Az ember táplálkozásának felső határát meg lehet állapítani. Egészen könnyű fixirozni, hogy az ember mit tud megenni naponta, havonta vagy évente. Azok a fogyasztási cikkek, amelyeket az ember táplálkozására használ, nem sokfélék. A föld gyümölcseit esszük, a nevelt lábas és szárnyas jószágokat, vadat eszünk és halat. Egyszerű szorzási művelettel és majdnem matematikai pontossággal meg lehet állapitani, hogy ha minden ember annyit eszik, amennyi egy normális ember szervezetét jóllakásig kielégíti, mennyi buzára, salátára, marhára, aprójószágra és halra van szükségünk. Az intenzív termelés, a kémiai talajjavítás és az okszerű állattenyésztés Malthus tanát teljesen felborította. Arról, hogy táplálkozás tekintetében több szükséget szenvedjünk, ha a rendelkezésünkre álló és megművelhető földterületeket megfelelően kihasználjuk, szó sem lehet. Még akkor sem lehetne szó szükségről, ha az ember nagyobb százalékban szaporodnék, mint ma.

Az ipari cikkek maximális fogyasztásának felsőhatárát ilyen egyszerű módon megállapítani nem lehet. Az ember normális napi adagja hetven deka kenyér. Ennyivel jól lakik a gyomor, ennyit elbir és haszonnal felhasznál. Az ember lakás igényének maximumát azonban megállapítani nem lehet. Stb.

A mezőgazdasági termékek fogyasztási igénye kielégíthető, mert határolt, az ipari cikkek fogyasztási igénye kielégíthetetlen, mert határtalan. Az iparban foglalkozó embertömegeknek tehát beláthatatlan időkig van és lesz is munkalehetőségük. Ha a termelési rend valaha is megkísérli, hogy az emberiség ipari igényeit valamennyire is kielégítse, az emberiségnek egy sokkal nagyobb százalékát foglalkoztatja majd az ipar, mint amennyit ma foglalkoztat. Ennek az okfejtésnek logikus konzekvenciája, hogy a mezőgazdaságból, amely hovatovább és egyre kevesebb emberi munkaerővel a táplálkozási cikkek igényeit száz százalékosan kielégíti, nagyon sok munkaerő átmegy az iparba, amely minden munkaerőt használni és hasznosítani is tudna. Ugyanígy az iparba vándorol át az a munkaerő-többlet is, amelyet a mezőgazdaság mai mechanizálódási processusa felszabadit.

Számolnunk kell tehát azzal, hogy a mezőgazdasági munkalehetőség rövidesen még jobban megcsökken, mert a mezőgazdaság eredményeit az emberiség száz százalékosan felhasználni nem tudja, de ezzel szemben az iparban beláthatatlan időkig és folytonosan munkalehetőség kínálkozik, mert az ipari termékek fogyasztásának felső és legfelsőbb határától hihetetlenül meszsze vagyunk még. Az ipari termelés végcélját csak akkor érné el — itt csak egy krassz példa érzékeltet! — ha minden szenegáli négernek fogkeféje is volna már.

E határtalan munkalehetőségekkel szemben a mai termelésben az egyre fokozódó munkanélküliség áll.

Az ipari cikkek tömegeit igény és elhelyezési lehetőség várja, de nem fogadja fogyasztóképesség, mert a fogyasztó, az agrárius, nem rendelkezik azzal a pénzmennyiséggel, amellyel a kívánt árut megvásárolhatná. Az agrár termékek — ez bizonyos — drágábbak nem lesznek, tehát az ipar fogyasztójának, az agráriusnak, több pénze, mint amennyi ma van, nem lesz. A buzáért ma annyit adnak, amennyit ma adnak és holnap annyit fognak érette adni, amennyit holnap érette adni akarnak. A buza annyit ér, amennyire kell. Mivel annyira van és maholnap egészen bizonyosan annyira lesz, amennyire százszázalékosan kelleni fog, csak keveset, sőt egyre kevesebbet érhet. Az iparnak tehát azzal, hogy produktumaiért az agrárius keveset tud adni, számolnia kellene. És ha az ipar termelni akar és terményeit értékesíteni kivánja — mi mást akarhatna? — le kellene sülyednie arra az árnivóra, amelyet az agrárius elbir.

Mindenekelőtt termelése eladási értékének kalkulációját revízió alá kellene vennie. A mai nivóra lecsökkent felvevőképességgel szemben az iparcikknek piaci értéke ma már nem annyi, amennyi a termelés költsége és a vállalkozó nyeresége, hanem annyi, amennyi a fogyasztó fogyasztási képességének felső határa. Egy pár csizma nem annyit ér, amennyiért a csizmadia elő tudja állítani vagy el akarja adni, hanem annyit, amennyit a paraszt érette fizetni tud. Ez a logikai képlet a Ma kereskedelmi és termelési elveivel homlokegyenest ellenkezik ugyan, de mivel a Ma világa, a kereskedelemnek és termelésnek jelenlévő elvei mellett összehullóban, a mai kalkuláció csakis a fogyasztó ajánlatának bázisán indulhat el.

Eddig a termelés nemcsak az anyagot, a munkabért és a vállalkozói nyereséget kalkulálta, hanem sok más termelési tényezőt is, amelyeket továbbra is kalkulálni nem lehet és nem szabad. Mindenekelőtt az invesztált ós forgatott tőke kamata és az eladott árú kihelyezési rizikója a jövő kalkulációjában meg nem állhat. Az agrárius földje értékének kamatát már rég óta nem kapja, tehát ő sem fizetheti az iparba invesztált tőkék kamatát. A buza a vetőmagon felül a legjobb esetben a reá fordított munka munkabérét téríti vissza, de nem fizeti a föld értékének és az invesztíció és instrukció felbecsülhető számtengerének kamatát. Az agrárius nem hajlandó az ipar invesztíciójának és az iparban forgatott tőkének kamatait megfizetni, mert neki sem fizeti meg a hasonló tőkék kamatait az ő fogyasztója. Kamatot tehát az ipari termelés kalkulációja nem számolhat többé. De nem számolhat rizikót sem. Ma a rizikó kalkuláció a kalkulációnak sulyos tétele. A megromlott bonitásu közvetítők kezén rengeteg kihitelezett érték elvész és bár pontos statisztikánk nincsen, mégis Romániában legalább 20—25 százalékra kell becsülni azt az összeget, amelyet rizikó címén a gyárak az ipari termelésnél kalkulálni kénytelenek. A gyárak rizikó kalkulációja a maguk szempontjából érthető ugyan, de felháborítóan érthetetlen, hogy ezt a sulyos tételt az az agrárius fizesse meg, akinek rizikóit, akár csak kamatveszteségeit nem fizeti meg senki sem. A természeti okokból silánnyá érett termés van olyan rizikó, mint a gyenge kezeknek kihelyezett árú. Az életnek ma már minden megnyilvánulásába belémerészkedett az állami beavatkozás, de a kereskedelemben még ma is felelőtlenül tobzódik a vagyonkezelés. Még a mai termelésnek is kivezető utat kellene itt találni, mert nem maradhat egyetlen tétel sem, amely a termelés értékeit megdrágitja. Ezért azután minden indokolatlan drágulás láncolatosan összetevődik a munkanélküliség fokozódásával.

Termelni csak fogyasztásra lehet és a fogyasztás csak akkor fejlődhet és a termelés az ember-kezeket csak abban az esetben foglalkoztathatja, ha a termelés költségeit a rizikó-biztosítás sem növeli meg. Egészen bizonyos, hogy a kamat és a rizikó kikapcsolása már maga is olyan közel hozza az ipar produktumainak árait a fogyasztó árajánlatához, hogy így a termelés fokozására és a mezőgazdaságból az iparba átnyomott embertömegek nagyobb foglalkoztatására lehet számítani. E kalkulációs tényezők kikapcsolása azonban még nem ad teljes megoldást. Ezenkívül meg kell olcsóbbitani a kereskedelmi eladás általános költségeit is és főként gátat kell vetni annak, hogy a nyersanyagok tulajdoni szempontból összpontosuljanak. A nyersanyagok tulajdoni kötöttségét meg kell lazítani. Az iparnak átfoghatatlan fejlődési keretei vannak és ha azokról az előállításnak ballasztszerű tényezőit, a kamatot, rizikót, eladási szervezetet le is skalpoljuk, a keret kiszélesülésének még mindig ellentáll a nyersanyagok mindinkább monopóliummá váló tulajdona. Mindaddig a termelésben bőségről, a fogyasztásban igénykielégitési-lehetőségről szó sem lehet, amig a nyersanyagoknak tulajdoni megkötöttsége és főként centralizáltsága fennáll.

A hibaforrás tehát nem ott van, hogy az ember táplálkozásának szükségletét a mezőgazdaság rövid időn belül teljesen kielégíti, hanem ott, hogy az ipari termelés tele var. sulyosan ható és kiküszöbölhető termelési tényezőkkel és ott, hogy az iparitermelés alapanyagai korlátlan deszpoták hatalmában és tulajdonában vannak. Államszövetségek és vámszövetségek az elakadt fogyasztási képességen nem segítenek, ezek a politikai és gazdasági medicinák az iparban foglalkoztatott kezek dologtalanságát meg nem szüntethetik. A hibát inkább abban a kézenfekvő tényben kell keresni, hogy amíg a mezőgazdaság elhasználható javainak használhatósági felső határához közeledünk, addig még mindig nem kapott az ipar lehetőséget ahhoz, hogy tempóval és az emberiség munkakedvét és munkalázát kielégítő elánnal az ipari ellátás szélesebb kielégítéséhez hozzáláthasson. (Szatmár).