Június 2007
Közigazgatás, reform


  Bevezető
  

  Egy utca hossza; Egy furcsa nap (versek)
  Papp Attila Zsolt

  A visszavonható ténylegesség
  Bakk Miklós

  Igazgatás – közigazgatás – bürokrácia
  Cziprián K. Loránd–Deme Cecília

  Decentralizáció és dekoncentráció
  Butyka Loránd

  A közszolgálati rendszerek összehasonlító elemzése
  Deme Cecília

  A politikai korrupció természetrajza
  Gulyás Gyula

  Napjaink romániai köztisztviselői
  Szőcs Levente

  Helyi önkormányzatok, civil szervezetek és magánvállalkozások
  Jenei György–Kuti Éva–Horváth Ágnes

  A pénzlépő kislány (próza)
  Váradi Nagy Pál

  Szociális partnerség Székelyudvarhelyen
  Balogh Márton

  Romániai magyar nyelvű közigazgatás és közigazgatási nyelvhasználat
  Kozma Csaba


EURÓPAI NAPLÓ
  Mindennapos népszavazás
  Zirkuli Péter


TOLL
  Határtalan irodalom
  Sárközi Mátyás

  Dsida Jenő, a nyelvvédő
  Cseke Péter

  Móser Zoltán erdélyi fényképei elé
  Tánczos Vilmos

  Szebeni kanálisfedők
  Győrffy Gábor

  Igazgatnak, közigazgatnak
  Kalinovszky Dezső


TÁJOLÓ
  Gondolatok a dulaizmus kori székelyföldi arányosítás és kivándorlás témakörében
  Varga Sándor


HISTÓRIA
  Az 1848-as forradalom és a kolozsvári sportélet kapcsolatai
  Killyéni András


VILÁGABLAK
  Centralizáció és decentralizáció az Európai Unióban
  Vasile Prahovean

  Kisebbségi sajtó Európában
  Székely Kriszta


MŰ ÉS VILÁGA
  Irodalom, kultusz, társadalmi nyilvánosság
  Lakner Lajos


KÖZELKÉP
  Személyi állomány és szervezeti kultúra a székelyföldi önkormányzatokban
  Cziprián K. Loránd–Kozma Csaba

  Önkormányzatok és politika
  Hornung Ferenc–Szabó Ferenc

  Cigány-kérdés alulnézetből
  Wilhelm Sándor


TÉKA
  A csoda fogságában
  Demény Péter

  Tan–nyelv–politika
  Benő Attila

  Kegyetlen, szép magyar sors
  Ráduly Zoltán

  A történetek és azok vége
  Péter Árpád

  A helytállás enciklopédiája
  Győrffy Gábor

  A Korunk könyvajánlata
  


TALLÓ
  Geert Bouckaert A teljesítményelvű közigazgatásról
  Deme Cecília



  ABSTRACTS
  

  Számunk szerzői
  

Wilhelm Sándor

Cigány-kérdés alulnézetből

Székelyhíd kisváros Bihar megyében, az ország nyugati peremén, a magyar határ közelében. Lakosainak száma nyolcezer körül van, ebből majd kétezer roma nemzetiségű. Az adatok nem a legpontosabbak, de ez a lényegen nem változtat.

Székelyhídi lakos vagyok 1968 óta, 38 évet tanítottam a helyi líceumban, bőven volt hát alkalmam ismerkedni a cigányok problémáival. Nem valami magas pozícióból, csak így közvetlen közelről, mondhatni alulnézetből.

Megközelíteni egy problémát értelemszerűen csak távolabbról lehet, kezdjem hát én is egy kis „nemzetközi kitekintéssel”. Belga testvérvárosi kapcsolatunk jóvoltából alkalmam volt néhányszor ellátogatni Belgiumba, eljutottam az „Óperenciás-tenger” partjára is, Európa nyugati peremére, de a cigány-kérdés ide is elkísért.

A frankfurti pályaudvar közepén szurtos feketebőrű kisgyerek kéreget. Kollégám odalép hozzá, s románul kérdi: Ce cauţi aici, de ce nu mergi acasă? (Mit keresel itt, miért nem mész haza?) A gyerek meglepetten kapja fel a fejét az ismerős szóra, látszik rajta, hogy érti a kérdést, de nem szól semmit, csak a kéregető kezet húzza vissza. Jó lett volna tudni, hogy ki vitte oda, hogyan került olyan messze a hazájától.

Charleroy külvárosában, a belgiumi telefontársaság, a BELGACOM impozáns székházával szemben sátrak tömege, kifeszített köteleken száradó ruhák, szaladgáló gyerekek csapata fogad: ismerős kép, csak a legelésző lo­vakat hiányolom.

Cigánytábor, már megszoktuk őket – mondja barátunk, aki a társaságnál dolgozik. Nem panaszkodik, hogy lopnának, de arra a kérdésre, hogy vajon miből élnek ezek az emberek, nem tudja a választ.

Másik alkalommal vándorló cigánykaravánnal találkozunk. Mint barátaink mondják, ez sem ritkaság errefelé. Mondanom sem kell, hogy a belgiumi cigányok nem cifra szerszámos lovakkal, kóberes szekerekkel utaznak, hanem Mercedes gépkocsikkal. Igaz, nem a legújabb típusúak, de jó állapotban vannak a hatalmas batárok, s úgy látszik, az se számít, hogy mennyit fogyasztanak.

Azért a legérdekesebb esetem mégis csak testvérvárosunkban, Ecaussinnes-ben volt. Egy alkalommal felkértek, hogy tolmácsoljak, mert valamilyen problémája akadt a helyi hatóságnak az egyik Romániából származó kéregető cigányasszonnyal. Az asszonyság törzshelye egy áruház bejáratánál volt, itt ült a lépcsőn, mellette kis dobozka, tele húszfrankosokkal, hiszen akkor még nem vezették be az eurót. Jelenléte nem zavarta a helyieket, sőt azt mondták, hogy ő egy érdekes színfoltja városuknak! Szinte minden vásárló, aki elhaladt mellette, lepengette neki a húsz frankot. Szóba elegyedtem vele, elmondta, hogy Brüsszelben bérel lakást, autóval jár ki a „munkahelyére”. Családjának egyik fele kint van vele, másik fele itthon lakik egy Arad környéki faluban. A kitoloncolástól nem félt, tudta, hogyan kell megelőzni, jól ismerte az ide vonatkozó belga törvényeket, hisz saját fizetett ügyvédje volt, aki kioktatta! Azt is elmondta, hogy haza szeretni jönni pár napra, mert megbetegedett az egyik itthon hagyott gyereke. Kérdeztem, hogy nem fél-e, hogy ha egyszer hazajött, nem tud visszamenni? Nagyot kacagott, s elmondta, hogy csak Prágáig problémás eljutni, onnan már olajozottan megy minden, de részleteket nem volt hajlandó elárulni. Ők tehát már akkor feltalálták, s a maguk számára meg is valósították a határok nélküli Európát!

Nem tudom, a belgiumi lakosság hány százalékát képviselik a helyi cigányok, s mennyi lehet a külföldről, netán Romániából érkezők száma, de nem hallottam róla, hogy létezne belgiumi cigány-kérdés, bár kérdeztem erről a barátainkat. Vagy ők is csak a szőnyeg alá söprik az egészet?

No de Belgium messze van, lássuk, mi van itt a szomszédban, a „Közel-Nyugaton”? (Csakugyan, ha van Közel-Kelet, miért ne lehetne Közel-Nyugat is?). Itt már van probléma bőven, egyfolytában hallani a rádió- és tévéműsorokból, ezeken rágódnak a napilapok. Mindet sorra venni aligha lehetne, szemelgessünk hát belőlük.

Szerbiában verik a cigányokat, fel is horkan erre a civilizált nyugati társadalom! Hogy másokat is vernek, az már távolról sem olyan érdekes, tőlük sem lehet elvárni, hogy mindenen felháborodjanak, főleg ha a média figyelme is az elsőre van kihegyezve.

Szlovákiában az egyik község vezetőihez panaszok áradata érkezik a faluszéli cigányok viselkedésével kapcsolatban. A polgármester úgy próbálja megoldani a kérdést, hogy kerítést emeltet a falu, s a cigánytelep közé. Gettósítás! – hördül fel, s joggal, a sajtó, s nyomában a művelt Nyugat! Mit lehet tenni, a kerítést lebontják, s ezzel vége az ügynek! Hogy a kiinduló kérdést megoldották-e, s ha igen, hogyan, az már a médiát nem érdekli, így mi sem értesülünk róla.

A zámolyi cigányokat politikusi segédlettel kivitték Strasbourgba annak idején. Menedékjogot kértek, s kaptak, ami akár precedens értékű lehetett volna, de nem indult meg a tömeges kivándorlás, úgy látszik, senki se biztatta őket rá. Különben is, kósza hírek szerint, azóta már megbánták a dolgot, no nem a romák, hanem a strasbourgiak. Hogy valójában mi lett a kitelepedettek sorsa, nem tudjuk, a média se foglalkozik vele, dobta a témát, mint egy lerágott csontot.

Olaszliszkán a romák agyonvertek egy tanárt, mert elsodort autójával egy figyelmetlen kislányt. A gyermeknek kutya baja se lett, a tanár meghalt. Nem roma ügy, köztörvényes bűnözés, sugallják a hivatalos vélemények, de mindenki tudja, hogy bizony a cigányság megoldatlan helyzetéből fakadnak, törnek fel az ilyen és hasonló elemi indulatok.

Nálunk itthon annyi a probléma, hogy a romákkal szinte nincs is ideje foglalkozni az írott és elektronikus sajtónak. Egy-egy nagy horderejű kérdés bőséges teret kap, mint amikor Cioaba „király” (nem összetévesztendő a hason­ló nevű királyfival!) alattvalói visszakövetelik az államtól a tőlük annak idején jogtalanul elkobzott aranyat. Joguk van hozzá, mindenki kapja vissza, ami az övé volt.

A székelyhídiaknak nem volt aranyuk, semmijük se volt, s nincs is szegényeknek. Az átkosban ugyan övék volt az egész határ, de most már mindenki igyekszik vigyázni arra, ami a sajátja, van is ebből konfliktus bőven, de legtöbb­je bejelentésre se kerül, mert a rendőrségnek az az álláspontja, hogy mindenkinek kötelessége megvédeni a saját tulajdonát, s ha nem teszi, büntetést érdemel (mármint a tulajdonos)!

Van az éremnek másik oldala is: meg kell élni valahogyan, valamit enni is kell, sokszor bizony mindegy, hogy mit, csak legyen. Szeméttároló a tömbházak között, drótkerítéssel körülvett négyszög, benne jókora szemétkupac. Ül a roma kisgyerek (néha felnőtt asszony, férfi csak nagyritkán) a szemétrakás közepén, s válogatja az ehető (?) falatokat. A kerítésen kívül kóbor kutyák nézik irigykedve a bent lévőt, s várják, hogy sorra kerüljenek. Szelektív hulladékgyűjtés hazai módra! Látszólag közönyösen megyünk el mellettük, megszoktuk, elfásultunk, de belül összeszorul a szívünk, talán ezért is fordítjuk el a fejünket. Nem teszünk semmit, különben is, mit tehetnénk? Sokan vannak, s mi sem vagyunk Krőzusok, nem adhatunk ételt minden éhező kisgyereknek.

Minden autós tudja a környéken, hogy a margittai úton nagyon figyelmesen kell ám vezetni, hiszen tele van fát cipelő cigányokkal. Csapatosan járják az erdőt, szedik a tüzelőt. A hullott gallyakat már réges-rég elhordták, most hosszú drótkampókkal törik le az elérhető, s letörhető ágakat, amiket megfelelő hosszúságúra szabdalnak, kötegekbe rendeznek, s keresztben a hátukra kötnek, mint egy hátizsákot, s hosszú sorba rendeződve cipelik hazáig. Autós legyen a talpán, aki meg tud előzni egy ilyen karavánt. A tehetősebbek a kerékpár vázán rakják keresztbe, s úgy taszítják haza a szerzeményt. Ha van rá kereslet, útközben el is adják, s fordulnak vissza újabb adagért. Új mértékegység is született ezzel kapcsolatban: egy bicikli fa! Hogy aztán ezzel a nedves fával hogyan lehet tüzelni, el se tudom képzelni, de megszárítani nincs idő, ha éjszakára kint hagyják, reggelre már a szomszéd tüzel vele.

Az is köztudott mifelénk, hogy hónap elejére nem ajánlatos semmiféle postai akciót időzíteni, amikor ugyanis megérkezik a gyereksegély, pár napig meg se lehet közelíteni a posta épületét közönséges földi halandónak. Tele a váróterem, de még a környék is a pénzre várakozó, vidáman hangoskodó szülőkkel, s ha végre kézben a várva várt összeg, gyorsan el kell költeni, s nincs mit kertelni: jól megy ilyenkor az üzlet a környékbeli italmérésekben.

Ezzel aztán rá is tértünk a probléma velejére: hogy lehetne segíteni rajtuk, mert hogy tenni kellene valamit, az több mint nyilvánvaló? A legegyszerűbb, de a legkevésbé célravezető megoldás segélyeket osztogatni. Jól emlékszem, amikor ’89 után az első nemzetközi segélyszállítmány megérkezett a katolikus plébániára. A romák megrohamozták az épületet, törtek-zúztak, kerítést, kamrát tönkretettek, megragadta, s vitte mindenki, ami a keze ügyébe került. Vitte az egyik a pár cipő egyikét, a másik a párját. Ketten fogták a nagykabát két karját, s húzták kétfelé, amíg szét nem szakadt. A tízesével csomagolt bébiételes dobozkák egyikét feltörték, megkóstolták, s mivel nem ízlett, dobták az egészet a bokor alá. Még másnap is olyan volt a plébánia környéke, mint a csatatér. Meg is fogadta a páter, hogy amíg ő Székelyhídon lesz, a katolikus egyház nem fogad több segélyt.

Jött azóta sok-sok teherautónyi külföldi segély, az élelmet megették, a jobb dolgokat elkótyavetyélték, máskülönben maradt minden a régiben, a cigányság helyzete jottányit se változott tőle. Megint beigazolódott a mondás, hogy ha segíteni akarsz valakin, ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni. Persze, a segélyeket hozó külföldieket jó szándék vezérli, de ők csak tüneti kezelést adhatnak, a cigányság társadalmi helyzetén változtatni nem lehet a karitatív szervezetek feladata.

Sokkal eredményesebb lenne a munkahelyteremtés, de munkahely, az nincsen, sem a cigányoknak, sem másnak. Az erőltetett szocialista iparosítás léggömbje kipukkant, az eladhatatlan termékeket gyártó vállalatokat bezárták, rengeteg ember került az utcára. Ha aztán a romokon meg is indult egy-egy új vállalkozás, nem az iskolázatlan, szakképzetlen, addig is jobbára csak segédmunkásnak alkalmazott cigányokat veszik fel legelsőre, de ha szorítani kell a nadrágszíjon, őket küldik el legelőbb.

Annak idején reggelente az első vonattal sok cigány fiatal indult Nagyváradra az építőtelepekre, de mióta az építkezések lendülete is alább hagyott, ez a lehetőség is megszűnt. Azért hajnalonként most is benépesül a székelyhídi állomás. A felnőttek mellett asszonyok, gyerekek, karon ülő apróságok lepik el a várótermet, s rohamozzák meg az érkező vonat utolsó kocsijait. Jegyet nem vesznek, itt nincs is ellenőrzés, a kalauzok messzire elkerülik ezeket a vagonokat. Hogy mi az úti célja ennek az embertömegnek, senki se kérdi, lehet, hogy ők maguk se tudják, csak üldözik a jó szerencsét, s erre a nagyváros talán több lehetőséget kínál, mint ez az álmos kisváros.

A 21. század aligha lesz a segédmunkások százada, épp ezért kiemelt figyelmet kellene fordítani a cigányság oktatására, képzésére, hisz e nélkül elképzelhetetlen a felzárkóztatás. Az „aranykorban” erre is volt megoldás. Kötelező volt a beiskolázás, s a tanulókat át is kellett engedni, a buktatás rossz fényt vetett a tanárra. Azt persze mindenki tudta, hogy a roma gyerekek alig járnak iskolába, ahhoz viszont, hogy átengedhessük őket, legalább az évharmadi dolgozatoknak meg kellett lenniük. Így aztán évharmadzárás előtt testületileg megrohamoztuk a cigánynegyedet, kinyomoztuk a delikvensek hollétét, becipeltük őket az akkor még nagy megvalósításként értékelt cigányiskola termeibe (amit azóta már régesrég szétvertek, s téglánként széthordtak), füzetlapot, tollat nyomtunk a kezükbe, aztán diktáltuk nekik, hogy mit írjanak.

A rendszerváltás után elindult egy folyamat, aminek célja a valóságos beiskolázás volt. Ennek egyik eszköze az lett volna, hogy az iskoláskorúak közül gyereksegélyt csak azok kapjanak, akik csakugyan járnak iskolába. Mivel ez az intézkedés antidemokratikusnak ítéltetett, elvetették, így az iskola megint beiskolázási eszköz nélkül maradt. Pedig a beiskolázást nem is az első osztályban kellene erőltetni, hanem sokkal inkább már az óvodában, ahol a játékos tevékenységi formák alkalmasabbak lennének a szervezett formákhoz, kötöttségekhez szoktatni ezeket a gyerekeket, akik egyre többen vannak, ebben az évben az első osztályba beírtak száma már meghaladta a nem cigányokét.

Nagy probléma a külön vagy együtt kérdése, vagyis hogy külön osztályokat indítson az iskola a cigány tanulóknak, vagy vegyes osztályokat hozzon létre? A minisztériumból természetesen az utóbbi megoldást erőltetik, hallani se akarnak másról. Onnan felülről ez látszik jónak, demokratikusnak, s valószínűleg ezt fogják követelni az uniós előírások is. Hogy alulnézetből ez egészen másképp fest, s hogy az elmélet és a gyakorlat közt áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong, aligha érdekel majd bárkit is. Mert ugyan ki jár jól azzal, ha egy osztályba kerül egy óvodát végzett, beilleszkedésre képes kisebbség, s egy ettől távol álló többség? Az az elv sem áll­ja meg mindig a helyét, hogy a nagy többség képes asszimilálni néhány kívülállót, de amint már jeleztem, nálunk (s gondolom, nem csak nálunk) már megfordult az arány, ami kizárja a jó irányba történő asszimilálódás lehetőségét. Arról ne is szóljunk, hogy mi lesz annak az eredménye, ha a látszólagos egyenlőség nevében ugyanazt az anyagmennyiséget próbáljuk elsajátíttatni az együvé csoportosított, de két különböző társadalmi közegből származó gyerekekkel?

Itt megint felmerült egy sarkalatos probléma: el kellene végre dönteni, hogy mit akarunk voltaképpen, felzárkóztatni, beilleszkedéshez segíteni egy halmozottan hátrányos helyzetű, de egyre növekvő létszámú csopor­tot, avagy diadalra vinni egy íróasztalnál kigondolt, sokszor a többi gyermekcsoport számára is alig fogyasztható központi programot? Mert a kettő együtt nem megy, ezt be kellene látni végre! Itt is beigazolódik a közmon­dás, miszerint aki sokat markol, keveset fog! Meggyőződésünk szerint sokkal eredményesebb volna egy jól megválogatott, kisebb, de használhatóbb ismeretanyag mennyiséget megkövetelő program kidolgozása, s gyakorlat­ba ültetése. Persze, ez pénzbe kerülne, de talán jutna rá abból, amit most évente újabb és újabb, a régiektől alig különböző tankönyvek kiadására fordítunk.

Azért vannak biztató kísérletek Székelyhídon is. A hollandiai baptista egyház templomot és óvodát épített a cigánytelep mellé meghosszabbított programmal, s a közeljövőben elemi osztályokat is szeretne indítani ugyanilyen felállásban. Nekik megéri?

Jó jel az általános sikertelenségben, hogy ma már azért szinte minden középiskolai osztályunkban van egy-egy roma gyermek, aki eljut a sikeres érettségi vizsgáig, s lassan-lassan néhány egyetemet végzett is akad köztük, de ez csak csepp a tengerben.

Itt él velünk egy népes csoport, de pontosabban fogalmazok, ha azt mondom, hogy itt élnek mellettünk, velünk párhuzamosan! Nem csak a bőrszínük más, hanem az érdeklődésük, a mentalitásuk, a vágyaik és álmaik, de ezekről nekünk fogalmunk sincs. Nem ismerjük őket, vagy csak előítéletek szintjén gondoljuk, hogy igen. Márpedig a megismerésük nélkül aligha lehet eredményesen befolyásolni, irányítani a beilleszkedésük folyamatát. Nehezíti a helyzetet, hogy a cigányság sem egységes csoport, így ami az egyik közösségre érvényes, az nem föltétlen az a másikra is. Pszichológusok, szociológusok, pedagógusok tömegének adna feladatot egy ilyen megismerő program kidolgozása és lefuttatása, ami megint csak pénzbe, sok pénzbe kerülne, de megérné, mert egy ekkora hólabdát nem görgethet maga előtt a végtelenségig egy társadalom.

Különben, ha szarkasztikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy a cigánykérdést már megoldottuk. A cigány elnevezést sértőnek kiáltottuk ki, ezért általánosítottuk a roma megnevezést. Így nincsenek cigányok, nem lehet hát cigánykérdés sem. De ki fogja megoldani a roma kérdést?