A newyorki The Nation idestova egy félesztendővel ezelőtt „Modern nők” cimen cikksorozatot kezdett, amelyet mostanában zárt le. A cikksorozattal az volt az intenciója a kitünő progresszív folyóiratnak, hogy a legkiválóbb amerikai modern nők sajátkezüleg írt, de természetesen anonim életrajzát pszihoanalitikai alapon elemeztesse s a nyilvánosság előtt feltárassa azokat a tudatalatti vagy fölötti hatásokat, amelyek ezeknek a nőknek az emancipálódásig való eljutását szükségszerűen előidézték.

A The Nationnek ez a rendkívül eredeti s fölöttébb tanulságosnak ígérkezett kísérlete azonban egyelőre nem vált be. A tizenhét feminista közül ugyanis, akiknek élettörténete a cikk-széria keretében megjelent, minden névtelenség ellenére egyetlenegy sem írt azzal az őszinteséggel, amely a helyes pszihoanalitikai diagnózishoz szükséges. Szépen elmesélték nevelkedésüket, küzdelmeiket önállóságuk, „felszabadulásuk” kivívásáért, viszont egyöntetüen mellőzték nemi életük közelebbi jellemzését, ami a gazdasági és társadalmi motivumok ismerete mellett elengedhetetlenül kell a pszihoanalitikusnak. Igy aztán azok az analízisek, melyeket Beatrice M. Hinkle pszihoanalitikus, továbbá John B. Watson és Joseph Collins ideggyógyászok tollából most kezd közölni a folyóirat, eleve meglehetősen fiktívekké, problematikusakká jelentéktelenedtek.

Amerika másik progresszív folyóirata, a szociálista New Masses, amelyet a köréje csoportosuló modern írók, köztük Harbor Allen, John Dos Passos, Max Eastman, Upton Sinclair és Frida Kirchwey révén szoros személyi szálak is füznek a The Nation-hoz, ugylátszik nem akar belenyugodni társa ötletes és mindenesetre felkarolásra érdemes kísérletének fiaskójába s augusztusi számában ugyanilyen cikksorozatot kezd, – meg kell adni – máris jóval több sikerrel. A New Massesnek ez az első névtelen női curriculum vitaeja ugyanis közvetlen nyíltsággal messze felülmulja a The Nation szüfrazsettjeinek önéletrajzait s kimerítő anyagot szolgáltatva a pszihoanalitikusnak, a laikus számára is igen érdekes bepillantást enged az igazi modern nő lelki életének valódi problémáiba.

A cikknek „Az ember nincsen fából” a címe és – amint hamarosan kitünik belőle – egy Európába telepedett amerikai írónő a szerzője, akinek élettörténete valóban amerikaiasan drámai és kalandos. Apja vándorló szénbányász, anyja mosónő volt; öten voltak gyerekek. Másfél évtizeden át mindig sátorban, összezsufoltan laktak s magától értetődik, hogy már kora gyermekkorában mindent tudott a szekszuális életről. Nővére tizenötéves korában ment férjhez s a következő évben belehalt a szülésbe. Apja állandóan részegeskedett és sürün verte feleségét, aki hallgatag asszony volt s gyenge testével éjjel-nappal a mosóteknő fölött görnyedt, csakhogy „nevelést” adhasson gyermekeinek. Az iskolában a legjobb tanuló volt: szegénysége és rutsága kifejlesztették intellektuális ambicióját, amely viszont kárpótolta a szeretet és szépség hiányáért. Ambicióját emellett afölötti elkeseredése is fütötte, hogy leány; gyűlölte az aszszonyi sorsot, ennek rabszolgai mivoltát. Ez a gyűlölete volt életének egyik legfőbb alakító rugója. Alig járt pár éve az elemi iskolába, apja elhagyta őket s neki is dolgoznia kellett egy dohánygyárban. Aztán a kimerüléstől ágynak esett az anyja és harmincnyolc éves korában meghalt. Anyja koporsójánál megfogadta, hogy sohasem megy férjhez, nem fog szeretni és nem szül. Apja ugyan anyja betegeskedése idején visszakerült, de ő nem tudott együttmaradni a rabiátus emberrel és mint tizenhatéves leány elindult csavarogni. Éhezett sokat, cselédeskedett, de közben itt-ott tanult is. Newyorkban nappal dolgozott, éjjel meg egyetemi kurzusokra járt és folytonosan továbbképezte magát. írónővé lett végül s ma barátai és ismerősei közé számithatja Európa jónéhány kimagasló személyiségét.

— Milyen volt az egyéni életem? – veti fel a kérdést a fentiek benyomást keltő elbeszélése után az anonim írónő s a következő nagyszerű vallomásban felel rá:

— Bár többen megtudják, kitől való ez a cikk és bár nem könnyű dolog puritán amerikai hallgatóság előtt valakinek a nemi életéről beszélni, – én megteszem.

A szeretetre, gyöngédségre és vonzalomra való éhség egyike volt bennem a legmélyebb és legkonokabb ösztönöknek. És egyedül, egészen egyedül voltam. A szeretet gyermekkorombeli hiánya volt persze az oka érettebb éveim e kielégületlen éhségének. Ezzel szemben a nemi életet és a házasságot a nő ellenségeinek tekintettem. Annak azonban, hogy szeretethez és barátsághoz jussak, nem mutatkozott más útja, mint csakis a nemi életen át. Tizenkilenc éves koromban mégis férjhez mentem tehát, ami tulaj donképen aljasság volt férjemmel szemben. Nemsokára ugyanis megszöktem s ő hűtlen elhagyás cimén elvált tőlem. Olyan ember volt pedig, aki teljesen megcáfolta minden elméletemet a férfi zsarnoki természetét illetőleg, de házasságunk nekem mégsem jelentett mást, mint folytonos terhességet és abortust, miután szilárdan el voltam határozva, hogy sohasem hozok gyereket a világra, nehogy úgy szenvedjen, mint én szenvedtem.

–   Aztán multak az évek – és az ember nincsen fából! Hogy kielégitsem szerelmi és nemi szükségleteimet s emellett megőrizzem szabadságomat, nem egy férfival éltem, hanem többel úgy, hogy egy-egy viszonyom után a merev aszketizmusnak hosszú időszaka következett, amelyet aztán ujabb viszony szakított meg. Szükségem volt egy emberi lényre, aki megossza velem minden ügyemet, része legyen életemnek, ez a szükségletem azonban örökösen harcolt férfiiszonyommal, a házasság intézménye iránti gyülöletemmel és azzal a tipikusan amerikaias magatartásammal, amely a nemiség minden megnyilvánulásában megbocsáthatatlanul erkölcstelen dolgot lát. Mindig boldogtalan voltam, akár férfival, akár nélküle, mert ez a konfliktusom sohasem hagyott békében.

–Végül elrohantam mindettől s Európában véltem menedéket találni újlégkör, új munka, új barátok közepette. A szerelem szükséglete azonban nem földrajzi probléma. És találkoztam megint egy férfival, akit valóban szerettem s aki egyetértett velem úgy a nőt, mint a társadalmi és politikai kérdéseket illetőleg. Alig egy hónap mulva mégis összerugtuk a patkót. S amint szaporodtak házasságunk nehézségei, amint férjem elkezdett faggatni, majd gyötörni, hogy megtudja előző nemi életem minden részletét, – meghasonlásom egyre elviselhetetlenebbé vált. A szabadságról való felfogásom azt tanácsolta, hogy hagyjam el, de szerelmem fogva tartott. Éreztem, hogy a nők általános végzetének útjára tévedtem, – a szerelem rabságába. Az eredmény komoly betegség lett és három évi Freud-féle pszihoanalitikai kezelés kellett hozzá, hogy kigyógyuljak.

–  Ma írók, tanítok és – egyedül élek; legalábbis egyelőre. Persze bizonyára nem fogok mindig igy élni. A házasságot azonban határozottan elavult intézménynek tartom, amely nem felel meg a modern élet szükségleteinek. Igazságtalan úgy a férfiakkal, mint a nőkkel szemben. Azután meg saját tapasztalataimból kiindulva úgy látom, hogy a modern férfinak a küzdelme a modern nő által képviselt, gyökeresen megváltozott nemi etikához való alkalmazkodásért sokkal nehezebb, mint a nő harca a felszabadulásért, – pedig bizony ez is elég nehéz. Bámulatos, mennyi nő szabadult már fel belsőleg, akiknek lelki élete az amerikai puritanizmusban gyökerezik. Ez a férfiaknál manapság még nehezebben megy, – könnyebb kivívni a szabadságot, ahogyan a nők teszik, mint leküzdeni ósdi előítéleteket és nézeteket, lemondani privilégiumokról és a hiuságról, ahogyan a férfiaknak kellene tenniök. A modern férfi nehezebb probléma, mint a modern nő. Sok európai intellektüel férfi és nő házasságáról tudok, amelyek nagyrészt azért rombolódtak szét, mert a férfi nem volt képes akceptálni a nő előző nemi életét. A legtöbb esetben egyedül a férfi okozta a bajt, minthogy az európai nők általában mentesek attól a mérgezett magatartástól, amely belém idegződött.

–   Mondhatom, hogy Amerikának ez a szekszuálitást illető mérgezett álláspontja, kombinálva azzal az őskori felfogással, hogy a nő, aki már folytatott nemi életet, csak „másodkézbeli portéka”, – életem legjobb éveibe került.

Ezzel a néhány meggondolkoztató reflekszióval be is fejeződik a névtelen írónő szókimondó önvallomása. Kertelés és elfogultság nélkül mutat rá a női felszabadulás feltételezettségére és fogyatékosságaira, de egyben demonstrálja azt is, hogy a férfi részéről nem kevésbé szükséges a belső emancipálódás, mint a nő részéről. Erről pedig rendszerint megfeledkeznek még azok is, akik a modern nő-mozgalomban nemes tartalmat látnak. (Nagybánya)