A különböző társadalomszemléleti rendszereket a mai ember gúnyosan izmusoknak nevezi. A gúny bizonyos szempontból jogosult. Mert elégedetlenséget fejez ki amiatt, hogy az izmusok rettentő zavarosak az egyes vallóik fejében. Hogy e zavarról egyebet ne mondjak, az egymásnak ellentmondó s pontosan az ellenkező izmusba tartozó elemek csak úgy sisteregnek az egy bizonyos izmusra beállított agyakban.

Egy-két példát irok le. Csak nem régiben olvashattunk vezércikket egy volt miniszter, jelenlegi publicista tollából, aki ma jónak látja a „demokráciá”-ért hevülni, s a kitünő férfiú cikkében az olasz fascizmust demokratikusnak állította. „Mert Mussolini diktaturája népakaratot fejez ki”. Vagy: egy-két hónapja olvashattuk, hogy Reunie Smith úr, a szocialista, az angol Labour Party tagja, annyira megértette a török katonai diktaturát, hogy már helyeselte is. Mert így szólt a jeles társadalomjavitó: „Törökország mai helyzetében valószínűleg a katonai diktatura az egyetlen helyes kormányforma”.

No de azt hiszem, hogy az ideológiai zűrzavart nem is kell bizonyítani, hiszen ilyen elképesztő szellemi szaltómortálékat mindenki összegyüjthet, naponta néhány tucatot, politikusok és vezércikkezők megnyilvánulásaiból, általában a zsurnalisztikából, nem kevésbbé az aktiv ideológiai harcokon kívül maradó, mondjuk privátemberek beszélgetéseiből. Öreg reakciósok mutatnak néha forradalmi hevületet, ha a kérdések egy bizonyos köréről van szó, s ifju demokraták mutatkoznak szenvedélyesen reakciósoknak, nem is szólván a fiatal magyar írók és költők tudatosan halandzsáié „világszemléletéről”, vagy a csontkeretes pápaszemek mögé bújt halványarcú szociológusokról, esetleg „régi marxisták”-ról, vagy feketeinges proletár-schöngeistekről, akiknek fejében a szocializmus esztétikai formaforradalommá, netán kollektiv tömegtestegyenészetté zsugorodott. (Az ifjúmagyar írók legnagyobbrészét — ha nem nyíltan ellenforradalmárok — a várakozó álláspont jellemzi. Könnyű a fogorvosnak, aki fogat húz, fúr és töm, — ő ettől még akár bolsevista is lehet. De nehéz annak, aki megnyilatkozik. Irni kell, élni kell, meg kell az írásnak jelennie. — marad tehát társadalomszemléleti lényegül az, hogy: kiszera méla bávatag! Nem lehet kiszámítani, hogy mit hoz a legközelebbi jövő. Mert „mi hasznom van nekem abból, ha száz év mulva kollektive termelnek?” A közeljövő? Vagy kitör a polgári demokrácia, vagy megszigorodik a fascizmus, vagy háború lesz s csakugyan bolsevizálódik a világ. Igy állván a dolog, mivel biztosan — a fene egye meg — nem lehet tudni, marad egyetlen célul: bármi lesz, legalább is alibit kell bizonyítani az eddig megjelent művek alapján, a bukott két lehetőséget illetőleg. Ennél bátrabbak azok, akiknek igen is van határozott társadalmi akarásuk, szerintük igenis lehet, de csak egyféleképpen lehet a vajudó-vonagló gazdasági s társadalmi életben rendet teremtem, még pedig úgy ... és itt a hallgató szívverése is eláll, mert hiszen nagy dologról van szó, a megnyilatkozó eddig egész értelmesen beszélt... — még pedig úgy, ha egy éjszaka az összes hirdetési oszlopokat lebontják s átépítik valamennyit a tulsó oldalra).

 Igen, tessék csak figyelni, olvasni, kérdezősködni, az ideológiai zürzavar olyan szépen kifejlődött, nekiburjánzott és eltarajozódott már, hogy a dementiáról, mint tömegjárványról lehet beszélni s nem csupán vicc, ha azt jövendölöm, hogy rövid időn belül egész Európában kitör az általános kukorékolás. Állapítsuk meg mégis, némi leegyszerüsítéssel, hogy minden izmuson innen és túl ma a lényeg a tőke és munka viszonylatának rendezése világszerte. Nálam tudományosabb embertől átvéve és elfogadva (nem hazai produkció!): „a lényeg az értéktöbblet körül forog. Hogy a társadalmi termeléssel szemben magánérdek domináljon-e vagy pedig társadalmasítandó az értéktöbblet, — az a kérdés!” A mai társadalmat védők vagy támadók gondolatai nagyjából mind ekörül a lényeg körül keringenek. A támadó gondolatok, legnagyobbrészt kritikaiak, abból az egyszerű érzéklésből fakadnak, hogy a mai viszonyok tűrhetetlenek. Összességükben azonban önkéntelenül is egy-egy vázlatot adnak arról, milyen legyen hát az igazságosabb társadalom. Már most érdekes, hogy bármely izmus letéteményesei is szimplán materiális bajokat sorolnak fel, a lelkiéletet pedig csaknem mindegyik mellékesnek, abszolut függvénynek, esetleg nem is létezőnek, vagy legfeljebb a gazdasági válságokra való egyszerű reagálásnak fogja fel. Kerül tehát szó arról, hogy húszan alusznak egy tömegszálláson, — de nincs szó arról, hogy maga az a függés is sérelmes, ami a hierarchikus tagozodású társadalomban szükségképem. Beszélnek és irnak éhezésről, — de nincs szó a kielégítő táplálkozás esetéig fennálló különbségek fájdalmas voltáról, holott ha a prim�är szükségletei mindenkinek kielégíthetők is, akkor is ordit a differenciája, sőt ellentéte a csak henyélők és luxuséletet élők életvitelének, már pedig ez az ellentét ép´ oly nyugtalanitó pszihikailag, mint az éhezés, vagy a ruha és lakáshiány. Ha mindenkinek van lakása, elégséges tápláléka, — akkor már mindig vesztese a szegényebb férfi, sőt esetleg a szegényebb nő, a nőért, illetve férfiért folytatott nemi versenynek egyszerű ruhája miatt a kitűnő ruhával szemben. Ha van pénzbeli erőben különbség, akkor még mindig merő tréfa marad például a törvény előtti egyenlőség, gondoljunk csak a modorra, amellyel a bíró az elibe kerültekkel bánik, amikor a gazdagnak azt mondja: „Méltóztassék felelni arra a kérdésre, hogy...” Agnes Smedleynek pedig: önéletrajzából idézve — „Na, du kleine dreckige Hure!”

És nincs szó sehol a nemi nyomorról. Ha pedig mégis szó van, akkor az szinte nem több, mind minden izmus keretén kívül eső egyéni akció, melyért a nagyobb egység, az izmus, akármelyik is, nem vállalja a felelősséget. „Annak ez a vesszőparipája!” — mondják arról, aki a szexuális problémákat feszegeti. Pedig megállapítható ma már, hogy az emberek nemi élete a mai társadalomban egyesek örömén túl a szenvedések végtelenül „gazdag” sorozata. Sokak és sokfélék a szenvedések, tehát van nemi nyomor s az méreteiben gigászi, legalább is akkora, mint a könnyebben észlelhető, felpanaszolható s primitiv szavakkal meghatározható materiális nyomor. (A pszihoanalitikusok tudnak a nemi nyomorról, de a saját felfedezéseiknek társadalmi következményeit részint még nem tudták, részint nem is akarták levonni. Nem akarják tüzetesebben tárgyalni, hogy a neurózisok társadalmi betegségek, nem akarnak úgylátszik tudni sem az igazi profilakszisról, a nevrózisokat a mai társadalom keretén belül akarják meggyógyítani. Harcba szállnak a betegségek ellen, — de valósággal védik a kórokozót. Például dr. Ferenczi Sándor egyik előadássorozatát azzal a meglepő kijelentéssel fejezte be, hogy „politikai értelemben a pszihoanalizis inkább konzervatív, mint forradalmi”. Ez természetesen tévedés, ami úgy esett meg, — mint az ilyesmi mindig — hogy a pszihoanalitikus Ferenczi a pszihoanalizist önmagával tévesztette össze).

Hogy hol, miben, hogyan nyilvánul meg a nemi nyomor arra most csak néhány Stichworttal akarok rámutatni. Ime:

1.   A nőnek csaknem abszolut kényszere arra, hogy szerelmi vágyait alárendelje a megélhetése gondjának. Tehát a nőnek Aladár tetszik, de Samuihoz megy nőül, mert Samu még nem vált fizetésképtelenné s üzlete még mindig meghozza tisztán a havi ezerötszázat. A házasság sorsa: Samu szereti az asszonyt, az asszony ezt szimulálva tűri, frigid marad, élete neurotikus szenvedések sorozata.

2.   A pénztelen férfi kielégületlen, gyötrő nemi szomja a szerelemre, — minden szemérmes elhallgatás, minden vigyorgó letagadás és minden teliszáju dicsekvés ellenére is. (Személyes puhatolódzások esetén a kép mindig ez: minden fiatalembernél ép´ aznap állt libasort nyolc gyönyörű nő, de nem juthattak be hozzá, mert éppen bent volt nála a kilencedik. A hazudozó nemi dicsekvésnek ez a módja már maga is lelki nyomor, mert azok a kevesek, akiknek boldog a nemi életük, egyáltalán nem szoktak ezzel dicsekedni).

3.   A sikerületlen házasságok szenvedései — titkoltak és letagadottak — melyeket a szabadulásnak szinte minden reménye nélkül kell cipelni mindhalálig, mert hiszen a válásnak nemcsak törvényi akadályai vannak, hanem gazdaságiak is. Szörnyű végtelen szenvedéseket takargat az elviruló nőknek a külvilág felé mutatott nyugalma, azoké, akiket a férjük már nem kíván és nem szeret s számukra a megélhetésnek, az elpusztulástól való menekülésnek egyetlen módja, hogy a közönyös férj eltartja őket. Szegény és eldurvult embereknél a házasságbeli szenvedések az emberkínzás szadista brutalitásáig nőnek, hisz általános jelenség az alsóbb néposztályban, hogy az erősebb férfi veri az asszonyt. Ki nem látta már a minduntalan ismétlődő jelenetet: szombat éjjel egy lilaképű, dúlt szemű, gőzölgő férfiproletár viaskodik egy szenvedésektől rommátört, beteges csúnya asszonnyal: az aszszony könnyeit törli és könyörög a férfinek, hogy menjen haza, a férfinek fáj az asszony fájdalma, de hazamenni nem tud, leszúrással fenyegeti tehát az asszonyt, hogy menjen el, hogy még néhány órára szabaduljon tőle.

4.   A gyermeki lélek számára a családok többségében pokoli az atmoszféra, mely mire a gyermek felnő gátlásokra, csökkent életképességre, neurótikus megbetegedésekre vezet. Ahány neurózis esetet olvastam pszihoanalitikus könyvekben nőkről, valamennyiben szerepelt a kórelőzmények közt az élmény, hogy a nagypapa vagy papa, vagy nagybácsi a három éves kislányt elvitte a kamrába s ott olyan eset történt, aminek traumatikus ereje lesújtó lett a nő egész életére.

5.    Tűrni kell minden férfinek a pénzben s hatalomban felette álló nemi fölényét; a sikeres rivalizálás legtöbbször reménytelen. (Lásd: a Ruhr vidék megszállásának eredményét: 15 ezer törvénytelen gyermek).

6. Tűrni kell minden alkalmazott nőnek a felettesei nemi pretenzióját, — mely néha a nő számára kellemes is lehet! de mindenkor sérelmes a nővel egy osztályba tartozó férfi számára, hacsak nem enyhíti a selyemfiúság kétes értékű korrektivuma.

7.   A nőnek viselnie kell egy osztály- és férfi-uralmi erkölcs büntető szankcióit, amely erkölcs bizonyos magatartást, — szüzesség a házasságig, azután pedig monogám hűség, — mint természeteset tételez fel a nőben, de ugyanakkor ezt a „természetes” magatartást kegyetlen szigorral kényszeríti rá — holott a tüzeskályha megölelését semmiféle tételes szabály nem tiltja.

8.   Gyámoltalan nyavalyás félelem a nemi élet dolgairól való beszédben, az idevonatkozó szavak kínos kerülése, a szexualitás tényeivel szemben való szégyen és bűntudat, a naturáliak neveinek tabu-volta olyannyira, hogy felnőtt emberek szóhasználata egészen bárgyú, hogy az elfojtás tragikomikus, hogy képmutatásra, neurotikus undorérzetekre, túlzott érzelmi reagálásokra vezet. (Egy nőismerősöm például minden zöld házikó előtt már tíz lépésre elhallgat, orrához teszi a zsebkendőjét s ott tartja a házikó után még jó darabig, közben addig nem vesz egyáltalában lélekzetet, ameddig csak viszsza tudja a lélekzést tartani).

Nagyjából ez és ennyi a nemi nyomor, részletezve azonban még végtelenül sok és sokféle. (Megrázó olvasmány például dr. Feldmann Sándornak a Nő ösztönélete című könyvében az öregedő nőről szóló fejezet. Ennek a könyvnek a megemlítése után még eszembe jut, hogy a pszihoanalitikusok javára el kell ismerni a lelki tények leírásának szociológiai pontosságát, a tények feltárásából minden kommentár nélkül ordit a vád, a mai társadalom eilen. De: csak minden kommentár nélkül, mert azzal a kommentárral, amellyel a pszihoanalitikusok többsége a tényismertetést közli, már elkövetkezik az abszurdum: itt vannak a szenvedések, küzdjünk a már meglévő szenvedések ellen, de ne bántsuk, sőt vegyük védelembe a kórokozót, nehogy a mai társadalom hatalmasai, a haszonélvezők megharagudjanak ránk).

Már most azt tartom, hogy minden társadalomjavitó programmnak magában kellene foglalni a nemi felszabadulás célkitűzéseit is. De hát mit csinálnak ezzel az eszmével a különféle izmusok? A konzervativizmus és a fascizmus a nemi elnyomás rendszerét védi. (Ahol a fascizmus divatra jut, (ott rögtön megjelenik a szigorított erkölcsrendészet, ott az első meleg napon már csendőr méri a strandokon a nők trikójának hosszát, hogy elégséges darabot föd-e el a combjukból). Ez nagyrészt tudatos — és céltudatos — eljárás, mert a nemi elnyomás — melynek másik pólusa a nemi kiváltságok nem kodifikált, de tényleg a pénz és hatalom erejénél fogva is fennálló halmaza — az uralkodó osztályok érdeke. Mondom a konzervatívok és fascisták magatartása nagyrészt tudatos és logikus, illetve racionálisan is jól megokolható, bár mélyebbről is determinált gátlástömegeik nevelése a beléjük neveltség által. Érdekes azonban, hogy balfelé, mondjuk inkluzive a polgári radikalizmustól balfelé milyen lehetetlenné válnak az elmék, mihelyt tudományukba bele kell kapcsolniok a nemi kérdést. Megemlítem példának azt a kis esetet, amelyet egy szociáldemokrata napilapban olvastam a szombathelyi diáklányok tavaly nyári strandolásának ügyéről. Maga a tény talán közismert. Arról van szó, hogy a diáklányok rettentő bűnt követtek el: kijártak a strandra. Ezért megbüntették őket (a szegényeket sokkai szigorúbban, mint a jobbmóduakat). A szociáldemokrata lap cikke kritizálta a büntetést, illetve azt a maradi szellemet, amelyből a büntetés fakadt. De semmi mást nem tudott a cikkíró felhozni a lányok javára, mint a szexuális szempontokat, például azt, hogy tisztálkodni csak kell, mit akarnak hát a tanárok, csak nem Izabella királynő a nőeszményük, aki piszoktól fekete ingben járt? (Persze nevetségesen könnyű a védekezés az ilyen gyarló támadással szemben: egyszerűen az: hogy tisztálkodni otthon is lehet, meg a gőzfürdőkben, meg az uszodában is, ahol nem keverednek a férfiak és nők). Bizony egy püspöktől nem állhatott volna távolabb, mint a szociáldemokrata cikkezőtől az a gondolat, hogy például: a szép emberi test nem arra való, hogy eltakarják s a szabályosok és egészségesek — férfiak és nők! — magamutatása, tehát a strandolás is nem helytelen s nem erkölcstelen cselekedet, hanem lelki kiélés, élés, életi No de ilyen szempont a rossz szocialista szemében már tisztára polgári. De csak a rossz szocialista szemében, (bár minden kategóriában sok a rossz és kevés a jó) igazában pedig a szexuális szempontnak szexuális kérdésben való ily mellőzése, a fel nem ismerés, az el nem fogadás, az esetleges tudatos elkerülés — ez a polgári, sőt rosszabb annál, nem is tudom jelzővel meghatározni, mert a komikum éppen az, hogy a polgárság maga és gondolkodói már inkább felszabadultak az írott erkölcs béklyói alól, mint a proletárság s a proletármozgalmak szellemi irányitói. Az idézett cikkíró prűdségében jelentkezik az a gyakori s eléggé cl nem ítélhető — szerencsére nem egészen általános — proletár beállítottság a nemiség kérdéseihez, amely szerint: a nemiség nem fontos, nem méltó az öntudatos proletárhoz, burzsuj dolog jaz, beletartozik abba a kategóriába, melybe a lóverseny, a hazárdjáték, pezsgőzés és tükörbelövés, leginkább grófnak való az kérem. A tragikómikus ebben a jelenségben azután az, hogy ez az attitűd azután semmi más, mint — pestiesen — alapos mellreszívása az „erkölcsnek”, amit mindenkor az elnyomottak ellen találtak ki az elnyomók, amit hirdettek nekik, szugeráltak beléjük hamis példázatokkal, gúnnyal, fenyegetéssel gyerekkorban halálos ámítással, de mindig azzal a reservatio mentalissal, hogy: reánk pedig mindez nem igen érvényes!

Az osztályharc ne csak az elnyomó külső ellenség ellen follyék, hanem cél az önmagunk felszabadítása is, a belső felszabadulás, — mert mindnyájan a mai társadalom neveltjei vagyunk, annak értékítéleteit gyermekkorunkban szedtük fel s harcoljuk tovább életünk végéig. Mindenki, én is. Még egy példát: a szolgaság alól fel lehet szabadulni intézményesen, az elnyomó szolgaságban tartó erő megsemmisítésével, — de a szolgalelkűség alól a legtöbb szolgalelkűnek már azzal sem. Ehhez a belső felszabaduláshoz talán elengedhetetlenül szükséges a lélekanalizis, persze nem a polgári koncepciójú, mely az elégedetlen szolgát kiakarja békíteni a szolgaság tényével.

Megjegyzem még, hogy mindaz, amit elmondtam az ideológiai előkészítés stádiumára vonatkozik, mert örvendetes tény, hogy ott, ahol a polgári osztályuralom megdőlt, ott automatikusan megdől az „erkölcs” is, helyébe új, általános emberi erkölcs lép s dacára a hiányos lélektani ismereteknek s előkészítésnek a nemi élet helyes elvek szerint szabályozódik.