Az olasz fascizmus nagy ünnepségek között ünnepli fennállásának 6. évfordulóját. Hangzatos jelszavak, melyek a Duce és a többi vezérek ajkáról sziporkáznak főleg azt hangsúlyozzák ki, hogy az olasz fascizmus a munka és a szociális élet valami egészen új és az eddiginél sokkal megfelelőbb formáját találta ki. Másfél év előtt a munka híres „magna charta”-jába fektette le Mussolini ennek az állítólagosan új és jobb társadalmi formának alapjait. Hogy mi ennek a fascista munkaalkotmánynak igazi tartalma és célja, azt Olaszországban igyekeznek eltakarni és elkendőzni a dolgozók szemei elől és látszólagos sikerekre hivatkozva dicsőítik annak kitűnőségeit. Ha baloldalról kritizálják, politikai elfogultsággal lehet a támadók érveit gyengíteni. Ezért legjobb nem baloldalon, hanem az osztályharc jobboldalán, a tőke mellett álló, de viszont józanul és szélső jobboldali elfogultság nélkül ítélő hideg angol szemek kritikáját hallgatni meg, a munkaalkotmány tizenöt hónapos multjáról. Ennél tartózkodóbban igazságosabbak aligha lehetnénk a fascizmussal szemben. Idézzük tehát szószerint a következőkben, amit a nagy angol közgazdasági lap, az Economistír Mussolini munkaalkotmányáról. Az olasz munkaalkotmány tizenötödik hónapja van érvényben. Ez az alkotmány nem jelent kevesebbet mint Olaszország egész dolgozó népének és külön minden egyes munkásnak teljes és végérvényes alávetését a fascista pártgépezet ellenőrzésének. A szakszervezetekben és szövetségekben teljesen a fascisták uralkodnak. Mindenki, aki valamilyen okból a fascistáknál rosszul van elkönyvelve; nem csak, hogy az ügyek vezetésétől záratik el, hanem általában a létfentartás minden lehetőségét elveszti. A mindennapi kenyér attól függ, hogy valaki hajlandó-e a fascistákkal tartani. Aki azonban nem híve Mussolininek, elveszti munkáját és vele létfentartási lehetőségét. Senki tevékenységet mint ujságíró, ügyvéd vagy akármely szabadfoglalkozású egyén nem gyakorolhat, hogy ha egy fascista szakszervezet el nem ismeri erre jogát. Nemrégiben kerületenként munkanélküli listákat állítottak föl, azzal az utasítással, hogy kizárólag azok a munkanélküliek kapjanak munkát, akik egy-egy ilyen jegyzékben vezetve vannak, s a fascista szervezetek tagjai előnyben részesülnek az üresedő munkaalkalmak betöltésénél. A közhivatalok betöltésénél pedig egészen nyiltan hangoztatják az elvet, hogy itt csak fascisták jöhetnek mint jelöltek számításba. A kormányzatban és a parlamentben olyan választási reformmal próbálják a hatalmuk örökkévalóságát biztosítani, amely teljesen a pártgépezetre és a párt által kormányzott korporációkra van felépítve. Miután a fascizmus először politikai hatalmát a gazdasági élet fölötti uralom megszerzésére használta ki, most már gazdasági hatalmát használja föl arra, hogy politikai hatalmát örökkévalóvá tegye. Az új választási törvény szerint kizárólag a korporációk választják a parlamenti tagokat. Hogy megértsük ez mit jelent, tudni kell, mik ezek a korporációk és mik az összetételük. Mindenki köteles egy korporáció tagja lenni, de minden iparágban csak egyetlen egy elismert korporáció van, amely képviseli az illető iparágnak összes dolgozóit, akár tagja ennek a korporációnak akár nem és a határozatai által egyformán köd őket. Ezért azoknak a száma, akik e korporációk által akaratukkal vagy akaratuk nélkül képviselve vannak sokkal nagyobb mint a korporációkban ölvett tagok száma. Nos és, csak az elismert korporációknak van joguk, akármilyen állásra, a fascista államban, különösen pedig a különböző bizottságok és gazdasági tanácsok tagságára jelölteket fölállítani. Hogy még világosabbak legyünk három osztály van 1. a „képviseltek” nagy tömege, 2. a „tagok” kisebb száma, 3. a „vezetők” és a tisztviselők, akik a szakszervezetek és bizottságok titkárai és elnökei közül kerülnek ki, akik azonban kivétel nélkül mind a kormány illetőleg a szakszervezeti minisztérium által való megerősítéshez vannak kötve. Egy újabb hivatalos kiadvány megmutatja a három osztály összetételét és viszonyát: A parlamenti jelölteket még nem is a szakszervezeti tagok választják, hanem a nemzeti tanács kongresszusa alkalmából a tisztviselők. A tisztviselők fölállítanak 800 jelöltet, további 400-at az elismert szakszervezetek, a jótékonysági egyesületek és politikai intézmények tisztviselői jelölnek ki. Ebből az 1200 jelöltből választja azután meg a fascista nagytanács a 400 képviselői. A választóknak csak ezt a kész listát terjesztik elő megválasztásra. Az egész rendszer tulajdonképpen nem egyéb mint egy föltétlen biztonsággal működő aparátus arra a célra, hogy a parlamentbe véletlenül se jusson be valaki, aki a fascistáknak nem bizalmi embere. Hiszen a tisztviselők, akik az első és nagyobb listát felállítják mind a fascisták és a kormány által vannak kinevezve. Az így összeállított listából választ ki a fascista nagytanács egyharmadot és kétségtelen, hogy azt a harmadot fogja kiválasztani, amely a fascizmus leghűbb szolgája. Amiből nyilvánvaló, hogy a választás maga nem egyéb puszta játéknál.

A fascista kormányzati rendszernek további többi támasza a denunciáció és a kémkedés. A szenátusnak remrégiben kiadott jelentésében a szakszervezeti minisztérium tevékenységéről találjuk a következő szakaszt;

„A minisztérium ellenőrzi nem csak a szakszervezeti tisztviselőket, akiknek kinevezése a minisztérium jóváhagyásától függ, hanem azokat is akik nincsenek alávetve miniszteri jóváhagyásnak és a fővárosban vagy vidéken, a városokban, vagy a falvakban szervezeteket vezetnek vagy szerveznek. A minisztérium szoros kapcsolatokat tart fönn a politikai hatóságokkal. Jelentéseket kap ezektől mindarra vonatkozólag, ami a termelést illeti, miért is az összes szervezett munkások és tisztviselők napi tevékenységét valamint képességeik, magatartásuk és a tagokra gyakorolt hatásukról tiszta képpel rendelkezik. Miáltal a minisztérium abban a helyzetben van, hogy az arra nem alkalmasokat kikémlelje és a méltatlanokat eltávolítsa.”

Mindezeknek alapján az „Economist” a következőképpen összegezi a jubiláló Mussolini tömegeket boldogító rendszeréről véleményét: „Már sokféle zsarnokság és oligárchia volt a történelemben, de még egyetlen egynek sem sikerült egyeduralmát modern szervezeti eszközökkel oly tökéletesen és oly szélesen megalapozni, mint ennek.”