Ez nem különösebb nap. Este, az utcán megyek, nézelődöm. A darab felület, ami szemembe van terítve: nedves utca, villamosok szállnak, ernyők mozognak. Felszökkent lány nyakig üvegharisnyában. Szeretnék még mászkálni egy keveset, de nincs a belépődíjra pénzem. Lehetne ugyan egy darabot letörnöm az orromból és eladnom, de olyan régen összeszoktam már vele, hogy sajnálom, meg félek is a főnöktől, aki majd megkérdi: „hát az orrodból mért hiányzik egy darab?”

És most, hogy itt ülök veled szemben, eljött az ideje a vallomásnak: igenis, gyáva vagyok. Nem művészet, a dublini mészárosmesterhez odamenni és levágni a fejét, hiszen az ő fejét vágod le és nem a tiéd, nincsen semmi közöd hozzá, senki sem áll a pártjára, legfeljebb ottan kívülről, de ez nem jelent semmit, ha belül a kutya se védi. De képzeld el, ha ő (egyik a sok közül belülről) és azt mondja: kérem ma megint kevés száraz kenyeret ettél és a jobboldali vagy a baloldali vagy az, aki bensődben a fogát piszkálja, azt mondja rá: ennek ugyan igaza lehet, mintha te ma kevés száraz kenyeret ettél volna. Én ugyan tudom, hogy eleget ettem, hogy sok szárazat ettem, hogy különben is semmi köze a sok kullancsnak az egészhez, de mégis vereséget szenvedtem, mert igaza lehet, mert hátha keveset ettem, miért ne én legyek a rablógyilkos? Hisz elgondoltam már sokszor és mi a különbség? Ha a rendőr hozzámlépne most az utcán és felszólítana, hogy kövessem: egy percig se kételkednék, hogy igaza van. Látod itt vannak a hibák és bár tudom, nem neki van igaza, csak nekem, de igaza lehetne neki is: ezért vagyok gyáva.

Nincsen mentség: haza kell mennem. Érintettem a vámot, az illetékes közegeknek felmutattam kis igazoló jegyemet, amin napi teljesítményem volt felírva. Az alvásra való jogomat megkaptam. Visszafordultam sikátorba, a házat megkerestem, Wien, Josefstadt, Wickenburggasse 22, ilyen csak egy van, azóta nem változott semmi. Felnéztem az ablakra, ott, azok megett lakom, azok megett láthatnám magamat, most setétek az ablakok, nem vagyok fenn, mert innen lenről nézek fel, de hátha mégis fenn lennék. Most felküldöm magam egész egyszerüen drótkötélpályán, a lábakat, a karokat, a törzset, megy a tüdő, a szív, a máj, a vese (milyen alakja van a vesének, én még sohase láttam vesét) én látom őket, az utolsó pillanatban vettem észre, amint kapaszkodnak a dróton felfelé, kiabálok utánok, integetek, hivom őket jöjjenek vissza. Nevetnek rajtam, a balvállperec fitymálló mosollyal (isteni nagy művésznő a világhírű filmen), a balhüvelykujj nem szívesen megy, látom innen, terror alatt cselekszik, pislog a szemével. Megpróbálok mindent, hiába, itt állok lent tehetetlenül, azok mennek, tünnek el az ablak mögött, a lázadás sikerült, némelyik felérésekor gunyosan bucsut int (ostoba tökfilkók, most hencegnek persze). Ott fent összeállanak és lehajolnak, háttal felém, látom magamat, amint fent állok az ablaknál, most vettem le a Gorkij könyvet és az ujjaim engedelmeskednek annak az alaknak ott fenn. De miért nem fordulok meg, miért nem nézek le, ezt csináld meg, ha a szemeim lent vannak, látod én itt lent vagyok.

Elindulok felfelé, a kapualjban vagyok, a lépcsőn megyek, az ajtó elé értem, én vagyok a döntő, ha akarom felzárhatom, ez a hetedik nap! és tényleg egyszerű: kinyitom az ajtót és felépítettem a szobát.

De még várni: setét van és félek. Tévedtem, ez csak a negyedik nap vagy az ötödik, annakidején a bibliát jobban kellett volna tanulnom, minden csak tömegében van meg, a villanyt megcsavarom: most van a hetedik nap. A tükör jelentkezik először, a tükör a legnagyobb szolgaiélek, a tükör a legjobb anyag, úgy alakithatod, ahogy eszedbe jut. Mindez azonban csak azóta van, amióta felgyújtottam a villanyt, most átalakítottam mindent, megsemmisítettem mindent és újra felépítettem. A butorok életét eltöröltem, a butorok eddig külön objektiv életüket élték, most mindennek vége, én viselem a felelősséget. Ha nem vagy egyedül, akkor nem vagy. Csak egyedül vagy, mert mihelyt kívüled egy másik világ, teremtő erő él, megszűnsz lenni, megszünsz objektivül lenni és olyanféle is lehetsz, olyanféle is leszel, mint ő, szétbomoltál, többféle vagy, szóval semmiféle. Ha ember mellé állsz, kiszolgáltatod magad neki, aláveted magad elképzelésének, arcod kettétörött. Meggyujtotta a villanyt. Gondolataid csak addig vannak, míg szavaiddal a villanyt meg nem gyujtod vagy ime: betűkkel. Most kidobtad magadból, nem él. Szegény kiszolgáltatott butorok a szobában, megbujva a sötétségben még éltek. Most halottak, mert birtokba vetted őket.

Egyszerű beszéd ez 1925. november 22. éjjel féltizenegy, abba kellene hagynom, lefeküdni. Jól van, levetközöm és szokásból, hiszen mondtam, hogy félek, az ágy alá nézek. Amugy sincsen senki, de ha mégis, hátha épen most lenne. És mégis lesz, ugyan ezt csak azért mondod, hogy igazoljad valahogyan magad előtt, miért nézel, te nevetséges, folyton az ágy alá, hogy egyszer csak mégis legyen valaki alatta. Mégegyszer mondom: nevetséges vagy, magad előtt is, a szoba falai hajladoznak a nevetéstől, a hálóinges költő lehajol és az ágy alá tekint. Ugyan hiába ugratsz, mégis alánézek és (a gyors gondolat: megint üres lessz) és tényleg van valaki az ágy alatt.

Istenem, hogyan viselkedjem, ezt a lehetőséget ezerszer elgondoltam már, most gyorsan odaugrani az ablakhoz, felszakítani ordítani: „Hilfe”, esetleg házszámot és ajtószámot is, hogy bizonyosan idetaláljanak és azonnal, magamon kivül vagyok, elképedtem, az istenért mit csináljak, nagyon begyuladtam, de mit csináljak, mi itt a teendő. De mit akarhat ez az ember, betörő egész világos, hogy ez még kérdez, a Landesgerichtből Szökött meg, az itt van a közelben, a fene ette volna meg az egészet, kiszökött rablógyilkos, megöl és a papírjaimmal fog élni, furcsa kellemetlenségek, KÃäthe mit szól majd hozzá. Most hozzávágom a kancsót, az biztos és sulyos, csak fel tudjam emelni, ő rámlő, persze, csak egy kicsit talál, kiválóan sikerült az egész, az őrszobából a rendőrök, interju, így leszek hires, Grünfeld megpukkad. Itt guggolok hálóingben, milyen nevetséges helyzet, nézek be, milyen bután nézhetek, persze ez igazán kínos, mit gondolhat ez az ember rólam, zsidó? Bizonyosan nem is ismerem, milyen kellemetlen lehet neki, valószinüleg már hosszabb ideje van az ágy alatt, mire várt, míg elalszom, valószinüleg meg akart fojtani, mégis csak jó ez a buta szokás, este az ágy alá nézni, jaj istenem, de hát tulaj donképen mi lesz?

A két kezére támaszkodik, valahogy látom a homályban, ahogy felém fordul, a sötétből egy hang:

„Na menjen már félre, nem látja, hogy nincsen helyem, nem tudok kimászni.”

Ebben igaza van, szegény, mióta lehet lenn, én ügyetlen, elzárom az utat, bocsánatot kérek félreállok, kimászik, milyen nehezére esik, nincsen semmi gyakorlata, alaposan piszkos lehet, hozom a kefét. Lekefélem, ő elveszi és maga keféli magát, nahát rettenetes, mit fog most csinálni, áll elég komikusan, mi a fenének bujt az ágyam alá, egy szilvamag ragadt a ruhájára, ami három hónappal ezelőtt az ágy alá esett, így takarít a Klima. De az istenért én ilyen nyugodtan állok, ez meg kefélkedik, mióta vagyok hálóingben, ujból meghülök. Figyeljék meg: a helyzet ez: ketten állunk a villannyal megvilágított éjjeli szobában. Nem segit semmi, valamit kell mondanom neki.

„Mondja kérem, hogyan, miért?”

Elakadok, mereven néz rám, ezzel nagyon zavarba lehet hozni, ha az, akihez beszélek nem ad semmi jelet, csak néz rám merően. Teljesen tájékozatlan vagyok, mit akar tulaj donképen, ha azt mondaná: marha vagy mosolyogna vagy valahogy, de igy ülnek és állnak ezek, nem tudom megfogni őket, a Dunába usztam egyszer az ár ellen, mindig egyhelyen maradtam, pedig halálra dolgoztam magam.

Ez itt áll, nem szól, újra nekikezdem:

„Mondja, milyen jogon és.” Most abbahagyom, mert megmozdult. Most megfoghatom, az istenfáját, most megmozdult, ügyetlen hólyag, most egyszerüen nyakába dobom a beszédet, beszéljen ő, cipelje ő, a kutya törődik vele.

 Lassan beszél és komolyan: „Micsoda tréfa ez? Azt gondolja ilyen simán lehet a megrendeléstől visszalépni? Maga évek óta kiván az ágy alá, most itt vagyok és ön ilyen ostobákat kérdez. Itt vagyok és nem tudja, hogy mit kezdjen velem. Az ágy alatt voltam, teljesítettem a kívánságát. Most tegye azt, amit akar. Én várok. Mi következzék?

Ott állok megsemmisülten, tényleg nem tudom, mit kezdjek vele. Teljes egészében áll, még egy nyakkendőt is kötött, télikabátja nincsen, november, hogy jöhetett ez ide? Be van ez jelentve valahol?

Megint megszólal:

„Tudod már, mit fogsz csinálni!”

Tegez.

Kimondhatatlan zavarban vagyok, kezeimet nyujtogatom, hápogok, rámnéz, észreveszi mindezt, egészen hideg lesz, megfordul.

„Ezután ne panaszkodjál és ne is próbálj az ágy alá nézni. Ide jöttem és most nem tudtál mit kezdeni velem. Isten veled.”

És elment.

Egyedül vagyok.