1.

Az idő, amelyben élt, a XVII. század, 250 évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig, zavarosan sokoldalú és zavarosan összetett s zavaróan problematikus Angelus Silesius emberi természete is. A kor az ellenreformáció és barock százada s ez a század csupa ellentét: átmenet, – ahogy mai frazeológiával a legérzékelhetőbbé tehető. S az ellentétek e viharzásának századában talán Angelus Silesius a legtöbb ellentéttől átszántott lélek. A világkép, melynek középpontjában Angelus Silesius áll, legalább olyan tipikusan átmeneti, mint a mienk. (Persze szerkezetileg.) A cartezianusi mechanizmus rendje vívódik egy ébredő diadalok felé kifutó vitalizmussal. Leibnitz elkövetkezendő világa forr. A két ellentétes világkép között az átmeneteket, az egyik térfoglalását a másik javára,; az összekötő szálakat a kettő között, a korabeli vallásosság szférájában lehet a legélesebben látni. A természetfilozófia új platonikus és misztikus alluziói antik szerkezeteket töltenek be gótikus lelkiséggel, keresztény individualizmussal. Csirában benneerjed a korabeli vallásossági szférában Leibnitz egész elkövetkezendő rendszerezése. S Angelus Silesius Leibnitz előtt az átmenet e roppant századának legtisztább és legzártabb világképét adja, a német szellem történetén belül.

Költészetének, nevezzük egész röviden költészetnek, amit összelátott, öszszevizionált s a sötétbe meredve kilátott... költészetének lelke a kifürkészhetetlen mélyű és homályú ellentétek éles mutatkozása. Bármi legyen is e költészet érzésbeli és gondolati talaja, amiből felfakadt s bármiyen határtalan legyen is ez érzések és gondolatok mindent egy rendbe szivó világa ez a rend az ellentétek miatt mégsem alakul soha tiszta és objektiv formává. Ezért paradox. Mint ahogy e formához tartozó ember életében is a paradox a rendező elem. Ezért azután híu és reménytelen, tiszta és plasztikus szavakkal felfogni akarni költészetét, híu és reménytelen tiszta és plasztikus szavakkal megvilágítani és tisztázni életét...

Híu és reménytelen, mert az az én, mely a világképi átalakulás e napjaiban azonos volt Angelus Silesiussal, sohasem volt egységes és sohasem volt zárt. Tér nélküli távlatokban zuzta szét magát. Mindig az „itt”-től és az „ott”-tól, a „most”-tól és az „ezután”-tól szabaditgatta magát. A mágikusok álombiztosságával lelkendezett az organikusan mozgóban és változóban. Mindig Isten nyomaiba határtalanodva. Az az életforma, amiben élt s az élő s így igazi értelmét és jelentését tartalmazó Angelus Silesius ugyanolyan örök folyás és tisztulás, átmélyülés és átmenet volt, mint maga a tiszta idő, amiben sodródott. Ugy, hogy a legközelgetőbb megértés is csak azt tudja elmondani róla, ami a nem-egységesitő benne. A legmélyebbre nyuló értelmezés is csak a személyisége egységét tépő ellentéteket hozhatja felszínre. Az igazi egységet soha...

Holott az egysége meg volt, – hisz élt, sőt úgy és annyira, olyan magasságokra teljesedve, hogy ő maga ezt az életet és valóságot tartalmazó valamit, empirikus és metafizikus énjét, a született Johannes Schefflert, maga magát tehát, „Sziléziai Angyalnak” nevezte el. Angyalnak, ami kétségtelenül a legtöbb, amit ember mondhat magáról. S ezt az angyal voltot róla, ki oly mély és becsületesen őszinte írásaiban, legalább is el kell hinni. Sőt, – belőle tényleg egy angyal énekel. Egy vándorló cherub... úgy hogy élet és mondanivaló az öneszmélet relációiban nem is lehetett egyéb mint ellentét és átmenet, – e szavak összes és lehetséges értelmében.

2.

Angelus Silesiussal sokféle viszonylatban lehetne foglalkozni. Ma a legérdekesebb azonban megnézni az ellentmondásai, az átmenetei miatt. Az átmeneti kor, amiben élünk, nehezen találhat átmenetibb figurát nála...

Az átmenet értelme azonban itt, ezekben az összefüggésekben nem a hidaké, melyek szilárd partokról, szilárd partokhoz vezetnek. Az átmenet értelme itt azt jelenti, hogy valami, ami tökéletlen és befejezetlen megoldott és befejezett, tökéletes és honáralelt akar lenni. Mert az igazi élet és az igazi cselekvés mindig az az átmenet egy imaginarius hidon, mely a lelki hontalanság mélyeiből a lelki hazatalálás sátoraiba vezet. Ezért azután abban az átmenetben, amiről itt szó van, mindig a korszerű idő s a korszerütlen örökkévalóság harcol az emberi lélekért. S a haza felé haladó-angyal bolygása a földön. Minden valóság és igazi élet tartalma ez. Ezért azután az átmenetiek élete és irása a végleges hazatalálás előtt, ami valószinüleg a halál, mindig az ellentétekről beszél. Az átmenetiek a korszerű idő börtőneiben ülnek s fájdalmasan tudják és mondják, mi mindent jelent ez s mert tudják és mondják, ezért adott is bennük a sóvárgás, a nyúlás, olyan hévvel, mint a láng nyúlása a magva köré, a feltétlen, az örökkévaló után, azután a gyönyör és extázis után, melyről a nem-átmenetieknek még csak fogalmuk sincs; Isten után, ami XVII. és más századokbeli megnevezése annak az Egésznek, ami azóta is csak megnevezésében változott el.

Angelus Silesius ennek az átmenetnek s ennek a haza sovárgó vágynak, nyúlásnak a költője...

3.

Angelus Silesiust nem ismerték egyformán a századok, melyek utánnajöttek. A XVIII. például ki se állhatta. A XIX. közömbösen ment el mellette. Csak a mi századunk, a huszadik nyúl ismét feléje. Ami nem is csodálatos. A hit és élet és a mélység virtuózai, az átmenetiek csak olyan idők szimbolumai, melyekben az örök feszültségek, a lélek és a világ, a valóság és a szellem, az egyetemesség és az individuálitás között ismét aktuálisak. Ezért azután csak azok az idők honorálják az átmenetieket, ahol ezek a feszültségek ismét elviselhetetlenek s ahol az átmenetiek titkos és varázslatos menekülést keresnek és nyernek, akár a gondolat, akár a hit, akár az élet vagy a vallásosság misztikáját. Mert mindig a misztika jelent meg akkor, amikor a legmesszebb volt az örökkévalóság... A lelki hontalanság legsötétebb napjaiban a misztika volt a hazatalálás útja...

4.

Ki volt azonban Angelus Silesius? Angelus Silesius volt orvos és volt theozofus s volt mindezek tetejében: eretnek üldöző. Az álmodó és rajongó költő az egyház harcos bajnoka. De minő előzmények után? Azok után, hogy reformátusnak született és nevelődött lelke, személyisége katholikussá lett. Angelus Silesius korában a vallásháboruk századában ez az ellentét illetve átmenet meglehetősen gyakori. Meglehetősen gyakori e korban az olyan lélek, aki megtért az egyik és áruló a másik oldalon. Szilézia, ahol Angelus Silesius élt, a vallásos erjedés s az erőszakkal fellépő ellenformáció fészke. Angelus Silesius megtérése, illetve árulása meglehetősen gyakori színjátékai közé tartozik azoknak az időknek.

Megtérés akkor sem volt hozzátartozó cselekedetek nélkül. S Angelus Silesius bőven szolgált cselekedetekkel. A törökök akkor törtek be Magyarországba s az apostata Angelus Silesius azt írta és hirdette, hogy e veszedelemért a protestánsok a felelősek. Mert török veszedelmek csak Luther óta vannak. A török veszedelem Isten büntetése, az eretnek, a református Németország felett...

Kétségtelen, hogy ez tévedés volt Angelus Silesius részéről. Ez azonban hite volt, illetve lett, sőt világnézete. S ebbe a felfogásába, ha tévedés is volt, éthosz rejlett, amit megtartott még akkor is, amikor püspökök léptek közbe e felfogás ellen. Mert mit számit ez az ellentmondás és tévedés akkor, amikor a gyöngéd és finom költő, selymes és sejtelmes hurok pengetője, harcos és fanatikus is? Fanatikusabb egy jezsuitánál. Mit számit a megtérés-árulás involválta tévedés, ha lelke templomi fényeiben ugyanolyan eredendő teljességgel ég, sőt lobog a gyülölet riasztó lángja is... Két végletes élmény ez... De termékeny a liraiságra...

Persze kényelmes volna a magyarázónak, ha a megtérés-árulás átmenete nem volna adva Angelus Silesius életében. De adva volt, mert előbb volt Boroszló, Strassburg, Leiden, ahol Angelus Silesius tanult... És csak azután a katholicizmus. Előbb voltak a kalvinizmus fellegvárai s Angelus Silesius, mint e fellegvárak báránya... Ezeken az egyetemeken Angelus Silesius erősen világias és még erősebb protestáns nevelésben részesült. Leidenben már némileg lazább ugyan a protestántizmus szelleme, mert itt a protestáns hivők egy fokozottabb vallás hirdetői. Isten bensőségesebb és tapasztalatibb megélését kívánják. Ezért azután Leiden az, ahol először megbillen az akkor még Johannes Scheffler. A későbbi vallásosság mágikus égi fényei itt hullottak először reá. Ez az idő azonban még csak lelkesedés és köd... S főleg elmélet. A valósággal otthon, Szileziában találkozik, törpe, torzsalkodó szekták homályában, ahol teljes és kisértő fénnyel ég a Johannes Schefflert Angelus Silesiusszá formáló Jakob Böhme s mások vallásosság pedagógiája. Jakob Böhme tanítása nemcsak pozitivebb volt a leideni elméletnél, hanem elsősorban az ember vallásossá tevéséről beszélt. Arról, hogy az ember a valóságban hogyan lehet vallásos, azaz arról, minő kell, hogy legyen a hivő belső élete. Otthon, Sziléziában ismeri meg Angelus Silesius a földalatt élő régi német misztikát, az új platonikusokat s a katholikus misztikusok latin szellemeinek sorát. Az átmenet itt lesz aktuális. Ebben a filozófiai és észi-lelki erjedésben csapnak fel azután mindazok az ellentétek, melyek az árulás-megtérés tényezőit hordozzák. A vallásos igazság racionális fogalmazásának hitéből és érvényéből itt siklik át egy „magasabbrendű” vallásosság bensőségeinek partjaira. A magányos, csendes szikraként égő individualitás zárkáiból, a földről itt nyilik fel az út Isten felé. Ezen az uton véli Angelus Silesius a találkozást Istennel és azt is, hogy az akkor modern tudományos szellemnek van útja és találkozása, egysége és azonosulása az örökkévaló szféráival. Az árulás-megtérés igazi kísértése azután abban a hitben és tételben, máról holnapra dogmává lett felfogásban szakad fel, hogy az Istennek való élet másként és máshol folyik le, mint ahogy azt a lutherizmus állitja. Luther és tanítása e kísértésben hull ki leikéből. Messzi és száraz idegenség lesz. Érthetetlen és fakó. Száraz homok, ahhoz a megéléshez képest, ahogy ő éli most istent. Ahogy ő érzi: hazatalált. S ez a. hazatalálás végtelen és mágikus, tárgytalan és magános; minden jelzőkön tuli magasabbrendüség ez a hazatalálás. Finomságok és bensőségek, komplikáltságok és rendkivüliségek szövevénye. Kiválasztottság. Lelki pompa. Lelki nyitottság a tiszta lényeg előtt. Isten teremtetlen örök tengerébe merülés. A nem gondolás, a nem képzelés isteniségeibe való lebegés. Az angyaliság minden hisztériái és boldogságai. A láthatatlan, mindenütt való Isten elfogadása, ki felül az időn és tul teren, kivül rajta és benne mégis: Van.

Persze ez a hazatalálás paradox. De a megtérés-árulás lényege ez. Ez a paradox vágy és szituáció a vallásossága, az ősélménye – és a költészete. Ez az élmény elsősorban persze állapot. S ő maga folyton erről az állapotról, ennek a titkairól beszél. S mert paradox az átmenet, a megtérés-árulás szituáció magva, ezért a beszámolás róla is csak paradoxan képzelhető el. Hisz a megélése is csak az átmenet leszögezésében, a megtérés-árulás tételezésében, illetve abban, hogy se nem katholikus, se nem protestáns, hanem a kettőn felül és kivül van, illetve benne – képzelhető el. Ennek a szituációnak a magva ós a lényege és ezzel együtt az átmehetnek, a megtérés-árulás szituációnak a lényege abban a paradox helyzetben és feladatban áll, hogy az ember földi valóságának ős-élményét, kötöttségét időhöz és térhez, környezethez és formákhoz, élményben és létben, meg akarja és már meg is szünteti itt, még a tulon innen. A korlátokon és határokon már itt átszáll. Már itt leküzdi a kötöttségeket s Istennel már itt egyesül. Ez azonban csak a hit élete és a tudaté. Valósággal ugyan, de ez a valóság látomás és önkivület. Viszont és ez a paradoxia igazi oldala: csak így „Wesenhaft” és csak így „Vergottet.” S az ezután az állapot után való vágy a vallásossága s ez a vallásosság az élet- és a lét-formája. Ezzel azonban nem csupán a vallásosság van elérve, de a bün nélkül valóság is. Mert minden más állapot elidegenit Istentől. A tisztaság csak a vele való szerelmetes együttvalóság. A természet, a világ, minden bünös, mert megtöri a szeretet-szerelem ez Istennel való együttesének láncát. Ezért azután, aki jó, tiszta és egész akar lenni, annak el kell fordulnia a világtól, mert csak az ilyen világtól, korától elfordult ember tükrözheti Istent csöndben, mozdulatlanúl és tisztán. Ez a nyugalom az út, az igazság és az élet, a pillanat, mely megszabadit a rosz végtelenség kínjaitól. Minden más e pillanaton kivül és e pillanat küszöbein túl, gonosz és bűn... Angelus Silesius ősélménye a misztika, a hozzátartozó létforma pedig az askezis...

...S ha mindezt a főleg élményekben felfogható, diszpozíciókban kimeríthető létszerüségeket gondolatokká korrespondeáljuk át, akkor ez az a világ, amelyben Angelus Silesius élt. De mert mindez inkább látomás, mint valóság, azért Angelus Silesius is inkább költő, mint filozófus vagy ha filozófus is, lirai-filozófus a logikája és a tudata szerint. Ezért azután Angelus Silesius életformáján és leélt, megtett életén kivül a Cherubi Vándor az a Werk, ahol a tiszta átmenet, e tiszta lelkiség teremtett formában manifesztálódik, kiemelkedve minden valahai misztikus traktátusok élmény és gondolat tengere fölé. S ha a misztikus élmény és életvalóság paradox, paradox e Werk, a Cherubi Vándor tartalma, élményei és így egész formája is. Ezért nincs rendje és rendszere ennek ha gondolatnak, illetve melódiája, ha lirának vesszük. Illetve az átmenet, a megtérés-árulás a rendszere és a látomás racionalizálása a formája. Ezért azután a Cherubi Vándor minden egyes verse újabb megközelítés, nekifutamodás a paradox ősélmény kimerítésére, igazi valósággá való tépelődésére s ezért történik, hogy lényegében csak lírában éri el mindezt, Istent, valóságot, gondolatot. Ezért kísérlet a Cherubi Vándor minden egyes verse egy definícióra, definiálni a definiálhatatlant, kimondani a kimondhatatlant, a misztikus élményt ábrázolni plasztikusan, hogy poétikai műszóval éljünk, kísérlet szavakkal előállítani a lírát. A misztika ezért szimboluma mindig a közölhetetlen közlendőknek. Ezért minden egyes Angelius Silesiusi vers az örök misztérium bejáratára faragott mottó. Ezért paradox mindegyik és ezért szenvedélyes. Ezért vizionárius mindegyik s ezért ellentmondásos és paradigmatikus. Együtt-együttesen ezért mindenféle. Barock és átmeneti. Minden stilusokat magába szívó. Racionális és szimbolikus. Költői és lirai és gondolati, tehát filozófiai, mely ismét az ellenkező oldalon van a lírától. Ez az állapot és ez a stilus, ez a mód nem egyedüli őnála. Még csak kortársai közt sem s a régiek közt még kevésbbé. De, ami misztikát valaha mondtak legfeljebb csak szépen és élményhüen mondták. A Cherubi Vándor és így Angelus Silesius viszont azért egyedülálló, mert költészetté tette, egyedülálló és páratlan költészetté, mindazt ami előtte és utánna a nyugati emberiség misztikus java volt. És még valami: s ez a valami az aktuálitása, amiért úgy lehet beszélni róla, mint egy legmairól...

Azok az élesen cizellált, monoton és lakonikus zöngelmü párversek, melyek a Cherubi Vándort teszik, ezek a versek a legtisztább kifejezői a modern szubjektivizmusnak. Azé a modern szubjektivizmusé, amit mi már tudatosan ismerünk s ami a mi élet- és létproblémánk legmélyebb kérdése, melynek feloldásáért filozófiai rendszerek viaskodnak, sőt világmozgalmak. Az a modern szubjektivizmus tengelye, amit feloldani, elfogadható szintézisbe oldani ép mi szeretnönk. A nagy ringás oldhatatlan paradoxa Angelus Silesius lírájában bukkan föl először. Angelus Silesiusnál jelenik meg először a maga tisztaságában, az a kisérő tétel, hogy a valóságban csak a szabadon mozgó én teremt rendet a megélés által, hogy csak a megélésünkben van igazság, hogy a világ a mi képünkre formált. Az a mozgató, ami a tévedéseink, a katasztrófáink oka...

Az átmenet hőse tehát ide vezet. De tovább is. S ez a tovább ugyanolyan értelmü volt akkor mint most. Akkor legfeljebb inkább vitatták. Akkor vitatták támadói, hogy nem katholikus, illetve azt is, hogy nem protestáns. S tényleg vitatható is. Mert Angelus Silesius bár valójában katholikus misztikus s bár valójában a kereszténység katholikus formájához áll közelebb, mégis se nem katholikus, se nem protestáns. S ez a fordulat tényleg helyes is. Tényleg helyes, hogy annak a vallásosságnak a tételezője, amit jobb értelemben veszünk vallásosságnak. Azé, amelyiknek az én érzelem a gyökere, minden egyéb felépítmény és dogma nélkül. Theológiai frazeológiával kifejezve, a személyes bensőség megváltásra törése, Ez kétségtelenül â legmélyebb és legnagyobb vágy, mely az empíriában betölthet embert... De magányosság. Kivételesség. Nincs pedagógiája... Olyan egyedüliség, mint az Angelus Silesiusé. Paradox és valóságon kívüli... (Kolozsvár)