Tíz évi uralma után a magyarországi ellenforradalom új fázisába érkezett el. A konszolidáció teljessége az, ami eltölti az ellenforradalom embereit. A hosszú, minden krizist átélő uralkodás, az ellenállás teljes megtörése, az a tény, hogy még most is újabb és újabb rétegeket kényszerítenek látszólagos behódolásra, megingathatatlannak tünteti fel önmaguk előtt rendszerüket és ők most már annyira biztosan érzik magukat, hogy az „objektivitás” látszatának fényüzését is megengedhetik maguknak.

Főleg irodalmi kiszolgálóik érkeztek el ebbe a periódusba. Immár olyan merészek, hogy az ellenforradalom „történelmi objektiv” igazolását írják meg, annyira merészek, hogy látszólagos hüvösséggel már a forradalmakról is mernek regényt írni. Az ellenforradalom tíz éve alatt a hazugságoknak olyan felhője sűrűsödött a forradalmak fölé, hogy ma már kockázatnélküli „távlatból” nézni és „történelmet” írni róla.

Mindezt meggyőzően bizonyítja az ellenforradalom két vezető írójának: Surányi Miklósnak és Herceg Ferencnek most megjelent két új regénye, az elsőé a Csodavárók, a másodiké az Északi fény.*

Surányi Miklóst az ellenforradalom ütötte nagy íróvá. Politikai szereplése a kurzussal fonódik össze. „Hadi” ellenforradalmár ő, hangos és zabolázatlan multtal, aki a baloldali író vitaestjére rendőrséget hív és „guruló rubelekre” figyelmeztet. A Nemzeti Ujság vezércikkírója, a Budapesti Hirlap új atyja, patinanélküli, akut ellenforradalmár még mindig.

Ellenben Herceg Ferenc, békebeli munkapárti képviselő, az Uj Idők szerkesztője, a Gyurkovics fiúk-lányok költője, Tisza István íródeákja, régi, fenékig fagyott reakció. Öntudatos, biztos képviselője az osztálynak, amelyik felkarolta és kevesebbel, mint a Nobeldíjjal nem akarná honorálni.

A hivatalos Magyarország ez a két írója most hozzányúlt a forradalomhoz és ellenforradalomhoz és törvényt ül felette.

Surányi könyve, A csodavárók látszólag nagykoncepciójú, sokat elmondó könyv. Nyolcszáz oldalon, a háború kitörése előtti időponttól 1925-ig a magyar Péterffy-Prónay félig zsentri félig arisztokrata családok sorsán keresztül beszél Magyarországon élő emberekkel történő eseményekről. Értsük meg: beszél és nem mond meg semmit, történetekről és eseményekről beszél, de az életről senki nem tud meg többet. Nem tud meg alapjában véve semmitsem Magyarországról, mert egy szük kör mozgásáról, külső éléséről van szó. Ami lélekrajz e regényben van, az önkényes, felületes és tetszés szerint váltakozó. Alakjainak belső indokai önkényesek, az alakok maguk papirmaséfigurák, arcuk klisére emlékeztetőek.

A regény vezérmotivuma, hogy a magyarok „csodavárók”. Állandóan valami csodára várnak, élhetetlenek, tele vannak naiv hittel és bizony kérem, néha semmitevők és lusták is, de várják a „csodát”. Ezt a jellemzést, tévedés ne essék, csak a magyarokról találja fel Surányi és magyarok alatt természetesen majdnem kizárólag a legalább is zsentri családból származó urakat és hölgyeket érti. Aki egyébfajta ember még a regényben előfordul, az nagyobbára cseléd, vagy zsidó, (szóval mint egy nemesi-főuri udvarház körül: házi cseléd és házizsidó) és ezek ha idősebbek, mind jóságos, az urakat segitő és tisztelő egyének, ha fiatalok: bolondos, kárhozatos, bűnös, undorító, sőt olykor-olykor — eláll a lélegzet — kommunista egyének. Egyetlen kivétel Hartmann Margit, aki elpirul ha azt hallja, hogy valakinek házasságon kívül kisbabája született, de viszont ez egy gazdag és Hollandiában nevelkedett, nem is egészen magyar és nem is egészen zsidó leány, akinek így mindent el lehet felejteni és akit férjhez is lehet adni Péterffy Istvánhoz, akinek így vissza is szerzik az ősi sírboltot és családi fészket és amit éppen még akarnak. Kétségtelen azonban, hogy ebben a regényben világosan meg láthatjuk, hogy Magyarország (mert a szerző állandóan jelzi, hogy a Péterffy család regénye az ország regénye) csupán zsentrikből, vagy gazdag zsidókból áll, se parasztok, se munkások, se középfajta emberek nem voltak és nem lesznek.

Ezek legfeljebb kisértetszerűen felbukkanak, hogy forradalmakat csináljanak. Hogy októberi forradalom van az a következőkből látható: „az osztrák-magyar hadiflottát átadták, a délszláv Nemzeti Tanácsnak” (vajjon ki csinálta ezt?) „Mindennek a király az oka” — beszélik az utcán — „akit Debrecenben még most is Gotterhalteval fogadnak, meg a mágnások...” „No de Károlyi az más, kiáltott egy inasgyerek”. „A z utcákon tombolt a nyomor s a züllött korhelykedés. A fiakerkocsik belsejében részeg szerelmespárok ittak és rikoltoztak”. „Éljen a szabadság — kiáltotta egy hordár” „...anarchia és sötétség borult a világra. Az egész világ az utcán van s az egész világ olyan, mint Budapest és Budapest részeg és aljas emberekből áll”. „...szükebbre és szükebbre szorították az ország határait s a népköztársaság ezt némán és gyáván türte... ” (viszont a kurzus vezérei hősiesen behívták a románokat és hősiesen és hangosan aláirták Trianonban a békét). „a forradalom képe pirosajkú némber vagy bőrkabátos köztársasági katona. Ezenkívül rosszul mennek a vonatok és a kereskedelmi miniszter nem „uriember”. Egyáltalában az utcán csak a forradalmi csőcselék van, ordináré hang, a nyomor fojtó kigözőlgése, a villamoson belecsípnek a nők combjaiba. A forradalmárok borotválatlanok, nyáluk folyik beszédközben, részint börtönből kiszabadult gonosztevők, részint leánykereskedők (sic!), részint bordélyházból szabadultak, avagy magzatölésért ültek Nosztrán. A főforradalmárok tanácskozása közben az egyik díványon két nő fekszik egymást átölelve és csókolóznak, a másikon egy férfi és egy nő, a nőnek kilóg a bluzából a melle. A másik viszont gyűlés közben letépi a bluzát és derékig meztelenül mutatja magát. A legfőbb apostol leissza magát gyűlések közben, azonkívül kiderül róla, hogy epilepsziás elmebajos Péterffy rokon, aki mihelyt meggyógyul fütyül a forradalomra és lovagias elégtételt követel holmi családi becsületügyekben.

Ime, a komoly magyar író így jellemzi a magyar forradalmakat, hogy végül összefogva kijelentse: „Bolsevizmus, azaz néhány felesleges ember, akik a háborúból nem tudtak üzletet csinálni, most a nyomorból és kétségbeesésből akarnak meggazdagodni”.

Viszont az ellenforradalom az semmi. Gyilkosságok voltak ugyan, az öreg zsidók rosszalólag emlegetnek kifosztást, megverést és felakasztást, de mindezt uriemberek csinálják. Uriember az orgoványi erdőben le lő két kommunistát, mert annakidején a forradalom alatt az anyját megbotozták. A számla ugyan egyenlőtlen, de ki törődik ezzel?

De ki tudná még felhozni e rossz regény üditő gyöngyeit? Detektivregényekbe illő rémségekkel, filmgiccshez méltó démonai, táncosnővel, amerikai gazdaggal, találmánnyal, szöktetéssel és a felesleges személyeket pontosan gyilkoló halállal ismerkedhetsz, asszonnyal, ki olykor démon, olykor nem, ugyanazon a napon (két oldallal később) 40, de előbb harmincnyolc volt, vőlegény, akiről kiderül két sorral később, hogy sajtóhiba vagy hasonló tette azzá. E regényből megtanulhatod, hogy a nők mind buják, ringó csipőjüek, csábítók, hogy a szerelem valami bűnös valami, az érzékiség fojtó, vétkes, borzalmas, piszkos. Egy házaspár van csak ahol nem ilyen lihegő, pornográf, kamasz vagy romlott fantáziába való eset az érzékiség, azok viszont málék.

Alapjában véve nem volna baj, hogy Surányi Miklós jó vagy rossz regényt ír. „A Csodavárók” csak őt jellemzi és azt az osztályt és rendszert, amelyet kiszolgál.

Ugyancsak azt jellemzi, a regénynek hasonlíthatatlanul különb Északi fény. Az északi fényről azt mondják a regényben, hogy az olyan, mint „az őrült ember nevetése”. És a forradalmak korszaka Herczeg szerint ilyen északi fény.

A regény a forradalom történetét egy zsentri család történetén keresztül mondja el. A gazdag Gál családnak két ága van: a szőkék a szegényebbek és nyakasabbak, a barnák a gazdagabbak, degeneráltabbak, mert ősük vérében valami házasságtörő idegenfajta, lengyel kalandor vére vegyült. Természetes, hogy a háború alatt a szőkék, színtiszta magyarok hősök, a barnák defetisták és destruálók, a forradalom alatt pedig a barna Gál Sándor a Nemzeti Tanács tagja, majd — bár akaratán kívül és gyengeségből csak forradalmi törvényszéki elnök a szőke és ténylegesen magyar Gál Jani ellenforradalmár, szegedi harcos. Végeredményben tehát tudd meg, hogy amennyiben magyarok, (magyar urak t. i. itt is mint Surányinál a magyarság egyenlő az uri osztálylyal) keveredtek a forradalmakba, azoknak Valamiképen idegen vér csörög kéklő ereikben és tulajdonképpen csempészett gyerekek. (Ezt a magyarságot igazoló megállapítást a sváb származású Herczeg teszi). Aki még úgy a forradalom körül szerepet játszott, egy szélhámoskodó alezredes, ki egy ideig vádbiztos, majd idejekorán Szegedre szökteti a halálra itélt Gál Janit, annak neve Joánovics — tehát szintén nincs baj — vagy Pálfi (egy „f”-el és „y”-nal, bevallása szerint ezért az egész lázadozása), avagy Ács, aki Hatvany-Lukács György keverékből van torzítva és akik elromlott gyülölködő városiak és ezért csinálják a forradalmat. — Igen tudd meg: „Summa summárum: kapard meg a forradalmárt és előtted áll a megbántott emberi”

Alapjában véve a forradalomnak nem kellett volna kitörnie, ha az egyik méltóságos úr szerint: „valaki megmagyarázná, hogy a vörös zászló nem méltó a magyar ember kezébe.... Mert a szegényember zubbonya alatt is magyar szív dobog!” Hiszen, mikor Budapesten „valami nemzeti tanács alakult... az emberek végigfutották a névsort és megint félredobták az ujságot. Ezek akarják felépíteni Uj-Magyarországot!” (T. i. kevés volt a gróf a névsorban!) Nagy baj csak később történt „valami idegen, vérfagyasztóan új lelkiállapot volt: egyedül állni szemben a Végzettel. Eddig Ferenc József király és Vilmos császár állott köztünk és a jövő között, de most a nemzeti gyerekszoba langymelegébe belesüvöltött a hideg szél”. Aha, emlékszem, mikor szegény Ferenc József eljárt a harctérre harcolni a nemzetért, aztán gyárakba ment dolgozni, meg a Vilmos kapált és kaszált a németekért, meg én helyettem bement a hivatalba dolgozni, addig jól ment nekünk, lusta gyerekek, aludhattunk nyugodtan, most azonban ők nincsenek, most magunknak kell az egészet elvégezni ! Ez a mi szerencsétlenségünk és Pálfi szerint még az, hogy a forradalmat nem „Tisza István, Horthy admirális és Prohászka püspök csinálják, hanem Károlyi Mihály, Linder Béla és Hock János”. Mert ezáltal az ország elveszti a becsületét. A Lánchidnál a csatát „szobafestők, bankszolgák, szmokingos pincérek és vászonruhás csomagolóleányok” csinálták. És ki ellen csinálták ezt, a forradalmat, a katonatanácsot, mindent, mindent ? Herczeg szerint mindezt tulajdonképpen Tisza István ellen csinálták, a tömegek, a harctér felbomlása, mindez azért volt, hogy Tiszát megöljék!! Igen őt gyülölték, mert magyar volt és a forradalom nem más, mint a régóta felgyülemlett „magyargyűlölet exploziója!” Ez okozta aztán a kommunista forradalmat is, amelyet „a közösségből kiszakadt emberek csináltak”, „fegyháztöltelékek” igaz. hogy vannak, akik köztük letették a tiszti vizsgát, de ez a „társadalmi ambíció Oroszországban kirohadt belőlük. (Ej-ej, már senkiben sem lehet bizni). Semmi sem volt már benne az osztrák-magyar katonatiszt kiélezett férfiasságából”.

Mindennek a vége az ellenforradalom. Az ellenforradalomban rövid úton agyon lövik a Kodikot (vörös bíró volt, figyeld a nevet nem magyar!), felkötik Pelikán Dávid hitközségi elnököt (ez zsidó, ellenforradalmár volt ugyan, de az öccse vörös bíró volt és valaki a családból függjön ha a másikat nem találják), aztán Prókopot is felkötik (itt sincs a nemzetséggel baj) és egyebeket még, összesen kilenc foglyot, akiket a fogházigazgató kiadott a fegyveres népnek. Ez az igazgató Herczeg szerint „kötelességtudó tisztviselő volt, de úgy vélekedett, a kommunisták testi épsége” (milyen finom: akasztás az testi épség körüli baj!)) „nem éri meg, hogy jó magyar vért ontson érte”. A jó magyar vér itt Kámsa és Lencsés-Béri, akik a forradalom első zendüléseinél — bár módos gazdák — elől jártak a fosztogatásban és rablásban! Ők és tisztek vezetik a kommunistákat gyilkoló társaságot és nagyon elégedetlenek Gál Janival, aki „ugyan a terrorcsapat legényeit rövidesen főbe lövette, ott, ahol érte őket, de a többi kommunistát bevitette az ügyészségi börtönbe... No hiszen éppen ez kellene nekik: rendes bíróság — félévi vizsgálati fogság és két-háromévi börtönbüntetés...” Ej csunya kommunisták, ravaszok így akartok élvezni a börtönben, ezt nem!

Azután konszolidálódnak a viszonyok, az akasztató katonatiszt nyugodt szívvel gazdasági gépgyáros mások képviselők, ismét mások törzstisztek. Herczeg szerint az epizód elmult, a kirándulás után megint sétálhatunk a Váci utcán és a korzón.

Ez az a két regény, ami igazolni akarja az ellenforradalmat, mert Herczeg szerint „a bestiának, amely beleharapott a magyarság húsába, minden ceremónia nélkül ki kell törni a fogait! Olyan példát kell adni, hogy azoknak, akik beletörülték sáros csizmájukat Szent István palástjába, még a hetedik unokájuk is vacogva gondoljon vissza 1919-re!” Ez a mentalitás az, amelyik még ma is uralkodik az uralkodó rendszert kiszolgáló íróknál! Pontos arcképet ad róluk és osztályukról. Herczeg és Surányi a legtehetségesebbek és legeurópaibbak az ellenforradalom írói között, ők vannak Zilahyval együtt a komolyan nem vett dilettáns Pekár és Tormay Cecile előtt a hivatalos elismerés legfelsőbb fényében. És ezek írnak így, nagy írók és a magyar értelmiség legteteje! írjak erről kritikát? Az idézetek elmondják a bírálatot helyettem.

Béke legyen velük! (Budapest) (a. e.)

* Mindakettő megjelent Singer és Wolfner R. T. kiadásában. Budapest 1929.