Két festő Brassói magányában csendes, termékeny munkában él az egyik, Mattisz Teutsch János. A „Má” régi gárdájából való. Egyike azoknak, akiket világháború és forradalmak, harcok és lázak sem tudtak teljesen kiforgatni magából. Harmónikus ember, aki az új, a mi korunknak megtelelő szépséget, forma kánont keresi rendületlen szorgalommal: az abszolutat.Meg kell csak nézni hogyan oktatja fiát, vagy másokat a festészet nehéz mesterségére. – Első a szorgalom, – mondja. Százszor és százegyedszer is megkísérelni, hogy leredukáljuk a dolgokat a legegyszerűbb elemeikre, hogy a dolognak síkbeli képét lássuk. A kifejező vonal megtalálása a fontos! És türelemmel mutogatja a látogatónak egy fiatalember magában véve talán érdektelen fejlődésének étappejait. Mindenütt ugyanaz a buzgalom, ugyanaz a megnyilvánuló érdeklődés, akár a saját dolgaival szemben. Ilyen ő egészben. Műtermének, lakásának falait egyöntetűen gondolja el, nagy méretű, rendkívül finom, az új franciákra emlékeztető színskáláju vásznakkal. S egyik sem zavarja a másikat. A téma nem fontos, a címek édes keveset mondanak. Mindegy, hogy „fürdőző nők”, „bányászok”, az „ember”, vagy a „sport” van előttünk.. Mindenütt ugyanazt a karcsú, sikban elgondolt, finom vonalú embertipust találjuk magunk elött az abstrakt, vagy kevésbé abstrakt horizontális síkban. A két síkrendszer aztán szintén harmonikusan egyezik egymással – ez a dísztingválás és mégis megegyezés a művész szerint egy lehiggadt, az önmaga alapjait tisztázni akaró művészet alapfeladata. Könyvet is ír erről.

Képei kellemes, diszkrét színükben első percben tán dekoratívnak tűnnek. Bizonyos; Mattisz – Teutsch nem drámai természet. Rövid együttlét után azonban megérezzük az abszolut megoldás nyugalmában a problémát, a páros szembenállás kiegyensúlyozott¹ ágában az egymásra menés feszítő erejét.

Könnyed harmonikus szépség áramlik Mattisz – Teutsch elvont de néha mégis olyan levegősen friss képeiből, egy emberi léleké, aki bizonyára egész életében a művészetnek élt és aki elvonultságában nem engedte rányomni erre a művészetre az anyagi gondok, küzdelmek magához rántó, besározó bélyegét.

Ha művészetének ezen a helyen (reprodukciók hijján) kimerítő analízisét nem is tudjuk adni, mégis úgy gondoljuk, hogy ideje új művészetünk immár lehiggadt egyéniségeiről írni, beszélni, fontosságukat magunkban felértékelni.

Bortnyik Sándor, a másik, Pesten él ismét egy pár év óta. Mig Mattisz–Teutsch külföldi kiállításai dacára is (Budapest, Berlin, Páris, Róma, Koppenhága stb.) nagyjában a csendes Cenk alján tölti életét, addig Bortnyik Pesten kisül Bécsben, Berlinben, Weimarban (Bauhaus) élt hosszú ideig. Művészetében hitek, világnézetek hajótöröttségei szatírává, egészen mély szatírává csoportosulnak. Azért ad ez a művészet látszólagos (szándékolt) gépi-csiszoltsága, simasága dacára is felkavaróbbat, mint a Mattisz – Teutsché. Aktuális művészet ez, amely ha igazán önmagát fogja meg nem is jár normák, örök értékek után. A forma lényegében csak a gondolatért van, mert gondolati, néha egészen visszariasztón, paradoxul gondolati ez a művészet (és csak a gondolaton keresztül megközelíthető.) Szeretnénk az embert a maga kissé fanyar, önző, de azért mégis könnyed kedvességében iderajzolni, ám ez lenne a nehezebb feladat. Inkább a képeiről beszéljünk, ezek inkább kiadják egy kétségkívül rendkívül érdekes és tehetséges egyéniség képét, amely lehetőleg póz és fáradtság nélkül akarja egy szenvedély nélküli, egyszerű világban a maga megillető, kényelmes helyét elfoglalni. Szatírája sem a dadaisták minden ellen lázadása, anarchiája, hanem a jól elhelyezett pointé, amely mögött egy lassanként kialakuló valóságnak, a szervezett, felhőkarcolós nagykapítalizmus valóságának sivár, de életet biztosító betonfala áll.

1927 és 28 két év s az önmagát megtaláltság eme két évének terméke nagyjában műterme falán lóg. A magyar festő nem panaszkodhatik, hogy műveit szertehordják és így sohasem tud teljes képet kapni oeuvrejéről. Tehát:

A „zöld szamár” című kép csendes szatíra a holdfényes romantikáról. Egy kép mélyébe vezető perspektiva közepén egymást átkarolva egy pár áll. A teljes kerek hold az égen csak még érthetőbbé teszi ezt az egyszerű gesztust. Semmi sem hiányzik. Valamivel közelebb hozzánk, profilból a zöld szamár, mint monumentum, térdisz. Minden requizitum teljes ünnepiességben a maga helyén s éppen ez a minuciózusságig menő, de azért mégis nagyvonalúan megépített térszínpad ellentéte az ebben a világban helyet, értelmet nem találóval adja az egészen fanyar ízt az ember szájába.

Itt van az új „Éva” és pendantja az új „Ádám”. A kettő közül az első, a sikerültebb a „Mentor” könyvkereskedés kirakatában vonzza magához a gyanútlan érdeklődőket. A tér felépítése szuggesztív, oszlopok lezárják a hátteret. Az előtérben lebegő sík, amely árnyékot vet. A sík perspektivikusan legközelebb és legtávolabb álló pontjában két bábu. A távolabbi az egyszerűbb, (próbabábu?) a közelebbi a nő, amely annak formáit komplikáltabban adja vissza. A kép előterében két öklöző kubisztikus képe, ahogy egy esztergályos műhelyéből kikerülnének. Szintén szimbolikus. A színek mindenütt csupán világítók és értelmezők, s ezért a képek feketefehérben is nagyszerűen hatnak. A művész ezt nagy előnyüknek tudja be. Saját bevallása szerint egyébként tiz képe közül nyolc szatirikus. Ám van Bortnyik művészetének egy másik oldala is, amit én lírának nevezhetnék, a technika minden pretenciótól ment lírájának és ami csak a legeslegutolsó idők terméke nála.

Ezt a típust véleményem szerint különösen a „Boxoló” című képe képviseli. A képpel párhuzamosan levő síkon egy boxoló trenirozik a bábuval. Az aktivitás legtökéletesebb szimbóluma. A képbe mélyen benyuló síkon, amely úgy néz ki, mint egy móló parányi ember áll, Körülveszi a kék ég, odafenn fehér repülőgép. A dolgoknak ez az egyszerű egymásmellé állítása mellett nem hiszem, hogy el tud menni ember meggondolás nélkül. Ugyanehhez a típushoz tartozik még tán a „festő” című képe, amit azonban fölösleges lenne itt leírni.

Sok még a kép itt. A sok közül a „Világrendőr” címűt említjük még meg, egy nagyváros fekete-fehér között mozgó hallatlan finoman foszforeszkáló keresztmetszetét, vagy a szatirikus „motorkerékpárosokat”, a technika ez új barbárjait. . . Sokan fognak még emlékezni a „Periszkopban” megjelent „Asszony és én” című színtézisre, amely – igen érdekesen – ugyanavval a lebegő síkon álló asszonyi büsztével akarja kifejezni az „Ideált” mint az új „Éva”.

Bortnyik plakáttermelése is figye lemre méltó, s bár a pesti „Műhely” (a Dessau-i”Bauhaus” mintájára tervét, úgy látszik nem sike rült megvalósítania) mégis úgy látszik, hogy a „konszolidált” Pesten ez a konszolidált új művészet is (amely ugyan még mindég túlságosan for radalmi a magyar burzsoázia részére) megfogja találni a maga működési lehetőségét. (Kolozsvár)