Román falu volt Ohabalunga. Az emberek főleg gyümölcsből és nevelt állatokból éltek. De voltak évek, mikor a gyümölcs lefagyott a fákról s istállókba és ólakba beütött az őszi vész s a karácsonyi járvány. S a falu parasztjai a nyomor és éhség elől Erdélybe mentek dolgozni. Téli erdők közé.

*

Apám Weiszhoz ment, a falusi boltoshoz, kinek kocsmája volt hosszú asztalokkal és hosszú ivószobával. Kinn a tornácon libák, tyukok és zsidó módra hizlalt kacsák között ittak a parasztok vasárnap, délután.

Hátul a kertben, tökföldek és kalarábéágyak között régi, beomlott kuglipálya állott. A golyóusztatók eltörtek régen, a golyókat is ellopták. Gazdátlan bábuk hevertek a fűben, zöldek voltak a mohától és a kácsaszartól.

Gyönyörű kert volt a kuglizó körül, alma és diófákkal s álmos csigákkal a füvön.

Rendetlenség látszott mindenütt, a kerítés alig állt a lábán. Leakart zuhanni a kertek mélyén.

A hőségben és csendben virágzottak a fák.

Két régi körtefa közit pókhálók csüngtek, oly gondosan voltak kiteregetve, mint özvegyasszonyok szegényes mosnivalói péntek este.

Az utszéli fák is idelátszottak a léckerítéseken keresztül s fehérségük elütő volt a kilométerkövektől és az uti portól.

*

Kutya feküdt a kert elején. Meghalt? Vagy élt? Vagy csak a hőség altatta el?

Élt mégis! Fölkelt, megviselt szőre volt. Éhes volt. Bement a házba. Enni kért. Zsidó kutya volt. Kóser koszton élt. Kóser koszton öregedett meg. Igy is akart meghalni. Disznóhust nem evett soha, ha csak a szomszéd román parasztok nem adtak neki.

Ősrégi szemei voltak, mint Mózesnek, mint Jákobnak és Jeremiásnak a prófétának.

*

A bolt előtt két pad volt. Fuvarosok álltak itt meg, a pad előtt és a kocsma előtt. Akik fát szállítottak alföldi erdőkből, vagy követ vittek az állami és zsidó faraktárakból szorgalmas és épülő bánsági községekbe.

Itt várták be a fuvarosok a nyári zivatarokat is. S berugtak míg elállt az eső.

*

Itt melegedtek meg télen is alacsony szánkóikkal a fuvarosok. Mikor lovaikat az ut szélére állították, hogy ne legyenek utban más kocsiknak, akik tovább akartak száguldozni a durva, szánkónak való havon.

Lovaikra pokrócot tettek és téli szűrt, mely az ő testüktől volt meleg.

Ők pedig háromszor is megismételtették a kocsmárossal háromkrajcáros pálinkáikat.

*

Weisz a boltban volt. Felesége a konyhában hajszolta a cselédeket. Ő a kasszában ült ingujjban s a Neues Pester Journalt nézte szemüvegén át. Ezt olvasták a kávé mellé s a kétkrajcáros zsemlyékhez az összes csizmás zsidók falun.

Az ivóban nem volt senki, egyetlen részeg sem, a nagy melegben. Csend volt és vizes nyolcasok.

A farács mögött kicsi táblára a részegek adósságai voltak irva, a pénz, amit a kocsisnak adott a boltos deszkára, tavaszi szegre, a zsemlék száma, amit a pék hozott reggel s a mesterembereknek adott összegek:

*

— Á! Guten Tag, — mondta a boltos apámnak. Falubaásott zsidó volt ő. Unatkozott, szerette az unalmat, de örült, ha néha fölélénkitették és megmosták idegen emberek, idegen zsidók kártyával és hírekkel a nagyvilágból.

Apám elmondta neki fia születését. Azután más családi dolgokról, zsidó dolgokról, pénzről és termésről. Szomorúak voltak.

*

—   Hogy megy a bolt? — kérdezte apám.

—   Sehogysem — felelte a boltos. — A szomszédok is elhagytak. Legjobb embereim, leghívebb adósaim is elpártoltak tőlem.

—   Na, talán maga nagyon feketén lát. Megélni azért csak megél. Ha nem is gyarapodik ugy, mint azelőtt.

—   Hát nem látja, hogy üres a kocsmám most is! — panaszkodott Weisz.

— Most a Mihucnak is üres. Ilyenkor mezőn vannak az emberek. Gyüjtik a pénzt, hogy legyen mit elkölteni a kocsmában.

*

A boltos pár évvel ezelőtt még nagyon gazdag ember volt. Egyedüli zsidó volt a faluban, egyedüli boltos és kocsmáros. Apró uzsorások éltek még a környéken. Nem ártottak egyik a másiknak.

— Én nyúzom az én parasztomat, te a tiédet. Bánom is én, akár hét bőrt is lehuzhatsz róla. De az én üzleteimet ne bántsd! — Ez volt az elv az ohabalungai bankárok között. S amiképen egy ágyban megél több poloska is anélkül, hogy háborgatnák egymást, azonképen a faluuzsorások is megfértek egymás mellett, egy uccasarkon. A legnagyobb békességben és felebaráti szeretetben.

*

Jól ment a bolt! Asszonyok nála vették a kenyeret, a gyufát és a szalonnát. Lámpákba a téli petróleumot. Husvét előtt sót és a böjti halat. A favágók az ohabalungai boltban szerelték fel magukat, mielőtt erdőbe kerültek volna.

Asszonyoknak rongyokat adott el, férfiaknak ostort a pár lóhoz, bocskort és bocskorszijjat.

Kocsmájában holtra itták magukat a részegesek. Otthagyták mindenüket, utolsó krajcárjukat és a jövő esztendei termést.

Csendes ivóktól és vasárnapi részegesektől is csurrant-cseppent a, pénz.

Mikor elmult a tél, sokan hitelbe ittak nála. S boldogok voltak, hogy adott nekik.

*

Kölcsönt is adott a boltos. Házasembereknek, akik megvették apai részüket öccsüktől. És törlesztettek évről-évre. Favágóknak akik február végén leszámoltak mindég az erdei zsidókkal s fizettek boldognak-boldogtalannak.

*

Adott pénzt ő fiatal gazdáknak is. Akik azon juhokat vettek, vetőmagot, földet, cséplőgépet. S fiatal szorgalmukkal annyit reméltek kihozni a juhokból, a földből és a cséplőgépből, hogy abból nemcsak Weisz uzsorakamatait fizessék vissza, de még maguk is nyerhessenek.

*

Öröm volt nézni! Minden jól ment! Zsidó házából parasztházba került a pénz, parasztházból ki a mezőre, vásárra, erdőszélire.

S mire ősz lett, visszajött a pénz, zsidó házába megint. Nem jött egyedül. Kamatokatt hozott magával. S minél tovább kinn maradt a pénz a parasztházakban, a földeken, annál több fiat szült a zsidónak.

A pénz kései fiait kamatos-kamatoknak hivták.

*

Favágok szorgalmasan dolgoztak, vigyáztak rá, hogy a Zsidó

visszakapja a pénzét. Parasztok is siettek a mezőn, a cséplőgép mellett. Bárányok szőre vad gyorsasággal nőtt.

Uj vetések jöttek, uj tavaszok és aratások.

Weisz pontosan küldött a kamatért, tavasszal vagy ősszel. Ahogy megállapodott.

*

Mindenki fizetett, ahogy tudott. Aki nem fizetett az megroppant a boltos előtt.

Sok gazda tönkrement, pénz nem maradt utánna, maradt áru elég: föld, bárány és gép. Weisz eladta azt is. Vagy Felhasználta a maga udvarában.

Sok favágó megbánta, hogy kölcsönkért tőle. Otthagyták zálogba nála eleséges zsákjaikat, szépen kireszelt fürészeiket, melyek sok pénzt értek. S mely az ő mesterségük volt.

Emberek tönkrementek, a boltos boltja virágzott tovább. Jól ment a kocsma is. Virágzottak a kamatos kamatok.

Asszonyok sirtak, mikor a boltos boltjába] léptek. Részegek feleségei könyörögtek és visszakérték férjük holmijait, amit otthagytak nála zálog fejében.

A boltos félt. Zavarban volt.

Mit is tehetett ő? Uzsorásoké volt a világ! A nép nagyrésze a főbíró, csendőrök, ügyvédek, földbirtokosok, vidéki bankok és gyárosok rabszijjain kinlódott. Parasztot és kispolgárok egyaránt a kamat véres karmai között szenvedtek!

S csak egy gyökeres változás, egy forradalom tudta volna megváltoztatni a világot.

*

Weisznak pedig nem hagyott békét a pénz! Ujra kiadta más gazdáknak is, egyre többen köszöntek neki mélyen, egyre több szolgája lett, adósa, pénze. A kaimat nem hagyta el soha. Oly erősnek érezte magát, hogy beleszólt abba is, mit vessenek a parasztok.

*

Weisznak volt egy szolgája: Gligor. Annyi esze volt, mint egy tizenkétesztendős libapásztornak, mikor a kocsmába került.

Fát vágott télen. Korán kelt. Mindenki aludt még: a parasztok és az urak. Csak a hó volt ébren az udvaron.

Gligor eltakarította, ami éjjel esett.

Begyujtott a kocsmatüzhelybe is.

Fölköltötte a cselédeket és később az asszonyt.

Kiszolgált néhány hajnali vendéget.

Weisz maga ébredt fel a szódásüvegek csörömpölésétől, cselédek mozgolódásától, az országuton szaladgáló lovasszánkóktól és más kocsmai zajtól.

*

Hétkor reggelit kapott a szolga.

A meleg tejtől fölélénkült.

Mostanáig lomhán, de szorgalmasan és szakadatlanul dolgozott.

Sietni kezdett. Bőrkötényt vett magára, befogta a két erős boltilovat. Rátette az üres szódásüvegeket a stráfszekérre s Facset felé ment, vagy Lugosra, a nagykereskedőhöz.

Jegyzéket is vitt magával az árukról, amik hiányoztak a boltban. Facseten a raktárban lemérte és leszámolta az árut. Pénz is volt nála, fizetett és indult visszafelé.

*

Nyáron, hajnalban is volt elég dolog. Sepert, öntözött. Ellátta a kacsákat és a többi háziállatokat. A boltot, a kocsmát, a kertet.

Rengeteget dolgozott, rengeteget evett. A bolt és a kocsma elbirt mindent.

A sok munkát és a sok ételt.

*

Egy év után Gligor okos lett, mint maga a zsidó.

A kamatokat is kitudta számítani, kártyázni is tudott, dolgozni és lovakat hajtani.

Weisz beavatta valamennyi üzletébe: áruba, pálinkába, uzsorába.

Ugy élt a házban, mintha Weisz fogadott fia lett volna. Pedig csak szolga volt. Pálinkásfiaskók és sörösüvegek közt élő szolga.

*

Téli éjjel történt.

Napok óta havazott már. A hó megakadt a kilométerkövekben, ellepte a hidak alját, a sürgönyoszlopok lábait. A fák is alacsonyabbaknak látszottak a hóban.

Weisz kocsmájában mesteremberek kártyáztak délután óta.

Nyári mesterek voltak: ácsok és kőmüvesek. Nagy pénzekbe játszottak és spriccereket ittak hozzá.

Két óra elmult. A három kártyás felállt. A vesztes arca izzadt volt, fáradt és elgyötört. A nyertes kinyitotta az ablakot, ránézett a téli tájra, vidám volt.

— Gyerünk! — mondta a harmadik kártyás, aki se nem nyert, se nem veszített.

Ideje is volt már.

Pénzek elfolytak, spriccerek kiürültek. A pinkapénz apró rakásokban hevert a pohár alján. Kakasok kukorékoltak téli dombtetők felett.

*

A három kártyás mellett részeg feküdt a padon. Fölkelt.

—   Játszani akarok! — mondta.

—   Nem játszunk! Megyünk! Gyere te is! Megver a feleséged otthon.

—   Nem megyek! Kártyázni akarok!

—   A mesterek félretolták a részeget. Kitaposott ösvényeken mentek. Jól érezték magukat az éjjeli hóban.

*

—   Van pénzem! Van pénzem! Kártyázni akarok!

—   Nem értek a kártyához, — mondta Weisz. A részeg leverte az összes borosüvegeket.

Weisz egyedül volt, Gligor már feküdt. Reggel négy órakor kellet kelnie, hogy legyen valaki, aki meleg teát ad az erdőbe induló munkásoknak.

A részeg ordított.

— Ha nem kártyáztok, összetöröm a boltot!

A kártyapénz krajcárjai széjjelgurultak a földön, mint a kukoricaszemek.

— Kártyázni akarok!

A boltos az udvarra rohant.

— Gligor! Gligor! — ordított az istálló előtt.

A szolga kijött az udvarra, mezítláb volt, ingben.

— Mi az? Mi történt? — kérdezte nyugodtan.

Erős, szélesmellű ember volt. Nem félt sem a gyilkosoktól, sem az utszéli verekedőktől.

—   Gyere be az üzletbe rögtön! Itt van Livius! Tökrészeg! Kártyázni akar és nincs kivel!

—   Kidobom a hóba! — mondta Gligor.

—   Nem! Nem lehet! Megharagszik és soha többé nem jön a kocsmába! Ülj le vele játszani inkább!

Gligor visszament az istállóba, fölvette a bőrövét. Átment az udvaron, nem törődött a hóval és a hideggel. Ingébe még érezte az éjszakai melegséget.

—   Miből játszak? Nekem nincs pénzem! — mondta a kocsmaajtó előtt és fáradtan közömbösen lehunyta a szemét.

—   Ne törődj vele! Játszál! Adok előleget!

—   Mit szól az anyám, ha vesztek?

—   Itt van öt forint az enyémből. Ha nyersz, kapsz te is. Siess! — mondta a boltos. Féltette az életét, félt, hogy a részeg közben pozdorjává töri a boltot.

Sok szerencsét! — mondta és besurrant az ajtón.

*

Gligor a szemeit félig lehunyva tartotta, álmosan játszott és nyert.

— Ez a pénz, amit igértem — mondta a kocsmáros Gligornak. Egy forintot adott neki, amiért játszott éjjel.

A nyereséget a kasszába söpörte Weisz.

*

—   Adjátok ide a pénzt, az uram pénzit! — ordította másnap délben a részeg kőmüves felesége.

—   Kártyázott Gligorral és elvesztette a pénzét!

— Kihasználtátok a részegségit! Tolvajok! Gligor széles mellkasával védte gazdája pénzét.