Mióta a termelés gyári méretet öltött és a tömegcikkek előállításával a kézművesség és háziipar kereten túlnőtt, teljes határozottsággal bontakozik ki előttünk a munkaidő csökkenő s a bérek emelkedő tendenciája.

Ez a jelenség különböző okokra vezethető vissza, s ezek az okok olykor egyenként, olykor pedig halmozódva éreztetik hatásukat. Rossz termés és gabonahiány, csábító kilátások ujonnan felfedezett országokban, gyakran okoztak már nagy méretű munkásvándorlásokat; a háború okozta területi eltolódások is igen nagy kihatással voltak a munkások nagyobbmérvű áttelepülési törekvéseire; egy-egy iparág hirtelen fejlődése (új petroleum források, érctelepek felfedezése következtében) s az ezekből folyó élénkebb munkáskereslet szintén gyakran vonta maga után a munkaadóknak a szokatlannál nagyobb engedékenységét; a demokrácia haladása, jobb belátás és embervédő törekvések lassacskán szintén tért hóditottak és bizonyos mértékig maguk az emelkedő bérek is okozói voltak a bérek ujabb emelkedésének, amelyek, igaz, a munkások helyzetén lényegében nem változtattak.

Mindezek mellett és előtt azonban a munkásmozgalom volt az, amely kifejezetten a leghatározottabb és legtudatosabb mozgatója volt a bérek emelkedő, illetőleg a munkaidő csökkentő törekvéseinek. Egy az 1927. évből vett példa igazolja, hogy a német munkásmozgalmak közül 11634 támadó mozgalom volt magasabb munkabérekért, 169  alacsonyabb munkaidőért, 367 magasabb bérekért és alacsonyabb munkaidőért, 593 védekező mozgalom volt bérleszállítás ellen, 87 munkaidő emelése ellen.

Ezekből a számadatokból az a következtetés vonható le, hogy a mozgalom maga milyen hevességgel tombol; hogy elsősorban a bérekre és csak másodsorban a munkaidőre vonatkozik; hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben támadó, mint védekező, és legvégül még az is, hogy ezek a mozgalmak bizonyos mértékig eredményesek is, mert nem tételezhető fel, hogy gyakori sikertelenségek esetében a munkás-tömegek újból és újból támadó mozgalmakra volnának birhatók. A mozgalom gyakorisága és hevessége annál meglepőbb, mivel az általános jövedelmezőségi szám az 1912–13. évek 8-7%-áról 1926–27. évben 4´98%-ra csökkent s hogy e mozgalmak legfőképpen a vas és gépiparban dúltak, holott példának okáért a gépipar jövedelmezősége katasztrófálisan, 9´23%-ról 0´21% ra esett a fenti időszakban és az összes tőkeleszállítások 39%-a metallurgiai iparra esett.

Ha már most ezeket a tényeket tisztán látjuk és okaikat is felismerni véljük, tovább mehetünk egy lépéssel, kérdezvén: bajnak vagy éppen szerencsétlenségnek tekintsük-e a béreknek és a munkaidőnek ilyetén eltolódását?

Az ipar fejlődése kétségtelenül maga után vonta a munkások iránti nagyobb keresletet, de egyúttal szükségszerűen a mechanizáláshoz vezetett és a technikának egy olyan fejlődését idézte fel, mely lehetővé tette az idő- és a munkamegtakarítást.

Vandervelde „A kollektivizmus és az ipar evoluciója” cimű könyvében többek között a következő példákat hozza fel:

500 röf gyapot szövetet

kézi munkával 3 munkás         7534 óra alatt          135.61 dollárért készített

gépi                                        252                               84       6.81 „

100 pár olcsó cipőt

kézimunkával 2 munkás       1438 óra alatt           408.5 dollárért készített

gépi „                                    113 „                         154   35,4 stb.

A mechanizálásnak legelső következménye a munkaidőnek az egység létesítésére szükségelt időtartamra való leszállítása volt, azaz nemzetgazdasági értelemben véve a készárú szükségelt mennyiségét a leszállított munkaidő alatt is lehetett termelni és hogy a fizetett magasabb bérekért a termelők a termelésre fordított rövidebb időben kárpótlást még akkor is találtak, ha a termelőgépeknek, vagyis a tökének a hozamát a termelési költséghez hozzászámították. A mechanizálásnak óriási előnyei annyira kézenfekvők voltak, hogy majd mindenütt viszonylag rövidebb idő alatt kiszorították a kézművességi és a házi ipart. A teoretikusokat komoly aggodalom töltötte el, hogy a mechanizálás a munkások széles rétegeit koldusbotra viszi, a valóságban azonban más következett be. A mechanizálási processzus terjedése, az ehhez szükséges gépek és berendezések kiterjesztését vonta maga után és a termelt javak könnyebb hozzáférhetősége révén a fogyasztást növelte. A jobb anyagi helyzetbe került munkások, több-kevesebb felvevőképességgel biró fogyasztótömeggé léptek elő. Ebből tehát a következő tétel volna levonható: a mechanizálás és a bérek (spontán) emelése a munkásoknak új munkaalkalmat és a termelőknek nagyobbodó fogyasztást biztosít.

A valóságban a dolog azonban mégsem ilyen egyszerű, legalább is végrehajtása nem megy egészen simán, mivel a mechanizálási processzus bizonyos mértékben hosszadalmas és következményeiben nem számítható ki pontosan. Nem lehet laboratóriumszerűen kitermelni, vagy monopolisztikusan kezelni és főképpen a telephely-tényezők erős befolyását figyelmen kívül hagyni, mivel ezek az ipari fejlődés során is olyan eltolódásokra vezetnek, amelyek halomra dönthetik az egész számítás kiinduló pontját képező tényezőket. Így példának okáért a vasiparnak az eltolódása a faszén-bázisról a kokszbázisra. (Biringucció 1538-ban megjelent „Pirotechniá”-jában azt írja, hogy a fémkohászatban a faszén fogyasztása nem játszik szerepet, mert a jó Isten még mindig több fát termel, mint amennyit az emberek a fémek kohászatára felhasználni képesek lennének.)

Ily módon azután, – de korántsem a teória, hanem maga a praktikus ipar, – két út között választott, hogy az emelkedő munkabérek és a csökkenő munkaidők következményeikben veszélyes zónájából kikerülhessen. Az egyik a ma már általánosan ismert irány a munka legmesszebbmenő megszervezéséhez és az üzem racionalizálásához vezetett, a másik a profilaktikus gyógymód elvét követve, a bérek emelésének útját választotta, hogy a bajt megelőzze. Ez a két irány hasonlatos a ma már évszázados vitához, mely nem tudott dönteni afelől, vajjon egy népet először szabaddá és azután gazdaggá, vagy először gazdaggá és azután szabaddá kell tenni.

Fel kell tennünk a kérdést: „Azért élünk-e, hogy együnk, vagy azért eszünk-e, hogy éljünk?” A racionalizálásnak a célja-e, hogy nagyobb béreket fizethessünk, illetve a nagyobb béreknek, hogy a racionalizálást lehetővé tegyük?

Tényleg: a tudományos üzemvezetés új útjai, Taylor időmérései és energia megtakarító törekvései, Gilbreth mozgási és kimerülési tanulmányai, a fordizmus, a folyamatos munka és a veszteség forrásainak a megismerése és a tisztán mechanikus processzusok leegyszerűsitése és lerövidítése bámulatosan rövid idő alatt, minden várakozást meghaladó eredményekre vezettek. Mindannyian ismerjük az amerikai automobilipar e téren elért eredményeit. Magában Németországban is megállapították, hogy a személyautó ára a márka stabilizációja óta, állandóan növekvő munkabérek mellett 42%-kal csökkent. Az „Österreichische Montanhandbuch”-ban az osztrák bányaipar racionalizálására vonatkozó következő meglepő adatokat olvashatjuk:

„Míg 1924-ben 24 üzem 2455 munkással 137.633 tonnát bányászott, addig 1927-ben... 5 üzemben 992 munkás 175.701 tonnát termelt ki. A barnaszén-bányászatban a termelés 1922-ben 3.1 millió tonnát ért el és 1927-ben is annyi maradt, de a munkás-létszám 21.103 ról, 12.024-re volt leszállítható és 76 üzem helyett csak 47 dolgozott. A nyers ércnek a termelése változatlan munkás-létszám mellett az 1921-ik év 700,000 tonnájáról, 1927. évben 1,6 millió tonnára emelkedett. Az öntöttvas termelése pedig 10%-kal csökkent munkás létszám mellett 12.000 tonnáról 19.000 tonnára, a finomított nyersvasé pedig 330.000 tonnáról 414.000 tonnára emelkedett.” Közismert tény (mert sokszor esett szó róla), hogy az U. S. A. tüzelőeljárásainak javítása és racionalizálása révén a háború kezdetétől 1927-ig 32% tüzelőanyagot volt képes megtakarítani.

Ezek után figyelmünket afelé az aktuális probléma felé kell fordítanunk, vajjon a munkáskérdés és az ipar existenciális érdekei miképpen volnának megoldhatók magasabb bérek mellett.

Tényként el kell fogadnunk, hogy a jobban fizetett munkások jobban táplálkoznak, egészségesebbek és erőteljesebbek lehetnek. Gyermekeiknek is, – a leendő munkásoknak, – jobb kiképzést, iskoláztatást nyujthatnak és maguk is nagyobb gondot és több időt fordíthatnak saját kiképzésükre. Maga a munkaadó nagyobb bérek fizetése révén jobban megválaszthatja a nagyobb intelligenciát megkövetelő racionalizáláshoz szükséges munkaerőit. Egy további előnyét a magasabb munkabérnek a munkaadó abban láthatja, hogy a munkásai stabilizálódni fognak. – E téren eddig tett kísérletek nem mindig jártak kellő eredménnyel, – mint példának okáért nem sikerült még munkáslakások építésével sem a munkásokat stabilizálni, mivel a munkás könnyen elhagyja lakását, ha másutt új lakásba vonulhat. – de szívósan ragaszkodik a tulajdonát képező házhoz, saját otthonához, amelynek megalapozását a nagyobb munkabér teszi lehetővé számára. Egy eltávozott munkás pótlása újjal, közismert számítás szerint, az illető munkás évi bérének 15–20 százalékába kerül és vannak üzemek (Ford maga is panaszkodik erről), ahol az évi munkás-elvándorlás 100%-nál többet tett ki, vagyis a munkások átlagban véve még egy évig sem maradtak ugyanazon a helyen. Ilyen munkaadók gyakran vonakodnak 10-% kal nagyobb bért fizetni és a helyes megismerés hijján gyakran annak kétszeresét is ráfizetik a munkás elvándorlások révén.

Sztrájkok és munkamegszakítások stb.-ek megelőzése révén azok az üzemek, amelyeknek a természete bizonyos stabilitást és kontinuitást kiván, meglepő megtakarítást érhetnek el a bérek felemelésével.

A legnagyobb előny azonban abból származik az iparra, hogy a munkások nagyobb vásárló képességét idézi elő és ennek révén a munkások egy új fogyasztó rétegét teremti meg. Azokban az országokban, ahol a bérek a mieinknél magasabbak, az otthon, a ruházkodás és kultur-szükséglet igényei a mi jómodú polgári osztályainkénál magasabbra nőttek, és itt egy újabb előny mutatkozik, és pedig az, hogy a fogyasztók e széles rétege a munkás tömegek szükségletének egy különösen Amerikában tapasztalt uniformizálásához vezet, mely elősegíti egy új és racionális tömegipar kifejlődését. E téren Ford abba a túlzásba esett, hogy azt hitte (vagy legalább is mondta), hogy az általa fizetett összes többletbérek a munkások autóvásárlásai révén visszafolytak hozzá. Ez természetesen nem áll fenn, – de nem tagadható, hogy tényleg haszonélvezője volt ilyenformán a többletbérek egy részének és haszonélvezője lett részben a más üzemekben fizetett nagyobb béreknek is.

Ha sorainkban „emelkedő bérek”-ről esik szó, úgy mindenkor a normális létfentartási nivó fölé emelkedő bérekre gondolunk, vagyis azokra, amelyek a munkásoknak egy megelőzővel szemben, javuló életstandardot jelentenek. Ezek az emelkedő bérek azonban nem minden esetben nyujtják a termelő iparnak az előbb említett összes előnyöket, hanem csak abban az esetben, ha tényleg egy relatív, tehát fenti értelemben vett emelkedő bérről szólunk, vagyis olyan bérről, amely a szakma, a körzet, az ország, vagy egy még nagyobb területi egység bérei fölé emelkedik. Mert ha a munkabérek példának okáért egy országban csak arra a nivóra emelkednek, amelyet más országban már elértek, meg nem akadályozható a jobb bérekkel termelő országok felé irányuló elvándorlás, mint azt a márka devalvációja idején a Németországból ezer és ezer számra elvándorló munkások példája igazolta.

A relatív magasabb bérek azonban az összes fentemlített előnyökön kivül még egy új előny csiráját is hordják magukban és ez az, amit eddig a legkevesebb figyelemre méltattak, hogy t. i. az emelkedő bérek gyakran kényszerhelyzetet teremtenek, melynek következményei elöl az ipar csakis messzemenő racionalizálással tud kitérni. Itt tehát arról van szó, hogy mig eddig többnyire külső és rajta kívülálló körülmények hatása alatt folyamodott az ipar a racionalizáláshoz, rendszerítéshez és organizációhoz, addig ma már részben tudatosan idézi elő ezeket a kényszerhelyzeteket, hogy ezáltal újabb áldozatokra késztesse magát, amelyek a bérek emelését lehetővé teszik, s hogy ennek révén újabb előnyökhöz jusson. Ha azonban ez a racionalizálási processus egy bizonyos mértékig befejezést nyer, s a munkás-jóléti-törekvések egy viszonylagosan magas nivót értek el és a munkások elvándorlásai, természetükben rejlő röghöz kötöttségük révén szerény méreteket öltenek, a bérek emelkedése sokat fog veszteni csábító jellegéből. Mindezek a körülmények természetesen gátat fognak szabni annak a versenynek, amely a racionalizálás és a béremelés egymást hajszoló tendenciája révén előállhat, vagy legalább is lassítani fogják a tempót és azt a természetes fejlődés keretébe szorítják.

A német metallurgiai ipar által ezidőszerint fizetett béreket 100-ra téve, az

Angliában fizetett munkabérek ..............................    140

Franciaországban .................................................      79

Belgium-Luxemburgban .......................................      69

Olaszországban.....................................................      61

egységet tesznek ki.

Meg kell állapítanunk, hogy az Anglia által fizetett magasabb munkabérek a náluk érezhető hátrányok mellett semminemű előnyt nem nyujtanak nekik, mivel technikai felszereléseik elavultak, racionalizálási törekvéseikben pedig úgy a fenti államok, mint az U. S. A. vasiparával szemben nagyon hátramaradottak s a fentiekben felállított teóriák ellenére a magasabb bérek révén még nem égető, hogy a racionalizálási processzust tényleg komolyan megkezdjék. Ez a szó valódi értelmében vett tehetetlenség törvényének, a vám- és főleg gyarmati politikájuknak tudható be. Nem kis mértékben a háború okozta nagy adó is és a nyilvánvalóan helytelen munkáspolitika is közreműködött ebben. Ez tehát egy konkrét eset, amikor a magasabb munkabérek egyelőre csak káros hatásukban mutatkoztak. Egész bizonyos azonban, hogy e téren rövid néhány év alatt egész gyökeres változásra számíthatunk.

Ezzel szemben a relátive legalacsonyabb munkabéreket fizető Olaszországban, főképpen az alacsonyabb munkabér révén az annyival többet fizető német iparral szemben, semminemű előny sem könyvelhető el, a racionalizálás hiánya s a kedvezőtlen telephelytényezők miatt. (Sem szenük, sem ércük nincsen.)

Veszedelmessé válhatna Németország számára a franciák és belga-luxemburgiak alacsonyabb bérekkel dolgozó nehézipara, mivel racionalizálási törekvéseikben nem állanak messze a német ipar racionalizált mivoltától. Itt azonban egy másik körülmény játszik közre, amely ezt a számítást lerontja, vagy ellensúlyozza. A német ipar egy igen nagy feldolgozó ipar fogyasztására támaszkodik és termelésének háromnegyed részét saját országában jó árakon helyezheti el, míg Franciaország vastermelésének felét, Belgium kb, 70%-át és Luxemburg olykor 85%-át is exportálni kénytelen. Effektive a német vasipar drágábban termel, de részben jobb árakat érhet el és így a kényszer hiánya egy ideig érezhető volt, de a koncentráció révén mégis csak megindult.

Láthatjuk tehát, hogy a magában véve helyesnek tetsző teória, hogy a bérek révén a racionalizáláson keresztül a termelés olcsóbbodásához érhetünk, még igen sok mellékkörülménytől függ, elsősorban a telephelytényezőktől, eltekintve attól, hogy csak egyenlő körülmények és telephelytényezők mellett termelő iparra vonatkoztatható. Magától értetődő viszont, hogyha a bérek az egész világon egyenletesen emelkednek, akkor megint csak egy részét élvezzük az előbb felsorolt előnyöknek s így számunkra nem marad más hátra, mint egy „idő-monopólium” szervezése révén a tempót diktálni, azaz a példával elöl járni.

Ez tehát az az előny, amely a termelő iparnak kínálkozik, hogy egy többtermeléshez és megfelelő qualitáshoz kötött béremelésen keresztül, az idő monopólium alkalmazása révén egy magasabb profitban és további fejlődésben megnyilatkozó előnyhöz jusson, ha csak kedvezőtlen telephelytényezők, vámkorlátok, gazdasági, territoriális, vagy politikai körülmények a racionalizálási process ust meg nem akasztják.

Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy maga a béremelés nem birja rá a munkást erejének és képességének a racionalizálás szolgálatában való teljes kifejtésére. Es a céltudatos vezetés feladata marad, amely a munkást a munkára és munkabeli társaira, valamint az állandóan javuló és továbbra is javítandó munkaproceszszusba szervesen beilleszteni hivatott. Éppen ezen a téren igen gyakran követnek el hibákat nagyobb termelés elérése érdekében, idő előtt beállított akkordok bevezetése által.

Számtalan esetben vezetnek be akkordot, mielőtt még a termelési processzus teljesen kialakult volna és a munkás a munkájában a kellő gyakorlottságot és készséget elnyerte volna. Ennek azután az a következménye, hogy a munkás túlkeveset keres és idő előtt kimerül, vagy padig, hogy hamarább beleilleszkedik a munka-menetébe és ezt idővel még nagyobb tökéletességre viszi, ami által a munkaadó szerint túl nagy keresethez jutván, ez akkord tételeket leszállítják.

Akkordbérek tehát az organizáció csak egy bizonyos tökéletességi fokán vezethetők be és csakis akkor helyes a bevezetésük és méltányos és eredményes, hogyha a munkás életstandardjával arányban álló munkabérből indulnak ki és fokozatosan a termelés illetőleg munkásteljesitmények növekedésével lépést tartva, praemiumokkal emelkednek. A munkás keresete tehát fix órabérből plus praemiumból, vagy már tiszta akkordból fog állani ezen a fokon, amely a racionálizálás által előidézett állandóan növekvő produkció révén sz általánosan fizetett munkabérek nivója fölé emelkedik.

Meg kell azonban emlékeznünk a racionálizálás határairól is. Ezek igen messze fekszenek, szinte sehol sem léteznek. Mert ahol megszűnni látszanak, ott a koncentráció lehetősége ujabb és ujabb lehetőséget nyujt, mint azt az „Österreichische Montanhandbuch” előbbi példája is igazolja, ahol 3 év alatt az üzemek száma 24-ről 5-re szállt alá és emellett 28%-os termelési többletet ért el, még nagyobb mértékben mutatkozott ez az angol és amerikai petróleum iparban, a német vas- és kémiai iparban és az amerikai automobiliparban.

Egy a fizika leghíresebb és legkiválóbb tudósai által kb. 30 évvel ezelőtt Berlinben megtartott kongresszus megállapította, hogy a fizika nagy találmányainak sora befejezést nyert; minden nagy probléma meg van oldva, a teóriák le vannak zárva, ma már csak részletmunka és mellékes problémák jöhetnek számba. Ezután jött Röntgen, a rádió feltalálása, Einstein, – és az öntelt magabámulásnak egyszeriben vége lett, a teóriák nagy része halomra dőlt, hogy egy ujabb felfogásnak adjon helyet, mely szerint alapjában véve minden bölcsességnek csak az elején állunk.

Ez az amit a racionálizálásról, a munkametódusok megrövididitéséről és megjavításáról ezidőszerint mondhatunk. A termelőiparnak tagadhatatlanul meg van a lehetősége arra, hogy relativ magasabb bérekkel ennek az uj bölcsességnek útját keresse és egy önkényesen magára vállalt diszciplínával a termelés ilyen módján kínálkozó előnyeit elérje. Ezek azonban nem nyujthatnak számára egy gondtalanabb, hanem csak egy kétségtelenül eredményesebb exisztenciát. (Kolozsvár)

     *A „Korunk” célkitűzésénél fogva keresztmetszetét óhajtja adni napjaink szociális problémáinak és ezért keresi e kérdések minden oldalról történő meg világítását, még ha egyoldalú kapitalista, vagy szocialista szempontból származik is, mint a fenti cikk, amely kizárólag a töke hüvösen kalkulativ szempontjából nyúl a kérdéshez, saját premisszáinak következményeit azonban önmagával szem ben is kertelés nélkül levonja. (Szerk.)