Eugene Dabit a nehezen tisztuló legújabb francia irodalom egyik reprezentánsa. Hotel du Nord cimű regényéből (1930) mutatjuk be az alábbi részletet.

Egy paraszt asszonyt ajánlottak neki, aki a Seine et Marne megyében lakott és elvállalta a gyereket. Uj élet kezdődött ekkor Renée számára. Egyedül élt, mint azelőtt. De most minden gondolata a kis Pierre-é volt, minden csókja a fényképé, melyet az elválás napján csináltatott. Egy szőrme darabon félmeztelenül kiállította kis husos testét. Milyen szép kép! Régi szerelmeiből nem maradt semmi. A fiatalemberek hiába, forgolódtak körülötte, megvetette őket.

Louise megerősítette eltökélt szándékában.

—    Vigyázzon, Renée. A lakók mind disznók. Mindig keresik, hogy vissza élhessenek magával.

—    Tudom jól. De hiába vesztegetik idejüket, most, hogy kicsikém van.

Legnagyobb öröme volt, ha levelet kapott vagy irt a dadának. Este, nyugodtan a hátsó szoba mélyén végezte el levelezését. Kezei dagadtak voltak a munkától és a tollszár kicsuszott az ujjai közül.

—   Szivesebben tartom a seprőt — vallotta be. Louise diktálta, hogy mit irjon.

—   Irja: jövő héten küldök egy kis fehérnemüt és csomagot.

—   Igen, hagyta helybe Renée, van időm addigra bevégezni a pelenkákat.

Asszonya föléje hajolva figyelmeztette a helyesírásra s Renée engedelmesen irt.

Aztán elővette a varró-skatulyát és nyugodt fejjel, megszabadulva minden testi vágytól, leült varrni Louise mellé, aki olvasta a füzetes regényt. Néha felemelte fejét az előlről hallatszó erős hangokra.

—   Az a nagy bolond Kenel mesél valamit, — jegyezte meg.

Nem volt benne semmi kívánság, hogy hallja és vissza merült a varrásba. Boldog volt; családi körben élt a Lecouvreur-ékkal. Évek óta nem érzett ilyen nyugalmat.

Tiz órakor felment a szobájába. A tarka kelméktől és csipkéktől (amiket szintén az asszonyának köszönhet) megfiatalodott a szoba. Jól esett neki tudni, hogy van egy „otthon”, ahol elalszik a puha ágyban egy utolsó tekintet után a gyerek fényképére...

A napok múltak anélkül, hogy boldogságára homály borult volna. Énekelve dolgozott. Soha nem volt ilyen fürge, szobáit rendben tartotta, a lépcsőház és a folyosók ragyogtak a tisztaságtól. A lakók meg voltak elégedve vele. Jó borravalókat kapott.

Talált pénz volt ez, mert a fizetése egyenesen a dadához ment. Nem sokára volt egy kis összegyüjtött pénze. Vehetett magának fehérnemüt és ruhát. Egyszer egy rikító szinű blouset, vagy egy-egy „combinaison”-t, majd egy másik ruhát, vagy egy felszalagozott kalapot.

—    Igazi vidéki izlése van, mondta Louise, mikor kibontotta a csomagját.

Renée azonban büszke volt szerzeményeire s szépen elrakosgatta azokat a szekrényben.

—  Majd később, amikor magamhoz vehetem a kicsikét,

*

Sürgönnyel a kezében, Lecouvreur belépett a szobába, ahol Renée épp takarított.

—   Itt van, — mondta, — ez magának jött, Renée letette a söprüjét,

—   Nekem?

— Levesque. Hotel du Nord, — mondotta Lecouvreur, akinek sietős volt a dolga.

Egyedül maradt, kezében a sürgönnyel: „Talán a dadától”, — gondolta.

Tizenöt napja nem kapott hírt gyerekéről. Reszkető kezekkel nyitotta fel a sürgönyt. Tartalma ott táncolt a szeme előtt: G...Y...E...R...E...K... Hirtelen lesujtott rá a sürgöny értelme. Félhangosan, remegő ajakkal kétszer is elolvasta: „Meghalt a gyerek” s lerogyott az ágyra.

Arcát a vánkosba temetve zokogott, semmi határozott gondolat nem jutott az eszébe. Majd pedig állati jajgatással felugrott és elhagyta a szobát.

—   Megmondom az asszonyomnak, — szólt feléje a fogait csikorgatva.

A férfi rámnézett, semmit sem értve. A lány letántorgott a lépcsőn, kezét a szájára téve, hogy visszafojtsa a zokogását.

Végre benyitott a terembe egy felszabadító „ah”-al, kezében lobogtatva a sürgőnyt.

Louise feléje sietett: — Mi történt? Elkapta a sürgönyt! Ah! Emile, Renée kicsije meghalt!

Renée leesett a padra. Kontya szétesett. Egy copf a vállára hullott s mereven maga elé nézett.

Azóta a nap óta, mikor odaadta magát Bernardnak, nem, kapott hírt Pierrejéről. Ah! szerencsétlenséget hozott rá, hogy újra elbukott.

Kezeit tördelte: Istenem, bocsáss meg nékem.

Egy vendég, aki most lépett be, nevetett rajta.

—   Renée, viziói vannak!?

Megmerevedetten felállt. Louise oda ment hozzá vigasztalni. De a lány nem szólt egy szót sem. Felment a szobájába és felöltözött, hogy az első vonattal elutazzon...

Harmadnap este Lecouvreurék viszont látták. Felismerhetetlen volt és alighogy felelgetett, dadogva. Szobájába akart menni, egyedül maradni.

*

Elmult két hét. Mikor Louise megkérdezte Renéet, hogy van, az csak a vállát vonta szomorúan.

— Unatkozom, — mondta.

A szomszéd szobában egy füzőkészítő lány lakott, aki vig életet folytatott. Reggel elfecsegtek a folyosón.

—   Mi az egy gyerek, — mondta Fernande, — azt még csinálhat valaki. Addig is éljen vigan!

Addig beszélt, még rávette Renéet és magával vitte moziba, kávéházba és végül a Bal-musette¹-be. Renée hagyta magát vinni, nem sok ellenállást fejtve ki; sőt kifestette magát, újruháját vette fel és szép cipőit, melyekben fájtak a lábai. Fernanderól vett példát és összegyüjtött, pénzét haszontalanságokra költötte. De sohasem tudott olyan elegáns lenni, mint barátnője. Vörös kezei miatt pedig szégyelte magát.

—   Ne legyen olyan félénk, — ismételgette Fernande.

A bal-musette-eken, körös-körül az asztaloknál „marlous”-k és „gigolos”-²k ültek, a harmónika hangjára párok forogtak; a falakat papírszalagok díszítették.

Renée tágranyitott szemekkel bámult; kék felhő kendőzte be. Fernande „csúszott” már, mikor Renée még egyedül álldogált tátott szájjal, kábultan, lökdösve a táncolóktól. Ekkor egy legény megszólította. Nem hagyta magát kéretni; illedelmesen forgott, mint vidéken szokás, táncosa ölelésének lassan-lassan engedett. Fejét hátra vetve, vidáman, megadta magát a forgatagnak.

Egy óra felé a két barátnő hazatért a Hotel du Nord-ba. Mielőtt elaludt volna, átgondolta az estét: egyik táncosa ajánlotta neki, hogy csináljanak „tapint”-t.

—   Meg kellene kérdezni Fernande-ot, mit akart vele mondani. Fernande mindent megmagyarázott. Magával vitte vihogva a kétes

szállodákba „négyszöget” ⁴ csinálni.

—   Ez hozzászoktat, — magyarázta Fernande.

Louise megpróbálta visszatartani Renéet. Igy őrizi kicsijének emlékét? ... Semmi sem használt. Nemsokára kimaradt egész éjjel.

Reggel tért haza, mikor a munkások dolgozni indultak. Felsuhant a lépcsőn és a lakók, akikkel találkozott, nevettek felcicomázottságán. Épp annyi ideje volt, hogy ruhát cseréljen és egy vizesronggyal letörölje arcáról a festéket. A kávéteremben csúfolódva fogadták és ha kirepült száján egy ásítás, megjegyezték: Katzenjammere van Renéenek.

Egész délelőtt vonszolta magát egyik szobából a másikba. Nagy erőfeszítésébe került, hogy el ne ragadja az álom. Gyakran magához vett egy kis üveg rumot s mikor már nem birta magát tartani, húzott belőle egy kortyot, hogy „erőt kapjon.” Végre este lett, a megváltás. Kialudhatja magát.

Egyik éjjel, mikor javában aludt, váratlanul bement hozzá Bernard. Mikor felébredt, Bernard már rajta feküdt.

—   Na, ne okoskodj, — suttogta és egy csókkal becsukta a száját.
Reggel, mikor elhagyta, egy ötfrankost nyomott a kezébe.

Ettől a naptól kezdve elvált Fernandetől és nem maradt többé ki; nem kellett többé kifestenie magát, se szépen felöltözni. A lakók, akik megkívánták, egyszerüen bementek hozzá. Előzékenységéért „borravalót” kapott. Később már követelte is.

Lecouvreuréknek fülükhöz jutott, aggódni kezdtek. A szálloda jó nevét féltették. De vártak. Aztán egy reggel, mikor Renée tizóra felé ment le a bárba, Lecouvreur elkeseredésében oda mondta:

—  Jó volna, ha keresne magának valami más helyet! Akadozva válaszólt:

—  Beteg voltam, patron... De Lecouvreur közbe vágott:

—   Nem igaz! Nem hiszek többé magának. Elég volt belőle. Menjen máshová könnyelmü életet élni, nem nálunk!

Hangja remegett a méregtől és idegesen dobolt a pultbádog lemezén. Renée lesütött szemmel hallgatta; gépiesen csavargatta zsebkendője csücskét ujjára. Louise nem volt jelen, hogy megvédje; különben is megvédte volna? Mindennek vége volt közöttük. Nem válaszolt semmit, lecsapta kötényét az asztalra és felment a szobájába...

Lustán végig vetette magát az ágyon; hosszasan elbámulta a menynyezetet. Több mint egy éve lakott itt. Na és aztán! Elmegy más felé szerencsét próbálni! A kétszáz frank, ami pénze van, egy nyugodt hétre elegendő.

Felkelt és csomagolt. Nem tartott soká; nem volt most sem több fehérneműje, mint mikor elhagyta faluját. Egy csomó hulladékkal együtt bele dobta a vederbe a gyerekétől maradt emlékeit is. Aztán leakasztotta kabátját. Most szabad volt. De mit csináljon szabadságával?

Vállat vont:

— Ah! mit bánom én, — sóhajtott egyet. S lement elköszönni gazdáitól.

Lecouvreur, aki jó ember volt, bizonyítványt akart adni. Az igazat megvallva, senki sem panaszkodhatott munkája ellen. Visszautasította. Mire jó?

Kezet fogtak vele. Louise, a történtek ellenére is meg volt hatva s suttogva mondta: jó szerencsét.

René fogta cókmókját és elindult. Hová menjen? Határozatlanul megállt a forgó-hidon. Uszály hajók, melyek úgy látszottak, mintha belsejükben a vidék nyugalmát hordanák, úsztak Viliette felé. Elfordította fejét. A rue Lancry-n kocsik száguldottak a nagy boulevard irányába. Követte őket anélkül, hogy egyszer is hátra fordult volna.

Forditotta: Löffler A.

JEGYZETEK

¹ Nyilvános bálterem, ahol a szegény munkáslányok és legények szórakoznak és amelynek (igazságtalanul) rossz hire van az ott uralkodó szabad szokások miatt.

² „jássz-fiuk”, tradicionális és helytelen elnevezése különösen a fuvarozási (kocsis) munkásoknak.

³ A „lefekvés” egyik megjelölése zsargon nyelven.

⁴ Két, vagy több pár együtt, egy szobában.