Budapesten tavaly 3 színház lett fizetésképtelen. Bécsben, Berlinben, Párisban évek óta zárva egy csomó színház. Lengyelországban szinésztrájk van — egy színház se nyithat. A fizetésképtelenség, a kényszeregyezségek, gázsileszállítások és szinészelbocsájtások mindennél élesebben jelzik a szinházválság tényét. A válság internácionális. Hiába próbálkoznak bérletrendszerrel, látogatószervezetekkel, hiába a fokozott reklám, a helyárak leszállítása, a korszerűbb darabok, a nagybefektetésű technikai apparátus. Hiába minden kisebb-nagyobb reform. Csak leplezni, csak egy-egy részletterületen lehet késleltetni a válságot. A polgári színház megfeneklett — nincs közönsége — nincs és nem lehet fejlődési lehetősége. És ez természetes! A kapitalista társadalommal együtt válságba kellett jutnia a kapitalizmus kulturájának, ideológia felépítményének, tehát színházának is.

Színigazgatók, színészek, rendezők, dramaturgok, drámaírók, mindazok, akiknek megélhetést jelentett a színház, kétségbeesetten ébrednek rá, hogy „a színház nem üzlet már!” És valóban nem üzlet. Utolsó konjunktura-korszaka a háború felzaklatta idegek lenyugtatása volt, — amint a kapitalizmus számára is a háború volt az utolsó jó üzlet.

A proletárizálódott középosztálynak ma már nincs pénze idegcsillapító színházi előadásokra. Ha mégis elmegy valahová, akkor inkább moziba — a film ma olcsóbban és tökéletesebben tölti be azt a szórakoztató szerepet, ami a kapitalista színházat éltette. — A színház mint a szórakozási szükséglet kielégítését célzó vállalkozás életképtelen — hisz lényegénél fogva sem üzlet. Értéke nem áruértékében, hanem szociális erejében van. Bizonyíték: a szociális eredet, a tömegszükséglet, amely kitermelte. Tudjuk, hogy az ős-színház nem a szórakoztatás eszköze volt, nem öncélú játék, hanem az ember ős-félelmének a szükségszerű kifejezése és a kifejezés, a tudatosítás által leküzdése, átalakítása egyben. A „fejlődés” forgatta ki a többi művészettel együtt a színházat is. A tömeg, a színpadi aktus aktív-részese lassanként háttérbe szorult és a szinház mindinkább gazdasági vállalkozássá, a mindenkori uralkodó osztály szórakoztatásának eszközévé vált. A kapitalista termelési rend észszerűtlensége, az ember lényegével ellenkező ideológiája termelte ki a mai, a szinház lényegével ellenkező szinházformát. A szinház csak akkor lehet ismét életképes, ha visszatér önmagához, szociális feladataihoz, a tömeghez, mely kitermelte. De a tömeg: a munkásság és a parasztság feltörekvő tömege a kapitalista szinház eszközeivel és módszereivel nem közelíthető meg. A színháznak tehát új alapon, új formában, más mondanivalókkal kell az új közönséghez fordulnia.

Krízis akkor áll be, ha az eszközök és módszerek nem tudják a korszerű feladatokat betölteni; — a tehetetlenség, a programmnélküliség, a lényeges kérdések megkerülése jellemzik ezt a korszakot. A kapitalista szinház nemcsak gazdaságilag van válságban, hanem eszközeiben, módszereiben, lehetőségeiben is. Drámájának és építészeti megoldásának zártsága a színpad és a nézőtér, a színész és közönség éles elválasztása, a résztvevők számának és a színpadon feldolgozható problémáknak korlátoltsága képtelenné teszik a mai színházat arra, hogy a korszerű feladatoknak megfeleljen. A szinház úgy, ahogy ma van, szólhat úgyan a munkássághoz is, adhat absztrakt munkásszeretetet és elvétve hozhat politikai mondanivalót, de nem lehet az, aminek lennie kell: nem lehet a tömegek színháza. Ezt igazolja a Volksbühne-mozgalmak hasonulása a polgári színházhoz. És ezt bizonyítja Piscator, ki miután évekig próbálkozott — elment Oroszországba, hogy az ott új alapokon folyó munkába kapcsolódjék be. A színháznak a mai, a tömegektől elszakadt formája nem reformálható. Elvitathatatlan a válság. De a krízis egyuttal fordulópont is — a betegség tudatosulása, út a gyógyuláshoz. Az évezredes fejlődés köre bezárult — de a kör visszafordul. A színház válságán túl — alakulóban van az ős-szinház más, magasabb formája : az új tömegszinház. Nem színházi és művészi tekintélyek, hanem a tömegakarat, a kollektiv munka, a lelkesedés, a kitartás jelzik utját. Van szinházszükséglet! de ez nem a szórakozási vággyal azonos, hanem egyrészt az ember kifejezési akaratával, másrészt az eltompultság feloldásának, az aktivizálásnak szükségletével. A mai kiélezett politikai helyzetben a mondanivaló természetszerűen valamely mindenkit érdeklő és érintő napi esemény, vagy politikai igazság, az aktivizálás pedig politikai aktivizálást jelent. A szinház feladata eszerint a tömeghangulat kifejezése, tudatosítása és az elfásultak mobilizálása. A színháznak ezirányú megújhodása csaknem mindenütt megindult, de fejlődése a politikai és gazdasági akadályok miatt nem lehet egységes — a különböző országokban különböző jelleget ölt. A politikailag elnyomott országokban legfeljebb a tömegmondanivaló tömegkifejezéséig: a kórusokig jutottak el. A nyugati demokratikusabb országokban újabban a korus élesebb, politikusabb formája az agitprop (jellegét maga a szó is mutatja: agitáció-propaganda) fejlődött ki. A szintén népszerű élőujságforma (kórusban elmondott napihírek) és a polgári színháztól átvett kabaré — és revűforma az új szinházkultura szempontjából alig nevezhető eredménynek.

E törekvéseket jellemzi: 1. hogy a szereplők és közönség éles elválasztását megszüntetni és 2. a közönséget is aktivizálni igyekeznek, 3. hogy solo helyett kollektiv kifejezési eszközöket használnak, 4. hogy nemcsak hivatásos szinészeket, hanem laikusokat is, sőt főleg laikusokat alkalmaznak, kik — mert maguk is érdekelve vannak a tömegmondanivalóban — a legközvetlenebbül tudják azt kifejezni. 5. szakítanak az állandó helyiség tradíciójával, a jelmezek és díszletek mesterkéltségével és a költséges technikai apparátussal. A csoportok így mozgékonyabbak, bárhol (uccán, házudvarban, kint a szabadban) és bármikor játszhatnak.

Tény az, hogy ezek a kezdetleges, még számos gyermekbetegségben szenvedő kísérletek máris megtalálták az utat a tömeghez és máris nagyobb a közönségük, mint a kapitalista színházaké valaha is volt. A tömegszinház minden motívumát eddig a legtökéletesebben az ünnepi játékok valósítják meg. Ezek a Németországban, Ausztriában (legutóbb a munkásolympiász alkalmával) sportpályákon, Oroszországban a városok főterén rendezett előadások 10 ezernyi szereplőjükkel és százezernyi közönségükkel világosan jelzik, hogy csak a szinház kapitalista formájának, nem pedig a szinház intézményének válságáról beszélhetünk.

Munkásszinháztörekvések a kapitalista országok mindegyikében vannak. Bizonyítja ezt az idén 16 országban megrendezett internácionális munkásszinháznap. De az új szinházkultura komoly perspektívája csak Oroszországban bontakozik. Itt van csak meg a politikai és gazdasági lehetőség konkrét eredményekre. A gyakorlati kérdéseket itt tudományosan is tisztázzák. A marxista szinházakadémia komoly szakalapon dolgozta ki az új színház elméletét. Annál is fontosabb ez számunkra, mert új dramaturgiai kísérletként eddig csak Bert Brecht kissé felszínes tanítódráma-elméletét (Lehrstücktheorie) ismerjük. A színház szórakoztató jellegével szemben ez az elmélet éppencsak hogy a színház tanító jellegét hangsulyozza. A marxista szinházelmélet mélyebb. Kiindulópontja és alapja: hogy a dialektikus materializmust kell keresztülvinni témában, formában, eszközökben. A mondanivaló nem lehet csak eszmék és jellemek ábrázolása, nem lehet az élet egy kivágott darabja miként a polgári dráma, hanem maga az élet, minden összefüggésében, a szociális kapcsolatok és ellentétek kereszttüzében. A téma tehát: a ma koncentrált ábrázolása, a látszólagos káosz sokoldalú és beható átvilágítása. Formának eszerint a montazs (fotómontázsszerű sürítése a jeleneteknek) a legalkalmasabb. Ez oldja fel leginkább az idő és tér zártságát. Lehetővé teszi, hogy majd Kinában, majd az Egyesült Államokban — majd az őskorban, majd 1931-ben legyünk. A tér és idő kiterjesztését fokozza a montazsban felhasználható film és rádió is.

A marxista szinházelmélet a dialektikusan reális ábrázolást hangsulyozza, azaz tárgyilagosság jobbra is. — balra is! Nem lehet sématizálni, sem ideálizálni, hanem az embereket és problémákat az osztályhelyzet és az osztályfeladatok szempontjából kell megvilágítani.

Az orosz dramaturgia rámutat a témáknak és témafeldolgozásoknak eddigi hibáira. Helyteleníti azt az álforradalmiságot, mely a prostitúciónak, homoszexualitásnak, abortusnak szinpadravitelében éli ki magát. Amint helyteleníti a sok forradalmi frázist is — és a szokott happy-endet: a munkásság felszabadulását, ami a színpadi megvalósulással megnyugtatja és nem a ma problémáiban orientálja a közönséget. Helytelen a felszines szatíra is, ami megnevettet, de nem győz meg. De nem helyes a melancholikus, nem életigenlő téma —és a csak — nyomor ábrázolása. Ilyesmi csak a tehetetlen kétségbeesés érzését kelti.

Az okokat, a mozgató dialektikus erőket, a gazdasági és politikai összefüggéseket kell feltárni. A kapitalista országokban eszerint a munkásszinház feladata, hogy leleplezze mindazt, amit természetesnek, szükségszerűnek, megdönthetetlennek nyilvánítanak. Oroszországban viszont az új orosz élet kérdéseinek a feldogozása aktuális. A színdarabok tárgya legyen: az induszriálizálás, a nagy építkezések, a falu osztályharca, az intellektuelek ideológiai átalakítása, stb.

A politikailag kimélyített ábrázolás művészileg is sokirányú lehetőséget ad, tehát művészileg is jó lesz. Az új orosz színházban a rendezési feladat nem a történelmi kosztümök és díszletek mesterkéltségével elért valóság-illuzió, hanem a téma kézzelfogható, meggyőző, világos megelevenítése. Egy plakát, egy felírás, egy jellegzetes szakái, vagy kalap többet mond, mint a legkomplikáltabb jelmezek és díszletek. Ilyesmi csak a mozgékonyság rovására megy és megnehezíti a helyiségváltoztatást. Pedig az orosz szinházelmélet egyik jelszava éppen az, hogy: „ki az állandó helyiségből! ki a színházépületből!” — nehogy belevesszenek a lokális problémákba. Még a hivatásos szinészcsoportok is szerepelnek itt is, amott is — és időnként kimennek vidékre, hogy tanítsanak, tanuljanak, tapasztalatokat cseréljenek.

Amint a szereplők mozgékonyságáról, úgy a közönség mozgékonyságáról is gondoskodik az orosz színház. A nézőtéren is folyik a játék — maga a közönség pedig bekapcsolódik a dalkarba, a szavalókórusokba és az esetleges színpadi vitákba. Az aktivizálás nem az előadással kezdődik, hanem plakátokkal, felírásokkal, zenével már az előadás kezdete előtt hangulatba hozzák a közönséget, mely aztán mindvégig lelkes közbeszólásokkal kiséri az előadást. Előadás után : a közönség programmszerűen, a legfesztelenebben tornázni kezd, ami azt célozza, hogy a test is mozgásba jöjjön, aktivizálódjék... ennek még az előadás utáni kollektiv kritikánál is nagyobb fontosságot tulajdonítanak.

Oroszországban a színházakra vonatkoztatva is ötéves munkatervet dolgoztak ki. A cél: hogy 5 év alatt minden gyárban, minden kollektivgazdaságban, minden kerületben, minden településen, — sőt minden kaszárnyában is legyen szinház. A központ a tömegművészet háza (Kruspkaja) a politikai és gazdasági szervezeteken keresztül igyekszik mind szorosabb kapcsolatot teremteni a tömegekkel. Mindenütt plakátok, röpiratok, távoloktatást célzó levelek — könyvek, fülnek, vándorkiállítások propagálják a színházat. Az ötéves terv célja másrészt a hivatásos színházaknak és a nemzetiségek specializálódott szinházkulturájának a marxista szinházelmélet szellemében történő átalakítása. A kialakuló munkásszinház nem érdekszövetség a hivatásos szinház ellen, hanem a hivatásos színészeknek, a színházi szakembereknek és a laikuscsoportoknak szembehelyezkedése a kiélt kapttalisita szinházformával. A szinházkulturát ujjáteremtő internácionális együttmunka ez. Természetes, hogy a munkásszinháznak egyelőre vannak hibái és számos elhajlása — mégis minden izében alkalmas arra, hogy megalapozza a szinház lényegéből folyó, egyedül életképes szinházformát: a tömegszinházat.