Nem történik ebben a könyvben semmi különös, csak az, hogy a régi pásztor kiöregszik és új áll helyébe. Ekörül az új pásztor körül azután kitárul az a valóság, amelyik kinőtt minden pásztor körül mióta csak pásztorok vannak, idegen nyájak mellett a világon. Az új pásztor felmegy a disznókkal tavasszal a hegyre és ott van télig. Közben leszökik egyszer beteg anyjához, szétnéz a faluban. Ezalatt szörnyű dolgok történnek a hegyen, az öreg pásztort felfalják a disznók, aztán kitörnek a karámból, — az új pásztort meg a gazda dühe viszi vissza... Az új pásztor a következő tavasszal is felmenne a hegyre, ha a gazda kedvére való szolga lenne. Ám Demeter kemény kötésű gyerek s koránál talán kissé bölcsebb érettséggel is, látja és érti a környezete körüli világot. Látja az életet a hegyen és látja az életet a völgyben. Látja az emberek eletét s a földek és az állatok életét. Látja a gazdagokét és látja a szegényekét, a pásztorokét és a favágóét és sorra mind a kócos falusi iparosokét s ebben a sok életben mindenütt látja ki hova tartozik, minek mi az értelme, miért beszél a pap úgy, ahogy ép´ beszél és hogy mi az érdeke a gazdának és hogy miért nincs jussa soha a cselédnek s ebből a sok részletből és képből kikerekedik benne az egész világ, a hegyek és a falvak élete, a völgyek és az emberek élete, az állatok és a kisemmizettek élete. És meglátja, hogy ezekben a sokféle életekben van Valami közös: hogy az egyik erős, a másik meg gyönge s hogy a gyöngével az történik, amit az erős akar. Ezt látja az emberek közt és az állatok közt. Ezt az igazságtalanságot látja mindenütt s még a csók is elakad fiatal idegeiben. Mindenütt ezt az igazságtalanságot látja. Nem hallott ez a Demeter semmit se még arról, hogy erről az igazságtalanságról messze, a városokban is beszélnek. Demeter még várost se látott soha. Az egész világból csak a falut ismeri, meg a hegyet. Nem hallott ő még sohase szocializmusról és a társai se hallottak. A társai is ugyanolyan nincsetlen, utolsó parasztok, mint ő. Olyan, amilyenből a legtöbb van. Az a parasztlegény ez a Demeter, amelyik maga fedezi fel a furulya faragást, mert a disznó körül az ilyesmi százezer éve kikivánkozik a parasztból. Százezer év óta ezek a disznópásztorok mindig úgy fedezik fel a világot mintahogy az ember a szerelmet fedezi fel magamagában. Nem kell erre tanítani senkit. Az asszonyokat se kell tanítani a szülésre. Ilyen természetesen, ilyen nem kívülről belevitten, de belülről ki-vetítetten, mintahogy a magból terebélyesedik ki a fa, nő ki Demeterből és társaiból az, aminek ők még a nevét sem tudják, ami azonban a végin a gyengék szövetkezése lesz az erősek ellen és így végül is sztrájk, lent a faluban és fent a hegyen, a cselédek és pásztorok sztrájkja, a favágók és zsellérek sztrájkja. Cselekményileg tehát az történik ebben a könyvben, hogy a gyengék sok összebúvás és nyomor után összefognak, — s a sztrájkot megnyerik, mert nyár van, fő a munka s a gazdáknak engedni kell s valahogy vissza alkudják a cselédeket. Ezután a diadal után azonban jön a tél, s a parasztokra nincs szükség és a favágókra se, de még a cselédekre se s akkor megint a gazdák kerülnek felül, a béreket megint lenyomják, a cselédeket megint elkergetik s a pásztorok és favágók és egyéb utolsó cselédemberek megint ott tartanak, ahol eddig. Felkopik megint az álluk. Ez így volt eddig és így lesz még soká s főleg még így van fent a hegyekben és lent a völgyekben, mindenütt a világon. Ez a könyv kor-könyv, azaz nem költészet, hanem valóság. A végin tehát csak a remény dallamai zúgnak, de különben kétségbeejtő. Ám ezek a dallamok olyan erővel zúgnak, hogy kihajtanak a szobádból s az ellen az ellenkezés ellen, mely az erősek felöl a gyengék elé mered, valami aktivitásba kergetnek, a remény orgona ütemei ily erővel csapnak ki a végső sorokból...

Azt mondod erre olvasó: mit érdekel ez téged, újból egy szociálista regény, már ismered őket, tendencia és szegénység, az emberek nyomorognak, neked is rosszul megy, tessék valami mást adni, unod már ezt a sok nyugtalanságot! S én a legkevésbé sem akarlak befolyásolni. Csak épp mondom: ez a könyv most jelent meg s a szerző részedről egész ismeretien ember. Szilágyi András a neve. Csak ép azt akarom: jegyezd meg a nevét, s még arra figyelmeztetlek, hogy azonkívül, amit elmondtam, van ebben a könyvben még más is: — hogy úgy mondjam: minden, tehát szerelem is és csalatás is, ha ezt parancsolod. Az egész élet benne van, mert ezek mind hozzátartoznak ahhoz, hogy az a világ kerekedjen ki, ami a mi gyengékre és erősekre szakadt világunk. Hogy tehát beajánljam előtted: ez a könyv a legteljesebb könyv, ami hosszú idő óta a magyar irodalomban megjelent. Olyan teljes és egész és kész, hogy a végin majd te is felkiáltasz: mi, ez? És ha másodszor elolvastad, majd akkor is felkiáltasz: ének ez? A nyomorultak éneke? Mi az, ami szüremlik, ömlik ilyen ütemeveszetlen tisztán, egyetlen egy tételen át, de annyi sok változatban mégis!? Mi ez a könyv a megcsinálásában? Uj műfaj? S miért oly egyszerű és ősi, ha új is? Mi ez a sok apró, ki se rajzolt, ki se irt, széles mondatokba nem tagolt, se mesére, se dialógusra, se rajzra, se okoskodásra nem hangolt, versszerű, még se vers, mégis vers, énekszóra menő, még so ritmusos, brutálisan durva, de mégis selymesen szőtt, drasztikusan mindent kimondó, se fület, se szemet nem sértő, mert finom s bár állandóan öklöket ráz és Zolánál naturalistább és komisz és piszkos és disznóganajos mégis — hárfapengésű. Micsoda különösségek szövevénye került itt össze? Micsoda piszkos parasztok -tetve és izzadtsága került eléd, mely mégis oly delikát, mint a virágos mező!? Honnan való ez a tisztasága minden „piszkos” szónak, cselekedetnek ebben a könyvben s honnan az a zene, mely minden vad szcénák és illedelmet állítólag sértő részletek ellenére zeng itt sorról sorra, oldalról oldalra végig a könyvön? Honnan az ultraviola sugár ama tűzése, mely itt is olyan összetettségek révén ragyog, mint a természetben? Mi ez az új könyv? Mondom: igy halmozhatom a kérdéseket, mert az igazi talentum mindig a tetszés ilyen kiváncsi szédületeit idézi fel s ez a könyv még ebben a tekintetben is dupláz. Nem is csoda. A jó magyar könyv már oly ritka, s a szerző, mint mondtam, egész új ember. Ez az első könyve! Persze én is kérdem, hogy hol akadt erre a kincsre, amit most ide adott húsz egynehány évesen, ilyen egyszerűen ezzel az igénytelen históriával. (De a hős neve Demeter, az olimposzi isten (csupa hősi énekek sorozata ez a könyv) és a sarló a szimbóluma!). Tehát honnan hozta ez az istenhátamegetti orvos (csak az isten háta mögül lehet ilyen tisztán, a földi istenek ellenére látni, ahogy ez a Szilágyi András lát, hála isten! Honnan hozta el a parasztot és a világát ilyen végérvényesen és először, minden valahai parasztról írók parasztját lepipálván, úgy, hogy ez igazán a nincsetlen paraszt! És honnan hozta a mesének és a konfliktusoknak ezt az utolérhetetlen ősiségét és egyszerűségét s mindent annyira az izével, vérével, levegőjével, ahogy csak a legkészebbek képesek, egész rejtélyes utalásokkal és megfigyelésekkel, melyek nem jegyzetek eredménye, de az idegekbe itatott valóság!? Honnan az olyan állatok, mint Istók és Tóbiás, (hogy a személyeket ne is említsem!) e vaddisznó nemzette két, csordából kitörő csahos, kik egész páratlan jellemek! Még az állatnak is költője ez az ífjú! S ha már mindezt megtudja csinálni, arcot és fiziognómiát adván orcásnak és orcátlannak, lelket és tartalmat lélek és tartalomnélkül valónak, honnan ez a páratlan egybefogása mindennek, ez az igazán „kozmikus” teljesség, ebben a nem népről, de népnek való regényben, ami tehát nem „irodalom”, de népkönyv, bár közben olyan raffinált és túlterhelt „irodalom”, mint teszem fel Claudel...

Igen, Claudel, mert valahol ezzel a túlfinomult katholikus diplomatával rokon ez a brutális szociálista. A jó írásnak mindig vannak ilyen kápráztató titkai, — mert végül is ki tilthatja, hogy ezeknek az utolsó parasztoknak az élete és ügye ne irathassák meg azzal a mű-formáló és mű-megmunkáló készséggel, amit idáig csak kitalálmányok hőseire pazarolt az írói lelkiismeret? Miért ne irathassék meg így, amikor ezt úgy tudja. csinálni, hogy mégis — egyszerű. Hihetetlenül egyszerű!

Erről az egyszerűségről kellene tehát beszélni s a könyv többi vonásairól és elmondani, hogy az ő realizmusa az igazi realizmus meg azt, hogy a szövege verset születtető izgalmakon át szűrt epika. S így dicsérhetném tovább a részleteit s a figuráit. Elmondhatnám például Demeter szívtépő társalgását a leölt disznók henteskikészítette részeivel, amikről megismeri egykori társait. Ez azonban csak egy nagy ötlet. Dicsérjem tehát a szerkesztés arányait? Vagy emeljem ki, hogy a tendencia úgy jelentkezik benne, mint a meghúzott izomban az erő, mint a jegenyében a sudárság? De miért beszéljek itt azokról a vonásokról, melyek csak azért láthatók, mert a tartalom fog s ez a tartalom a nincsetlen paraszt mai élete. Miért bolhásszak tehát a gyöngyök közt, vagy pancsoljak a tiszta borban. — mely az idő bora, annyi sok kísérlet-must után — s főként miért beszéljek hasonlatok kosztümén keresztül, amikor nem bor ez, olvasó, de vér, sűrű bora a vérnek gőzöl itt dobogó vérerekből, hogy a dolgok anatómusa az érzelmek lázadását figyelheti itt! Ám mind e finomságok e népnek való könyvben még sem érdekelnek engem, (ha hátamon szánt is a bennök való gyönyörködés; — mert mennyivel több mindezeknél, hogy itt „siheder gondolatok, pásztorfiúi gondolatok, névtelen gondolatok” során keresztül egy olyan száj beszél, ahogy magyarul száj még nem beszélt soha, de idegen száj is- alig!? Miért ne azt emeljern ki tehát, hogy itt eddig művészetszámba nem vett és művészetszámba nem érett motívumok lettek művésziekké anélkül, hogy elvesztették volna tény és valóságerejűket! Miért ne azt emeljem ki, hogy itt a szocializmus kortanításainak, élményalapja szövődött eposszá!? Hogy ez a Demeter ugyanúgy hőse az osztályának, mint ahogy Toldi Miklós (a gyönyörű Toldi Miklós! hőse a magáénak!? S mit mondhatok még em eheti!?

Persze majd akadnak, akik tiltakozni fognak Demeter s a kor új pásztorai ellen. Ez a könyv azonban még akkor is kiérett mű marad, itt is és Európában is, még ezzel a tendenciával is, sőt legfőképen ezért. Elvégre Dante is csak a maga teljes és ellentmondásnélküli állásfoglalása miatt művészet: mert azt mondta, amit gondol és azt gondolja, arait érez és azt érzi, amit él. Ezért végéivényes és egész. Iró, hős, téma, levegő, stílus maradéknélkül egybeesnek a becsület során. (A becsület a szépség !) S ez az író sem árul és tagad meg semmit. Nincs tekintetekkel, nem egyeztet, nem békít, nem lebeg semmi felett, de bent van a homokban. Elmeri mondani, ami ma a mondanivaló és megtudja csinálni. Éli és látja, hogy az egész vidék éhes, — kimondja tehát és megcsinálja, hogy éhes. Éli és látja, hogy vannak, akik jóllakottak, — kimondja tehát és megcsinálja, hogy kik a jóllakottak és így azután azt is kimondja és megcsinálja, ami a kettő konfliktusai révén kerekedik, ugyanazzal a daccal és dölyffel, ugyanazzal a nyomorral és erővel, ahogy ez a kétféle, ütköző valóság van.

Mit mondjak még? Legyek enfatikus? Minek? Az idő harsányabb kürt. Az ő fia ez a könyv s az idő a leghálásabb anya. Ezért tehát majd senkise fogja kikerülni ezt a könyvet s ha nem; olvassa magyarul, majd elolvassa idegen nyelven. Valahol mindenkinek az utjába kerül, mert mögötte a. történelem dobol s ezt a dobpergést nem lehet elfojtani!

Persze egy kicsit a legfrissebb mult is dobol: az utolsó magyar emigráció művészi célkitűzéseinek is beváltott szintézise ez a könyv, mely különben Párisban jelent meg, a Monde kiadásában, remek címlappal). (Kolozsvár)