A művelt amerikai nő különb a sikeres amerikai női íróknál. Ez a megállapítás kissé dogmatikusan hangzik, de hiszek ruganyosságában, mert módomban van mind a két amerikai női típust ismerni. Különb annyiban, amennyiben az elkerülhetetlen felszínes mozdulatok s kétségbevonhatatlan kapkodás ellenére, annak dacára, hogy a feminizmust sok tekintetben a férfimajmolásban éli ki, mégis az értékek felismerésére törekszik. A művelt amerikai nő klubláza és egyleti mániája közepette is azon van, hogy a gondolat művészi, erkölcsi vagy társadalmi formáját belekapcsolja mindennapi sorsába. Ha meg tudna alkudni a túlzott függetlenséget hangsúlyozó mesterkélt gesztusaival, emberibb lenne, sőt nőibb, s műveltségében több volna a szintetikus elem. Igy inkább széteső. Mégis vallom a, fenti súlyos kritikával teletűzdelt viszonylagos elismerés ellenére, hogy a müveit amerikai nő különb a sikerben és pénzben (ami egyre megy) tobzódó amerikai női íróknál.

Viszont, ha abból a szempontból ítélem meg a sikeres amerikai írónőket, hogy mennyiben vetületei az átlag amerikai nőnek, akkor a következtetés az, hogy bizony kifejezői annak a típusnak, amellyel az irodákban, üzletekben, mulatóhelyeken, tucatott honokban találkozunk. Egyenesen meglepő a hasonlatosság abból a szempontból, hogy mindketten üresek, de formailag kívánatosak. Az amerikai árúház parfümosztályában kiszolgáló nő rendszerint csinos, jót öltözött, formás; amíg meg nem szólal, még a képzeletre is hat. Szóval, ami megkomponált benne és rajta, az megtévesztő; amivel ámitam lehet érték nélkül, az fölötte csábító. S így vagyunk a sikerben garázdálkodó amerikai női írókkal is. írástechnikájuk szinte félelmetesen ügyes, de amit mondanak, az kacagtatóan vagy viszszataszitóan semmitmondó. A jól öltözött árúházi hölgy a rágógummi és a jazz közötti úton tombolja ki hiúságát, számító érzékiségét, erőszakolt kedvességét; a jól öltözött novellákat, regényeket, színdarabokat szállító Krőzus-írónő az előkelő társaság bridge-játéka s a szexuális s egyéb nyomor szentimentalizmusa között éli ki úgynevezett irodalmi életét.

Nevekre utalni? Nomina sunt odiosa. De néhány névre mégis szorítkozom, mert mint ahogy az Erdős Reneékbe folyton belebotlunk a magyar folyóiratokban és napilapokban, ép´ úgy ránk mosolyognak — fölénnyel és önteltséggel — az amerikai folyóiratokban és napilapokban az angolul író Erdős Renéek, akiknek ebben az esetben Fannie Hurst, Edna Ferber, Cathleen Norris és Mary Roberts Rinehart a nevük. Még talán Edna Ferber a legkülönb közöttük, mert néha eltalálja azt a hangot, amely az irodalmi ízlésű és kulturájú embertől nem váltja ki a Tahiti-ba való menekülés szándékát. De legtöbb írásában ő is a felszínen mozog, s ámbár van szíve, amely néha énekelni tud, s van sóhaja, amely néha visszhangot kelt az olvasóban, alapjában véve mégis csak eszköze a helytelenül értelmezett romantikának. Üzleti szimatja elvitathatatlan, mint ahogy az üzleti szimat a legfontosabb felszerelése a többi sikeres írónőnek is. Cathleen Norris novellákat gyárt s amellett tanácsadója a szerelmi és gazdasági konvulziókban kínlódó amerikai nőknek, akiknek valósággal gyóntató atyjuk, (vagy anyjuk?) Mary Roberts Rinehart tulaj -donképen ravaszabb és korruptabb Beniczkyné Bajza Lenke. Fannie Hurst pedig — ő a királynő ebben a csoportban — tud jajgatni, sivítani, sóhajtani, ölelni, ugratni, szemet forgatni, megkóstoltatja az érzékiséget az olvasókkal, moralizál, a kishivatalnokot magához öleli és a gazdag emberre ráförmed, hogy mért olyan kegyetlen, anyáskodik, apáskodik, nagyanyáskodik, nagyapáskodik, néni is lesz, bácsi is lesz, ha szükséges, de nem mond semmit, s azt olyan folyékonysággal mondja, hogy a „hasalás” Nobel-díját neki kellene juttatni. Szindikátus útján több ezer amerikai ujságban jelennek meg novellái hetenként, s minden ujság lelkiismeretes szerkesztője megjegyzi, hogy „Fannie Hurst Amerika legjobban fizetett short story írónője”.

Munkáikról részletesen írni? Az irodalmi abortust (ez is túlbecsülés!) megmagyarázni, elemezni? Kárbaveszett energia! Ők az irodalmi Wall-Street boldoguló részvényesei. Ők azok, akik nem kívánják az olvasótól, hogy lelkiismerete legyen, csak azt, hogy hazudja a lelkiismeretet. Ők azok, akik az olvasóval törvényes viszonyba tudnak lépni, mialatt törvénytelen irodalmi gyermekeket szülnek. Az amerikai ál-irodalmi nagyüzemben ők töltik be az igazgatók szerepét. Egy önmagát nem ismerő társadalom tükrei. Persze, hogy sokat keresnek. Azt adják, ami a közönségnek kell, s a közönségtől azt kapják, amit ők akarnak. Hogy mennyi a jövedelmük? Pontosan nem tudni. Lehet, hogy fél millió dollár évenként, lehet, hogy százezer dollár. A kiadó arra törekszik, hogy mennél nagyobb összeget hitessen el a közönséggel. Óriási a jövedelmük, tehát kiválóak! Mennyi a végzetes és veszedelmes infantilizmus ebben az irodalmat és jövedelmet egy kalap alá foglaló felfogásban!

Mert sikeresek, tehát a, hollywoodi mozimogulok is észreveszik őket. Ez a körülmény is fokozza jövedelmüket. Ha egy filmesített regény beválik, (például Edna Ferber Show -boatja) egészen bizonyos, hogy a jövedelem elszédíthet egy tőzsdét is. A moziszcenáriumot nem ezek az ál-irodalmi kapitalisták írják. Ennek külön technikája van, ennélfogva mások az írónői is. A közönség nem ismeri nevüket. Én sem. Nem baj. Sőt jó! Álirodalmi bábák. Furcsa a szerepük. A már felnőtt gyermeket (a bevált regényt!) úgy kell kezelniök, mint egy. csecsemőt. Elvégre ez a gyermek a filmen akar élni, s nem nyomtatásban. A filmnek más a levegője, mint a könyvnek. Megesik, hogy a deformált gyermeket a maguk módján megoperálják, hadd tessék a közönségnek, amely képet lát, nemcsak szavakat hall. Olykor viszont a jól megfésült hajú gyermeket borzassá teszik, mert így jobban illeszkedik bele a film életébe. Néha csak a regény vagy a novella címét veszik át, s a filmen lejátszódó történetnek annyi a köze az „eredeti” munkához, mint a történetnek magának a komoly, a tiszteletreméltó alkotó irodalomhoz. Ha arra gondolunk, hogy fotografiai szempontból milyen nagyszerűek az amerikai filmek s tárgyi s művészi szempontból mennyire silányok, s ha arra gondolunk, hogy ezek a sikeres regények és novellák sokszor milyen tökéletes tipografiai ruhában jelennek meg a közönség előtt, akkor fájdalmasan kell megállapítani, hogy a technikai és kereskedelmi civilizáció bűnösen kényezteti el mindazt, ami értéktelen az irodalomban és a moziban.

Hogyne volnának értékes írónők is ! Most azonban nem róluk van szó. Kevesen vannak, viszont az irodalmi erény hiánya nem jellegzetes női fogyatékosság. Kevesen varnak, s néha talán lakbérgondokkal bajlódnak. Kevesen vannak, de amikor írnak, a szivük világít és az értelmük ragyog. A szemérmetlen sikertől elájul művészi és női gyöngédségük. Idegenek, nagyon idegenek ők a Fannte Hurstök környezetében. Ugyanakkor a Fannte Hurs tök, a Mary Roberts Rinehartok, stb., mint jelenségek, tökéletesen érthetőek. A közönségnek ostoba mámor keli, fejbekólintás, amely nem fáj, kendőzés, amely meggyőzően hat, elhitetése annak, hogy ér annyit, mint az írónő maga, akit megfizet. Ezek az írónők — a kereskedelmi szempontok dicsőségére s saját egyéni érvényesülésüktől elkábulva — ugyanúgy kiszolgálják a százhúsz millió fejű zsarnokot, mint a gyárosok, az ügynökök, az ujságtulajdonosok, s mindenki, aki a kenyeren kivül kalácsot akar, autót, házat, földi gyönyörűséget, s ráadásul megkapja a szomszéd irigységét is, mert neki nincs, pedig ő is szeretne „beérkezett” ember lenni. (Cleveland, O.)