Három jelentős toll szállott vitába cikkemmel, amelyben azt irtam, hogy az Erdélyben élő írók nem azt nyujtják a közönségnek, amit a közönség kiván és ezért meddő itt a kiadói próbálkozás. Elismerem, egy kissé nyersen és modorosan hangzott az irás, mint minden első megszólalás. Még eddig nem mondották ki hangosan és kertelés nélkül, hogy a kézirat Erdélyben is csupán áru és csupán akkor áru, ha rendelkezik azokkal a tulajdonokkal, amelyeik mellett a kézirat sokszorositás formájában a fogyasztónál plaszirozható. Erdélyben a kézirat eddig tabu volt, szentség és nebántsvirág, amely megkövetelte volna, hogy előtte esengve instánciázzon a vállalkozó tőke és megnyiljon a lakattal védett fogyasztói pénzeserszény.

Ezzel az irói önámitással szemben nyersen hangzott az a mereven üzleti hang, amely ápertén közölte, hogy ezekkel a kéziratokkal szemben bizalmatlan a tőke és elvonuló az olvasó alany.

Tabéry Géza, az egyik vitába szálló, ezt a kétszerkettő elméletet ugy értelmezte, hogy a cikk a nivótlanságot propagálja és az irodalom értékei helyett a „Szivek harcát” állítja a teljesítmények trónusára. Ennyire a kiadót sem szabad becsülni. Minden iparos és minden kereskedő tud a maga szakmájában disztingválni és a kiadó is kellő értékére szállitja le a Szívek harcát, ha vele szemben a „Szarvasbika” áll. És árul: Szivek harcát és Szarvasbikát és nem az ő hibája, hogy több Szivek harca fogy, mint Szarvasbika. Mert – és ez volt cikkem fundamentuma – ahhoz, hogy a Szarvasbika fogyjon, Szivek harca is kell. Tömegkiadvány nélkül nem lehet a magas igényü, de csekély számu olvasóréteg irodalmi igényeit kihozni. A tömegkiadvány anyagi előfeltétel, amelynek haszna nélkül nem tudja a kiadó az erkölcsi diadalokat arató nivós értékek anyagi deficitjeit elszenvedni. Ahhoz, hogy kizárólag irodalmat adjon a könyvkiadó, itt korlátolt számu az elhelyezési lehetőség és ezért jutottam konkluzióban oda, hogy menjen Pestre, aki irodalmi mérlegen is sulyt jelentő alkotásokat nemzett. Aztán más kérdés, hogy az erdélyi termelésből hány százalék minősíttetnék „tauglichnak” a budapesti mérce alatt.

Ha már benne vagyunk ennek a kérdésnek méhében, ne sajnáljuk a himport! Le kell vakarni az épített piedesztál furnirját és rá kell világítani az anyagra. Erdélyben a legkisebb tehetség is kitörhet, mert kevés az író és sok a kívánalom. Ha végig nézünk az anyagon, ugy meg kell állapitanunk, hogy annak sajnos, kilencven százaléka – „hazai ipar.” Nem teljes és nem abszolut, amit alkottak. Nem tud megállani a külföldi verseny mellett. Tiz százalék birta azonban a versenyt és amint birta, azonnal kiszárnyalt innen. Az írók céhének mindig legfeljebb ha tiz százaléka szállított Qualit�ätsarbeitot és kilencven százaléka lektürt adott. Az a baj, hogy Erdélyben az írók azt hiszik, hogy százegyszázalékosan remekművet szállítanak. És az a baj, hogy erőtlenségük minden energiáját halhatatlan remekművek építésére pazarolják, holott nem bírnak vele. Annak a tíz százaléknak döngetni kell „kaput és falat,” a kilencvennek élni tehetségével és termelni. Ezek az írók, azok az alkotók.

írások számára lenne itt kiadó, írások számára lenne itt közönség. Tessék tudomásul venni, hogy ami tiz ív, az még nem halhatatlan és tessék tudomásul venni, hogy bár Csokonai halhatatlan, új kiadása Erdélyben nem birna el ötszáz példányt. És a tétel fordítva is igaz: Markovits Rodion Szibériai garnizonjából, ha meg volna már az a propagandával és hálózattal felszeret erdélyi könyvkiadó, (amely pedig meg lesz egyszer mégis), ötezer példányt felhabzsolna Erdély.

Ez nem a „nivótlanság propagálása”, de inkább a munkamegosztás himnusza. Erdélyben, ebben a sekély vízben ne tessék nagy halat játszani, itt a Maros folyik, a Kőrös, a Szamos. Akinek szük, vagy talán inkább, aki kinőtt belőle, annak ott a Duna.

Ennek a kis sekélynek erkölcsei és divatjai vannak és ahhoz méltóztassék alkalmazkodni. Ez a sekély kér egy pár „Nászrepülést,” „Fel a bakra” című izgatót, „Szibériai garnizon” című lekötőt, antimilitárisat. Lehet ezekbe értéket lopni. A porban is van csillám.

Tessék nívósan megcsinálni azt a megvetett nivótlanságot, amelyből millió példányokat fogyaszt a külföldi könyvolvasó. Jókai is tömegolvasmány volt. Erre a mai korra átstilizált Jókai zsánerre (alias Dekobra, Erdős René, Bettauer, Upton Sinclair stb.) gondoltam, mikor könyvet kértem az erdélyi íróktól, akik kizárólag műveket hajlandóak szállítani. Dienes László és Gaál Gábor nem haraggal szállanak irásommal szembe, de a reális megoldás keresésének jóindulatával.

Gaál Gábor helyesen mondja: a budapesti könyv az olvasó áruideálja még ma is. Az erdélyi könyvnek még nincsen hitele, még nincsen márkája, még nem nyul utána skrupulus nélkül a vevő – és ezért nyujtson Erdély inkább olyat, amit Budapest nem nyujt: erdélyi zamatu és izű irásokat. Ismétlem: igaza van Gaál Gábornak annak felismerésében, hogy a közönség nem hisz bennünk. Sem az íróban, sem a kiadóban. De a további okfejtést már nem tudom aláírni. Hiszen épen azért nem kapott márkát kilenc esztendő alatt az erdélyi könyv, mert ha a vevő feléje nyult, nem a várt könyvet kapta, hanem azt a másik könyvet, amit nem várt. Erdélyi zamatot, sajátos szint, különleges izt kapott, holott budapestit várt. Mi a magunk irásait akarjuk piacra vetni és a piac más árut kiván, mint amilyet feléje nyujtunk. Ennek a tagadó gesztusnak parirozására nem mód és módszer, továbbra is azt termelni, ami ellen aggályai és kifogásai vannak a fogyasztónak. Azt hiszem, az irodalmi termelés sem vonhatja ki magát a kereslet és kinálat dönthetetlen szabályai alól.

Elismerem: akadhat az erdélyi írók között koponya, akinek alkotása a mai annyira divatosan ( és talán mesterségesen) kihangsulyozott erdélyi irást az előmunkás tehetségével és vatesszerüségével valamikor adni fogja, de mely jogon kényszeritjük a közönséget arra, hogy a könyvek birodalmának altalajában ő maga bányászgassa a nemes ércet – a saját költségén. A közönség nem mecénás és – póriasan szólva – nem kísérleti nyúl. A közönség száz wattos égőt akar, nem faggyúgyertyát. Különösen nem akkor, mikor a száz wattos égő árát szedik be tőle.

Igaz, az olvasó „áruideálja” a magyarországi könyv és mert ez az áru-ideálja, ha könyvet akarunk neki Erdélyben eladni, az erdélyi szakmunkásoknak „magyarországi” könyvet kell késziteni. A multkori irásomban azt a kérdést vetettem fel, hogy miért kilátástalan az erdélyi könyvkiadás. A kérdésre felelt a cikk és nem arra a vitára, (szerintem meddő és célhoz sohasem érő vitára), hogy érték-e az erdélyi irodalom különállása, sajátossága, hogy van-e erdélyi irodalom és ha van, mekkora a sulya, térfogata. A rideg üzleti szellem beszélt a cikk soraiban: meg akar itt élni egy sereg író-mesterember, egy sereg nyomdász mesterember, olvasni akar itt egy tekintélyes számu betüt ismerő fáradt, levert és meghajszolt ember és magyarul akar olvasni, mert közlési eszköze a magyar nyelv. A kereslet alanyai szegények, olcsón akarják olvasási vágyukat kielégiteni. Az olcsó könyv, az előállitás tecnikájából folyóan, csak úgy produkálható, ha tömegcikké emeljük. Az erdélyi író mai írásai, mint a tapasztalat bizonyítja, a tömeget nem vonzzák. A két negyedes tempó ma a divat és az erdélyi írások erdélyieskedő válfajának háromnegyedes az üteme. A divatot nem lehet változtatni, a szegény olvasót nem tudjuk gazdaggá tenni, a kiállítás anyagainak árait a világparitás szabályozza: itt legfeljebb az írót lehet átgyurni, ha könyvet akarunk kiadni és főként ha a kiadott könyvet arányos árért el is akarjuk adni.

Ha akarjuk... ? A termelő, akkor termel, ha akar.

Lehet, hogy nem is akarunk könyvet kiadni. Lehet: gittegyletet játszunk, mikor írunk és irodalompolitikát mímelünk¹? Lehet, hogy csak a múlt hagyományain kérődzünk, mikor piedesztálon tartjuk az irodalom jelentőségét és a nyomtatott szó emberi szentségét ? Lehet: csak tetszik a frázis, mely szerint költőnek lenni nagy és nemes gondolat.

Itt nem látok tisztán. Nem tudom: vagyunk-e még, kiknek a mesterség szivéhez nőt szemit ügye, avagy csak úgy hozzátartozik a kisebbségi sors konturnusos mélabujához, hogy a nyomtatott magyar szó rakettáit is puffogtatjuk. Hozzászólás

Ugy érzem, ha nagyon komolyan irni akarnának az írók, ennek a termelési ágnak erdélyi folyamatát meg lehetne indítani. Nyomban kitermelődne a kiadó, aki – száz százalékosan igaz Dienes László ide vonatkozó válaszirása – nincs! Nincs bizony! Jobb-rosszabb nyomdatulajdonosaink vannak csupán, tisztelet az elenyészően kevés kivételnek, szüklátókörü és gyors profit mentalitásu gépgyilkosok, könyv-analfabéták és – analfabéták. Érzékkel és szimattal kiadni, megsejtéssel és ütőér-tapintással ráhibázni művészet, ugyanolyan mértékben művészet, mint tudással és rátermettséggel betörni a propaganda és szervezettség leleményével az erdélyi magyar ajkúak ugarába. (Nem terméketlen, szikos, agyagos talaj ez, csak parlag, ugar egy évtized óta!) És mindenben osztom a Dienes László másik megállapítását: könyvkereskedő sincsen. Papiros boltok léteznek ma már csupán, ahol Castell ceruzát árulnak és elvétve – könyvet is.

De ezzel szemben ismerje el Dienes László is, ha kilenc év alatt nem kilenc, de csak három erdélyi könyvnek, ha nem is anyagi, de legalább abszolut erkölcsi sikere lett volna: valahol egy kiadói sasfiók hangja kisivított volna. A feltámadott kiadó nyomán feltámad a könyvkereskedő is. Az árnyék uszálya a testnek.

A „Korunk” vendégszeretete nem tűrheti, hogy a születendő kiadói tevékenységnek általam elképzelt terveit itt kibontogassam, csak annyit még: irásokat kérünk a grandiózus alkotások helyett és megindul nyomban a zubogó munka, amely a közöny testét is áttöri bizonnyal. A közönség szavát, ha meghallgatják az írók és ha a kiadók vállalkozási kedvét felcsiholják az írások, nem lesz továbbra is kilátástalan a jobb sorsra elhivatott erdélyi könyvkiadás.

Egy feltétlen bizonyosságom van: az olvasó olvasna! Ha már mégis megtanulta ismerni a betüt és a betű örömet és szórakozást nyujt felé: elolvassa!

Biharpüspöki és Predeál között sem más az ember, mint Biharpüspöki és Calais között. Csak – mondják önmagukról évek óta – az író más: „erdélyi”. (Szatmár)

* Lásd a Korunk ez évi 7–8. számát.