Június 2007
Közigazgatás, reform


  Bevezető
  

  Egy utca hossza; Egy furcsa nap (versek)
  Papp Attila Zsolt

  A visszavonható ténylegesség
  Bakk Miklós

  Igazgatás – közigazgatás – bürokrácia
  Cziprián K. Loránd–Deme Cecília

  Decentralizáció és dekoncentráció
  Butyka Loránd

  A közszolgálati rendszerek összehasonlító elemzése
  Deme Cecília

  A politikai korrupció természetrajza
  Gulyás Gyula

  Napjaink romániai köztisztviselői
  Szőcs Levente

  Helyi önkormányzatok, civil szervezetek és magánvállalkozások
  Jenei György–Kuti Éva–Horváth Ágnes

  A pénzlépő kislány (próza)
  Váradi Nagy Pál

  Szociális partnerség Székelyudvarhelyen
  Balogh Márton

  Romániai magyar nyelvű közigazgatás és közigazgatási nyelvhasználat
  Kozma Csaba


EURÓPAI NAPLÓ
  Mindennapos népszavazás
  Zirkuli Péter


TOLL
  Határtalan irodalom
  Sárközi Mátyás

  Dsida Jenő, a nyelvvédő
  Cseke Péter

  Móser Zoltán erdélyi fényképei elé
  Tánczos Vilmos

  Szebeni kanálisfedők
  Győrffy Gábor

  Igazgatnak, közigazgatnak
  Kalinovszky Dezső


TÁJOLÓ
  Gondolatok a dulaizmus kori székelyföldi arányosítás és kivándorlás témakörében
  Varga Sándor


HISTÓRIA
  Az 1848-as forradalom és a kolozsvári sportélet kapcsolatai
  Killyéni András


VILÁGABLAK
  Centralizáció és decentralizáció az Európai Unióban
  Vasile Prahovean

  Kisebbségi sajtó Európában
  Székely Kriszta


MŰ ÉS VILÁGA
  Irodalom, kultusz, társadalmi nyilvánosság
  Lakner Lajos


KÖZELKÉP
  Személyi állomány és szervezeti kultúra a székelyföldi önkormányzatokban
  Cziprián K. Loránd–Kozma Csaba

  Önkormányzatok és politika
  Hornung Ferenc–Szabó Ferenc

  Cigány-kérdés alulnézetből
  Wilhelm Sándor


TÉKA
  A csoda fogságában
  Demény Péter

  Tan–nyelv–politika
  Benő Attila

  Kegyetlen, szép magyar sors
  Ráduly Zoltán

  A történetek és azok vége
  Péter Árpád

  A helytállás enciklopédiája
  Győrffy Gábor

  A Korunk könyvajánlata
  


TALLÓ
  Geert Bouckaert A teljesítményelvű közigazgatásról
  Deme Cecília



  ABSTRACTS
  

  Számunk szerzői
  

Demény Péter

A csoda fogságában

Spiró György könyveiről

 

2005-ben Spiró György jelentős író lett.

Ez az állítás paradox, mégis van benne igazság. Paradox, mert Spirót 1981-től, Az Ikszek megjelenésétől a kortárs magyar irodalom javához sorolja közönség és kritika egyaránt, és sokak szerint (szerintem is) a legnagyobb magyar regények egyike; másfelől az író folyamatosan alkot, a két évszám közötti negyedszázadban két regénye, több tanulmánykötete (Shakespeare szerepösszevonásai!) látott napvilágot, és számtalan színdarabját mutatták be, ez utóbbiak botrányt okoztak, vagy sikert arattak, tehát a közönség viszonyult hozzájuk, s nem egy színész érezhette úgy, hogy pályája tulajdonképpeni jutalomjátéka egy Spiró-darab szerepének megformálása – elég, ha Major Tamást, Az imposztor vagy Gobbi Hildát, a Csirkefej főszereplőjét említjük. Mégis igaz a kijelentés, mert a drámákat a szerző inkább a színházhoz, mint az irodalomhoz sorolja, mi több, odasorolja őket a közönség és a kritika is (e darabok megírásuk pillanatában színpadra kerülnek, nehéz is őket „könyvdrámáknak” tartani), s a regényvágytól és regénylázban égő magyar irodalmi köztudat jobban tapsol egy terjedelmében is „nagy” műnek, mint a bármily kitűnő rövidprózának. (Az író válogatott novellái 2000-ben jelentek meg, Álmodtam neked címmel.)

Spiró Györggyel szemben majd’ huszonöt évig várakozó álláspontra helyezkedtek az érdeklődők: A Jövevény és A jégmadár „nem jött be”, de bármikor megtörténhet a csoda. Az Ikszek mondatait, helyzeteit, páratlanul szellemes és cinikusan bátor jeleneteit mindig fel lehetett idézni, mégis Mészölyt, Esterházyt, Nádast, Kertészt, Krasznahorkait emlegettük és értelmeztük leginkább, és Az Ikszek szerzőjéhez valahogy úgy viszonyultunk, mint aki jelentős író... volt.

A 2005-ös év aztán meghozta a várva várt fordulatot, ha tetszik, a csodát: az újabb nagy művet. Nemrég olvastam el a Fogságot, és én is remekműnek éreztem. Ezen a helyen nyilván nincs lehetőségem és szándékom mélyebben elemezni, annyit mégis elmondanék, hogy Spirónak ugyanaz a megfejthetetlen, de jól működő írói titka, amit az 1981-es könyv esetében már megfigyelhettünk: rövid, gyakran szárazon kopogó mondatokkal egy kétségtelenül létező (mert e mondatok révén megszülető), lüktető, eleven világot teremt meg. Uri egyáltalán nem olyan kalandvágyó, mint Boguslawski, őt az apja küldi el otthonról soha nem sejtett és alig vágyott kalandokba; Uri egyáltalán nem olyan találékony, mint Boguslawski (nem is lehet, fiatal ember és nem színész); világa nem olyan szűk, mint az, amelyben elődje mozog; a regény végére érve azonban tapasztalt, találékony és cinikus öregember (cinizmusa az őt mindig jellemző okosságra épül), aki négy fal között tengeti életét, ennek ellenére élni szeretne, és ezen elámul.

Ahogy lapozunk, úgy derül ki, hogy mindenki gazember, mindenki csak saját magára gondol, a Római Birodalom egy szörnyű gépezet, amelyik nem törődik az egyénekkel, és aki nem önző és nem erkölcstelen, az buta, mint a föld, vagy egyszerűen vesztes. Ebben a kavargásban s e kavargás ellenére az alakok, bár modellszerűen is megközelíthetők, közel sem egyformák: mindegyiknek arca, személyisége, sorsa van, Józseftől, Uri apjától Theóig, Uri nagyobbik fiáig (a család ritka okosai ők), Sárától, Uri végtelenül sötét anyjától a végtelenül és fájdalmasan intelligens és legalább olyan elkeserítően szép Kainiszig, az egyetlen lányig, akit Uri szeretett.

Ezt a kétségtelenül nagy művet azonban éppúgy elnyelte volna az idő süllyesztője, mint az eddigieket, ha a könyvet nem egy olyan kiadó hozza ki, amelynek mindene van, ami a sikerhez szükséges, a szakemberektől és az ízléstől (lásd a majdnem tökéletesen gondozott szöveget és a gyönyörű borítót) az anyagi lehetőségekig. Emlékszem, amikor abban az évben kiutaztam az áprilisban kezdődő könyvfesztiválra, a csak valamivel korábban napvi­lágot látott könyvön már „haskötő” volt: „utánnyomás”. Azóta sok kiadást megért (tavaly március elsején a Magvető azt válaszolta a könyv internetes fórumában egy érdeklődőnek, a hetediknél tartanak, és több mint 25 000 példány kelt el – azóta a helyzet nyilván fokozódott), a honlapon külön topik szól a Fogságról (Életrajz, Olvass bele, Sajtószoba, Fórum), rengeteg recenzió született róla, a szerző Aegon- és Kossuth-díjat kapott, és tagja lett a Digitális Irodalmi Akadémiának, ismét kinyomtatták Az Ikszeket, és Messiások címmel újraíródott A Jövevény – szóval, tényleg csoda történt, melyben Spiró kivételes tehetsége és a minden szempontból formátumos kiadó egyaránt szerepet játszott.

Tanulság? Talán az, ha már muszáj lennie, hogy egyre kevésbé van esélye az „egyenlet” egyik tagjának: kizárólag a szerzőnek vagy kizárólag a kiadónak; egyre inkább az a világ közeleg (s boldogabb helyeken már elközelgett), amelyben ők ketten egymásra vannak utalva a közös siker érdekében, s amelyben az elegancia nem úri szeszély, hanem a legkevesebb, amit az egyik a másikért megtehet. Spiró megérdemelte a Magvetőt, de a Magvető is megérdemelte Spirót – ennél egyszerűbben és közérthetőbben nem lehet fogalmazni.