Forradalmi korszakban élünk. A fejlődés dialektikus folyamata — az egyre erősebbé váló mai reakció torzító tükrében — fogalmaink kontrollálására kényszerit bennünket.

A képzőművészetben a tisztázatlan fogalmak közé tartozik a festészet és a fényképészet.

Ma a festészetet és a fényképészetet gyakran kijátszák egymás ellen. Azt mondják, hogy a kettő közül csak a festészet belső élet kifejezése, míg a fényképészet nem egyéb, mint a valóság mechanikus reprodukálása, amely nem tarthat igényt arra, hogy a művészetek közé sorozzák.

Alaposabb vizsgálat után azonban kiderül, hogy mindakét terület az optikai alakítás részproblémája; úgy, hogy ami az optikai alakításra érvényes, az érvényes rájuk is.

Az optikai alakítás maga egyike azoknak a szándéknélküli, öntudatlan nevelőeszközöknek, amivel a jövő társadalmának megfelelő tudat formáját próbáljuk előkészíteni. Ezzel azonban elsősorban nem az úgynevezett propaganda művészetre gondolunk, amit az aktiv politikusok minden mást kizáróan fontosnak tartanak s amit ezek állandóan szorgalmaznak. Itt mindenekelőtt arról van szó, hogy az öntudat alatt rejlő erőket az optikai szerv — a szem — révén mozgásba hozzuk.

Az így közvetített értékeket a politikus aktivisták mint „esztétiká”-t s ezért hatásnélkülit legtöbbször visszautasítják; ám csak azért, mert őket a legégetőbb napi problémák annyira lefoglalják, hogy minden vélt komplikálás ellen „forradalmi” teóriákkal védekeznek. Hogy a „hivatásos forradalmárok” ilyen állásfoglalása miatt némely művész megsértődik s szolidaritása a politikai akcióval szemben megrendül, mindezt annak kell tulajdonitanunk, hogy a legtöbb művész a társadalom egészén belüli feladatai felől — minden jóindulata mellett — tájékozatlan.

A tudományos szocializmus keletkezése óta tudjuk, hogy a társadalmi viszonyokat lényegében a gazdasági, cselekvéseinket pedig a társadalmi viszonyok határozzák meg.

Igy tudjuk tehát azt is, hogy minden művészi cselekvésnek ugyanez a magva s hogy a művészi munka semmi más problematikát (semmi más tudatttartalmat) nem tartalmazhat, mint a többi alkotó disciplinák. Az ember ugyanis szakadatlanul azoknak az erőknek az ábrázolását keresi, amelyek őt építik és mozgatják.

Ma lét- és döntő-kérdésünk, hogy a kapitalizmus révén a gazdasági és társadalmi fejlődésnek abba az, etappejába kerültünk, amelyik az egészséges, kielégítő élet lehetőségét agyondorongolja. A kapitalizmus e. fejlődési fázisát legélesebben a technika antibiológikus alkalmazása jellemzi. A kapitalizmus jelszava — „mindent a profitért” — az ember ellen fordítja a gépet. Emiatt már eddig is felmérhetetlen károk keletkeztek; már generációk gyöngültek le biológiai funkcióikban.

Az osztályharc eszköz, nagyon hatékony eszköz ahhoz, hogy a kapitalista rendszer hibáit kilehessen küszöbölni s ezáltal az organikus életfeltételeket megjavítani. Vannak azonban más eszközök is. amelyek kevésbé tudatosak, amiknek azonban az a céljuk, hogy az embert nem annyira intellektusa, de ösztönös megélései (érzékszervei) révén felvilágosítsák arról, hogy neki a mai szisztéma totális vagy részleges összeomlása után későbbi élete fölépítéséhez mire lesz szüksége.

A művészet ez az öntudatlan előkészítés, az ember öntudatalatti nevelése.

* Egy Kölnben tartott előadás bevezetője.