfogadott még egy cigarettát.

—   Nem, — válaszolta Stewe, — s átkozottul jó, hogy nem vagyok házas. Az Isten tudja, hogy mikor kapok munkát s képzeld el, családdal...

Közben a gyárban megkezdték a munkát. Az utolsók a nappali személyzetből hosszú kigyóban mentek haza. fáradtan vonszolva magukat, küzködve a széllel. Itt-ott a kokszkályhák fényén látható volt arcuk teli barázdákkal, halálos kimerültséggel és piszokkal. Jim sóhajtott. Hátul a sorban valaki megszólalt:

—   Azután az asszony elment a felvételi irodába és adtak neki valamit, mert az ura fáradt volt neki gyereket csinálni. Mit szólsz hozzá!?

Csönd. Csak a szél, ami most éjszaka erősebb, fütyült. Olykor valami sziréna búgott a sötétből. Ez volt minden. Az utolsó munkás is hazament: m!ár az utolsó villamoskocsi is tova gördült. Csak azok maradtak vissza, akik a nagy rács előtt tolongtak, a harmincezer, akik lázasan veszkődtek a gyárba való jutásért.

A sorban ki is nem irigyelte azokat, akik belül voltak? A tennesei, arkansasi, missouri, dakotai, iowai, idahói, texasi, arizonai new-mexicói munkások; a Mesabe-rangei férfiak, ohiói és pennsylvaniai bányászok; az alabamai, georgiai, carolinai négerek, a lengyel és orosz munkások, a clydei kikötőmunkások, a Ruhr vidéki bányászok — akiket a világító betűk: „A Rivers-cég 30 ezer munkást keres” ide csábított.

Egy óra. Stewe elhallgatott. Jim magára maradt. Négyszázhusz perc ideje van gondolkodni, mielőtt az irodát kinyitják...

Éjjel két óra. Jim félálomban csüng a kerítésen. Képek, emlékezések tarka játéka vonul át az agyán. Azután a nyolc hónappal ezelőtti elbocsátás. Marie nyugalma, amikor megtudta — első ízben történt ez a házasságuk alatt. A kis James tiz hónapos volt akkor. Ő és Marie milyen boldogok voltak akkoriban! Milyen jó volt! Valóság volt az, az idő avagy álom? Nem lehetett valóság — mert a valóság az, ami most van. Ez a hideg, ácsorgó munkanélküliség, mely a szerencséhez tapad, amely kiszívja, míg összeesik. Jim szive ennél a gondolatnál vadul és lázadóan dobogott... Még háromszázhatvan perc van gondolkozásra...

Milyen boldog volt, amikor James született! Mily büszkeséggel és szeretettel kovácsolt terveket fia jövőjére vonatkozólag. — Középiskolába küldi, sőt egyetemre; a Brogan nevet tegye hiressé az egész világon. S Marie gyöngédsége; élő gondoskodása; csengő nevetése — s azután az elbocsájtás...? És Marie nem nevetett többé... Még háromszáz perc...

Nyolc hónapja napról-napra, gyárról-gyárra járt szakadatlan keresésben munka, után. A válasz mindig ugyanaz volt: — egy fejcsóválás. Ami pénze volt, elfogyott. Le kellett mondani a villamoskocsiról, — ez tizenkét centbe került naponta. Most gyalog jár. Ma délután hat kilómétert tett meg a Riversig.

Azután James megbetegedett. Az orvos nem akart jönni, amikor hallotta, hogy Jim munkanélküli. Jimben még most is forrt a méreg, ha erre gondolt. Hogy szaladt az orvos házához és dörömbölt az ajtóján és kiabált, míg az egész házat felverte! Közben Marie összekoldult valami pénzt a szomszédoknál és hozott egy másik orvost. Az orvos megállapította, hogy a gyermek nincs eléggé táplálva és „könnyű tébécéje van.” Narancsdiétát rendelt neki, különben nem gyógyul meg. De honnan szerezzen neki narancsot?

Négyóra után volt, amidőn egy lökés magához téritette. A lábai megmerevedtek és annyira fáztak, hogy a hideget már nem érezték. Remegett. Fájó karjait kinyujtotta. Amidőn elővette kis élelmiszerét, ránézett Stewere, de nem szólt semmit. Az kimerültnek és éhesnek látszott.

—  Itt van, nesze — mondta Jim, miközben rákényszeritett egy darab kenyeret.

—  Well... Istenverte szégyen, de elfogadom.

Beleharaptak a kenyérbe, mohon rágták s a kenyértől és a barátságtól jobban érezték magukat. A többiek körülöttük vágyóan nézték őket, de nem szóltak semmit.

Az uccán, a soron kivül, pár néger, akik ép most érkeztek egy ócska elhasznált automobilon, tüzet gyujtottak. Csakhamar vidáman ropogott a tüz s a szikrák milliárdja pattogott a téli reggelben. A négerek, akik körülülték a tüzet, boldogak voltak, nevettek é,s hivták a többieket, hogy üljenek melléjük. Páran odamentek, jóllehet alig tudták a lábaikat mozgatni, annyira megmerevedtek a hidegtől. Kinyujtott karral álltak a tűz körül és hallgattak. Ezután valamelyik néger egy nagy élelmiszercsomagot vett elő és elkezdett enni. Látta magakörül a ráirányuló szemeket s köröskörül adott az ennivalóból. Szinte olyan volt, mint valami picknick a hóban a szikrázó, nyöszörgő tűz mellett, de csak a négerek nevettek. Előző nap indultak el Alabából s nyolc órára készültek munkába állni.

—  Nem úgy kezel ez a gyár bennünket, mint a fehéreket? — örvendezett közülük az egyik.

— Átkozottul igaz, — válaszolta egy munkás, sokatjelentő sarkazmussal.

A tűz példa volt a többi számára. Elől-hátul a sorban tüzeket gyujtottak. Fiatal munkások csoportja fa után nézett, nehogy a tűz kialudjon. Az emberek vidámabbak lettek. Elkezdtek beszélgetni. Itt-ott nevetés lobogott fel. A levertség elmult, a tehetetlenség eltűnt. Az emberek erősebbnek, biztosabbnak érezték magukat. Egész biztos, hogy ez a nap meghozza a munkát! Még mindig egy órai idő hiányzott az iroda nyitáshoz, amikor a rendőrség megérkezett. Egész éjszaka tűrték ezek a férfiak a havat és a szelet; hónapok óta szenvedtek hangtalanul, ebben a pár utolsó, végső órában reménykedtek... S most jött a rendőrség. Moraj zugott végig a soron. Valami elnyomott nesz, mint amikor valami szél a vihar elől a fák lombkoronájába fullad.

A motorbiciklis rendőrök élénk tülköléssel rontottak egyenest a tűznek. A férfiak szétugrottak. A rendőrség a még megmaradt izzó parazsat széttaposta. Kiáltozások, nyávogások, átkok, gunyszavak fogadták a rendőrök munkáját, akik kivont gumibotokkal vonultak fel és mentek végig a soron. Az embereket egyes sorba gyömöszölték és a gumibotokkal hozták őket mozgásba, ha az, igazodás lassan ment.

Jim és Stewe mellett, akik egymással beszéltek, elhaladt egy rendőr. Ránézett Stewere, aki kissé kiállt a sorból és kilökte. Stewe tiltakozott.

—   Menj a sor végére, te kaffer! — ordította a rendőr.

—   Nem megyek. Tegnap délutáni öt óra óta állok itt. Nem megyek! — Stewe a többiekhez fordult és megkérdezte, — nem itt álltam egész éjszaka?

—   Igen, egész idő alatt itt volt — próbálta Jim igazolni.

—   Ugy! — gunyolódott a rendőr. — És te ki vagy?

A rendőr gumibotját szorosabbra fogta és mégegyszer kivette a sorból Stewet. Stewe felordított, amikor a gumibot lezuhant a fejére. Mielőtt Jim valójában felfogta volna a helyzetet, társa már a földön feküdt s a füle mögül csorgott a vér.

Jim megmerevedett. Már nem hallott semmit, csak a rendőr arcát látta, amely kinőtt a ködből. Remegett. A kezei forróak voltak, amikor ökölbe gyurta. Ugy tűnt, mintha évek multak volna el, miközben mereven ott állt, szemtől-szembe a rendőrrel. Azután hirtelen elöntötte a dűh. Előre lépett s vele együtt megmozdult az egész sor, a tömeg, amely mint valami lavina elszabadult. A rendőrség vészjeleket adott le és gyorsan visszavonult. A gyárból felhúzott revolverrel felügyelők rohantak ki a kapun, a férfiak azonban legázolták őket. Az irány volt
a főbejárat.

A keritést áttörték. A barak, amiben a felvételi iroda volt, úgy esett össze, mint valami gyufásskatulya, amint az ezrek előre nyomódtak. Az ucca teli volt futkározó emberekkel, akiknek kiáltása és ordítása behatolt a gyárba s megrémítette a felügyelőszemélyzetet és figyelmessé tette a munkásokat.

Jim az elsők között volt. A többiekkel előre rohant, látta Stewet elnyulva a földön, véres arccal feküdni.

Azután hirtelen megtorpadt a tömeg. Egy pillanatra ijedten álltak a férfiak, azután megfordultak és visszafelé nyomultak. Tűzifecskendők tucatja öntötte jeges tartalmát a férfiakra. Jim arcon találva összeesett. Kábultan maradt fekve. Orrából ömlött a vér. Teljesen átázott. Azután a lármán keresztül egy rendőrautó tülkölését hallotta. Felugrott és elszaladt.

Mögötte kiáltások és ordítások zúgtak. A rendőrség támadására elfogta a félelem. Már beérte a legelői levő embereket, ezek azonban megfordultak és őrült félelemben menekültek különböző irányba. Átküzdötte magát és a tömeg zöméhez csatlakozott, amely még mindig a Mill Roadon futott. Elbukott és felvágta az arcát egy kerítés. Felnézett és látta, hogy egy emberen esett át, akit a leszakított kerítés vaskarói nyársaltak fel. Rosszul érezte magát. Rövid, gyors zihálással kapkodott levegő után. A szive úgy működött, mint valami automatikus sajtó. Azt hitte, össze kell esnie vizáztatta kabátja sulya alatt.

A tömeg elkeseredett lökemmel mégegyszer előre tört, amidőn hátulról a rendőrségi tartalék megérkezését jelezték. Jim leszakította magáról a kabátját, miközben szaladt, utjában álló embereket lökött föl, ájultakon esett át, felugrott, törte magát előre vad kívánsággal megmenekülni. Eszeveszett tempóban futottak el az erőmüvek előtt, az utolsó kapu mellett, át a vasuti síneken, be a városba... Biztonságban voltak.

Az emberek hosszú, vékony kígyója kúszott Detroit felé. Jim egy férfivel ment, akiről még mindig csepegett a viz. Az arca bíborvörös volt, a szemei véraláfutásosak. Halkan beszélt magában, miközben ment. Azután Jim felé fordult s hangjában hosszú hónapok kinos éhség nyomorúsága sikított.

— Szerettem volna, ha van egy revolverem.

Jim összeharapta a fogait és nem szólt semmit.