Az Erdélyi Szépmíves Céh egy csinos kis könyvecskét adott ki a napokban, mely német könyvkiadók mintájára kalendárium formában könyvei és folyóirata propagálásául szolgál. A kis füzetecskéről alig tennénk említést, ha nem tartalmazna egy tanulmányt, melyről viszont érdemes beszélni.

Ez a kis tanulmány különben (a címe és szerzője Kuncz Aladár: Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában) megjelent a budapesti Nyugat egyik októberi számában is s mert itt újra lenyomták, joggal hisszük fontosnak – az Erdélyi Szépmíves Céh szempontjából. S tényleg a tanulmány olyan megállapításokat és értékeléseket tartalmaz, amelyek felettébb alkalmasak a Szépmíves Céh illetve a belőle és hozzánőtt Erdélyi Helikon című írói csoportosulás amúgy is fölös öntudatának fokozására. A tanulmányból u.i. kiderül, hogy működött és ólt mindig a történelem folyamán az Erdélyben élő népek szellemi nyilvánulásaiban egy sajátos gondolat: az erdélyi Ennek a gondolatnak a tartalmát Kuncz Aladár szerint nem egyéb adja, „mint a nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása.” Sorok írója nem akar vitába szállni Kuncz Aladár történelem-szemléletével s ezért eszeágában sincs kérdezni, hogy abban az esetben, ha ez a megállapítás igaz, mégis hogy lehetett Erdélyben hosszú századokon keresztül történelem, azaz nemzeti, vallási, világszemléleti, népszokásokbeli és osztályok közti ellentét?! Mondom, ezen a ponton az „erdélyi gondolat”-nak e bizonytalan kékségek közt lebegő szárnyalásait nem követjük polemikusan. Elhisszük igy. Hisz az ilyen megállapítások értéke attól függ, hogy mennyi az, amennyi vele és általa a valóságból látható. Hisz minden gondolat s így az erdélyi is annyit ér, amennyit magyaráz. Ezért azután elhisszük s polemikusan még abban az irányban sem ütközünk bele, amerre e gondolat testet öltését vizionálja Kuncz Aladár, amikor Erdély (tényleg!) „ezerarcú, vadregényes szépségeit” némi tainei equilibrizmussal az erdélyi gondolat”azonosulásának veszi. Nem ütközünk össze: csak idézzük, hogy Kuncz Aladár szerint ez az „erdélyi gondolat,” (mint valami boszorkányos, metafizikai apriori) „előre megrajzolta az erdélyi történelem, műveltség és irodalmak fejlődésének változatosan hullámzó vonalát”, s hogy ezért és ezek szerint az Erdélyi Helikont is (s az egész metafizikai móka erre megy ki) e praestabilizáló erdélyi gondolat „igazi sugalmazásának kell mondanunk”... „amelyben Erdély jelentősebb szépírói minden vallási, világszemléleti és irodalomirányi szempont felett a tiszta irodalmi eszme szolgálatában egyesülni tudtak.” Már tudniillik azok, akikbe eleve belerendelődőtt ez az „erdélyi gondolat.” Mi azonban nem erről akarunk beszélni. Mi csupán azokat a megállapításokat nézzük, melyeket Kuncz Aladár tanulmánya folyamán épp e tüneményes „erdélyi gondolat” már kevésbé tüneményes funkcionálása közben tesz és – alaposan csodálkozunk...

Alaposan csodálkozunk, hogy ez az igen szépen megfogalmazott „erdélyi gondolat” már a formulázása pillanatában felmondja a szolgálatot s (Kuncz Aladár szavait idézzük) „az irodalom általános érdekeit világszemléleti... vagy pártszempontoknak .,.” áldozza fel. Mert a kis tanulmányban, melynek mint mondom, a Szépmíves Céh oly nagy fontosságot tulajdonít: végül is ez történik. Az „erdélyi gondolat” kodifikátora elárulja, már a kihirdetés napján „a bölcs és eszes kiegyensúlyozás” e szimpatikus, a valóságban azonban úgy látszik, már kevesebb precizitással működő gondolatát.

Mert mit csinál Kuncz Aladár?

Rövid vázlatban nyomon kiséri az általa konstituált erdélyi gondolat útját s főleg az impérium változás óta eltelt tíz év szellemi mozgalmait, eseményeit, ahogy azok az elmult tíz év erdélyi könyveiben, íróiban kiütköztek s a fontosakra, aki itt írt. könyvet adott ki és folyóiratot jelentetett meg, van egy-egy észrevevő és értékelő szava, mint hiszi és törekedik, ismét azzal a „bölcs és eszes kiegyensúlyozással”´, amely illik ahhoz, aki – állítása szerint – „minden vallási, világszemléleti és irodalomirányi szempont felett”, az „erdélyi gondolat” szolgálatában áll. Közben azonban e gondolat eleven lényege úgylátszik elsikkad valami gátlásban vagy körülményben, különben nem mondaná, mikor az erdélyi regény hiányosságait konstatálja, mintegy mentségül, hogy az igazi regényhez „szükséges volna a világháború művészi átélése.” S hogy még inkább kimentse a hiányt, hozzá teszi: „De erre talán nincs meg a kellő távlat.”

Engedje meg Kuncz Aladár, hogy azen a helyen mégis említsünk neki egy Erdélyben nem is egyszer, de kétszeresen, (először napilapban, azután könyv alakban, később pedig még kétszer Budapesten is) megjelent könyvet: Markovits Rodion: Szibériai garnizon-ját, amelyről azonkívül, hogy „minden vallási, világszemléleti és irodalomirányi szempont felett” áll, vagyis megnyilvánulása az általa formulázott erdélyi gondolatnak, még azt is meg lehet állapítani, hogy „a világháború művészi átélése. Sőt a legmélyebben az: kivül-belül, egyetemesen és a legmagasabb fokon: erdélyi írók közt ugyanúgy, mint a kamcsatkai cethalászok számára. Én nem tudom megállapítani, hogy a gazdagnak és túlértékesnek alig nevezhető mai erdélyi regényirodalom termései közül miért felejtette ki Kuncz Aladár épp ezt a tényleg gazdag és értékes s azonkívül az Ő elméletéhez nagyon találó könyvet; azt azonban tudom, hogy kifelejtette. Ám Kuncz Aladár felette áll annak, hogy róla a feledékenység vádja kovácsolódhassék s ezért itt valószínűleg az történt, hogy az általa szerkesztett „erdélyi gondolat” tartalmába és terjedelmébe nem fért bele a Szibériai Garnizon ama bölcs és eszes kiegyensúlyozásokat kerülő világnézeti és irodalomirányi progresszivitása s azért szükségszerüen kimaradt. A Kuncz Aladár által szerkesztett „erdélyi gondolat” tartalmába és körébe a Szibériai Garnizon úgy látszik nyugtalanító s mert nyugtalanító: nincs, nem létezik – az erdélyi valóságban sem. Mindegy, hogy itt írták, s itteni emberek, magyarok, románok, szászok tömegével közölt háborús élményeinek kollektív művészi desztillációja. Sőt még az is mindegy, hogy a Szibériai garnizon oldalain tényleg valóság ama lelki és szociális pacifizmus, amelyről oly hamisan beszél „a nemzetek, vallások, világszemléletek” stb. „bölcs és eszes kiegyensúlyozása.” Mindez azonban mindegy. A lényeg, – az elhallgatás s a sülyesztés nem éppen szép gesztusa: marad,. Még akkor is, ha a Szibériai Garnizon könyv ós irodalmi siker Pesten és idegen nyelvekre fordítják külföldön. Mindegy: az „erdélyi gondolat” non coronat még egy Kuncz Aladár kezével sem. A Szibériai Garnizon tehát nincs. Illetve ama szépen konstruált „erdélyi gondolat”-nak ime távolról sem annyi a tartalma, mint amennyit elhitetni próbál felőle az apja. S ez a megállapításunk annál inkább igaz, mert a dolgozat „erdélyi gondolat”-ot tükröző adalékai közül hiányzik még egyéb is, amely pedig legalább is egy negyedmondatnyi említést, érintést vagy súrolást, utalást, vagy sejtetést érdemelt volna. Ő korántsem azért, mert szükség volna elismerő szavakra. Nem! Hanem csak a teljesség kedvéért, illetve az „erdélyi gondolat” általa ós általunk is oly tiszteletre méltónak érzett reputációja miatt.

A tanulmány u.i. beszámol a küzdelmekről is. Érinti a próbálkozásokat is. Megemlít minden, az elmult tiz esztendő alatt számot tett, kimúlt, vagy még ma is élő erdélyi folyóiratot. Megemlít, nagyon helyesen, mindent. Kiemeli pl. a tényleg hasznos és a népkulturát valóban terjesztő Magyar Nép című hetilapot. Azt a havi folyóiratot azonban, mely most, ezzel a számával a teljes harmadik évfolyamát fejezi be, töretlen erővel s az irodalmi házalások fenkölt oktrojai nélkül és szintén a kulturát terjeszti Erdélyben, csak épp egy kissé magasabb színvonalon, mint ezt a, hangsúlyozzuk érdemes és hasznos Magyar Nép teszi, – ezt Kuncz Aladár nem említi egy ékezetnyi terjedelemben sem. Pedig Kuncz Aladár egy helyén tanulmányának Apácai Cseri Jánosra hivatkozik, mint az erdélyi gondolat nagy reprezentánsára, ki „Descartes-elméletét minden más nemzetet megelőzően ültette át magyar nyelvre” és hirdette itt, erdélyi földön; azt azonban nem veszi észre, hogy az a bizonyos folyóirat, (mért titkoljuk, hogy a Korunk!) épp ennek az Apácai Cseri-féle funkciónak a valóra váltásából él, amikor a mai „nyugati műveltség alapelveire esküszik” s az idő világító tornyait nézi s a kor Descarteseit szólaltatja meg – magyar nyelven itt, erdélyi földön, azokkal, akik erre az Apácai Cseri János korában is hálátlan feladatra vállalkoznak... Az „erdélyi gondolat”-ba azonban ez úgy látszik, megint nem illik bele. A Korunk és az, erdélyi gondolat” között valami baj van. A Korunk pl. tényleg a nemzetek, vallások és világnézetek felett áll. Néz. Keresztmetszete a kornak. Távlat képeivel informál. Az embert irányítja, aki a föld és az idő egészébe tartozik. Komolyan veszi az időt és kötelességeit. A provinciálizmust kerüli. A progresszivitásán kívül valószínűleg ez a legmélyebb ok, amiért a népkulturát terjesztő Magyar Nép mellett, mondjuk így: elvész az „erdélyi gondolat”-ról írt tanulmány papirosán...

Kuncz Aladár tehát másként gondolkozik, mint ahogy elmélete szerint az ember várná. S mert másként gondolkozik, valószínűleg nem mi bennünk van a baj, hanem abban, hogy erdélyi gondolatának sokkal kevesebb a tartalma, mintsem hogy abba egy Korunk még beleférhessen: azaz a legkevésbé sem áll a „minden vallási, világszemléleti és irodalomirányi szempont felett”, mert hiszen ha felette állna, elképzelhetetlen volna úgy ennek, mint a Szibériai Garnizonnak érintetlen hagyása.

Persze mindez korántsem baj, sőt még csak nem is eset, hanem legföljebb csak próba: Ime az erdélyi gondolat Kuncz Aladár által fogalmazott s az Erdélyi Helikon által hivatalosított tartalma ennyit jelent. Ezek már nem férnek bele. S ezeket a sorokat nem azért írtuk, mert jó lenne oda beférni. Nem! Ebből csak az az egy fontos, hogy az ő „erdélyi gondolata” már útrakeltekor hamisnak s ama „bölcs és eszes kiegyensúlyozás” nélkül valónak bizonyult, amellyel pedig oly igen kikente-kifente nyilván valami szirén célzattal az erdélyi olvasók felé... (Kolozsvár)