„Csak ha a kizárólagosság igényének mérge eltávolíttatott, válhat a bibliai hit tulajdonképpen komollyá, és ezzel egyszersmind békéssé és kommunikatívvá, csak ekkor valósíthatja meg tisztán lényegét”, fogalmazott Karl Jaspers a múlt század hatvanas éveinek elején. Hasonló premisszára épít Helge Rossen-Stadtfeld jogászprofesszornak a Merkur folyóiratban megjelent kisesszéje, mely az iszlám ironizálásának szabadságát firtatja. Mint ahogyan bármely monoteista vallás, elvileg az iszlám is a saját feltétlensége és kizárólagossága mellett elkötelezett, és emiatt a többiekkel konfliktusban áll. Hozzáadódik azonban ehhez a másságnak főként a modernitás technikái által erősített tapasztalata, ami feltétlenségében elbizonytalanítja. Számot vetni mindezzel a monoteizmus szigorú logikája csupán a térítés formájában képes, de ezt többek között éppen a médiumok pluralizmusa és elkötelezettlensége nehezíti meg, úgyhogy itt számára a diskurzus határait meghaladó fizikai erőszak mutatkozhatik megoldásnak.

Nyugat-Európa a vallásháborúk lezárulásával és a felvilágosodással egy időben másfajta receptet dolgozott ki erre, bár visszaesések még lehetségek. Nem más ez, mint a vallási problematika magánosítása, egyéni döntés tárgyává tétele. Így aztán ama rend alapvetése, mely a társadalom egészére érvényes, többé nem a kinyilatkoztatásban keresendő, hanem a demokratikusan tételezett szekuláris jogban. Másrészt a legitim erőszakot az állam monopolizálja, a közösség pedig önmaga sohasem egységes identitását nem eleve elfogadott dogmatikus talajon, hanem egy minden más alrendszert átfogó nyilvánosságban alakítja ki. Kockázatokat hordoz ez a megközelítés, amennyiben az egyént magára hagyja az esetlegességben, sőt az is lehet, hogy a társadalmi nyilvánosság eszköztárát egyre inkább érintő ökonomizálási tendenciák nem teremtenek már annak számára ideális feltételeket. Mégis jelentékeny értelemtöbbletet hordoz, ha a jog szempontjából a világnézetek egyformán szkeptikus bánásmódban részesülnek, és azok legtöbbször kizárólagos igazságigénye zárójeleződik. Pontosan ez biztosítja számukra, hogy tetszés szerint a lehető legkomolyabban és következetesebben követhetőek legyenek, mentesen a más hiteket vagy semmilyen hitet sem vallók nyomásától.

Paradox megoldás ez. Szavatolnia kell, hogy bármely vallás ön- és világértelmezését kommunikálhassa és megélhesse a maga kizárólagosságának igényével együtt, melynek saját körein belülre nem szab meg határt. Másrészt kénytelen ezért abszolút szabadságukat korlátozni, méghozzá a szabadság nevében. Vagyis az illető hitek az összes többire és akár a globális társadalom egészére reflektálhatnak, bírálhatják, dicsérhetik vagy elítélhetik, de ezért cserébe ki kell tenniük magukat ugyanennek.

Mármost a humor, gúny és karikírozás általában öniróniától, reflexivitástól túlságosan mentes tárgyat fed fel a nyilvános tekintet előtt. Komikuma abból ered, hogy a naiv természetességgel megélt tartalmakat kulturálisan és történetileg beágyazottakként, vélt természetességüket mesterkéltként mutatja fel. Ezért a szakszerű, érvelő kritikához képest, melyet azért nem helyettesíthet, jóval mélyebbre talál, mert egyszeri, intuitív belátást közöl. Rossen-Stadtfeld cikke (Szabad-e gúnyolni az iszlámot?) hasonló megfontolásokból és nem személyes elfogultságból kifolyólag veszi védelmébe a dán Jyllands-Posten karikatúráit, melyek a muszlim öngyilkos merénylő férfitípusát hiszékenynek és csábíthatónak, gondolkodásmódját önmaga és mások iránti erőszakra hajlamosnak prezentálják. A tavalyi év tavaszán az iszlám világban nagy botrányt kavart rajzok egyike Mohamed turbánját égő kanócú bombaként ábrázolja, másika a megígért túlvilági jutalomra sóvárgó merénylőt, ismételten megszegve ezáltal a próféta ábrázolására vonatkozó tilalmat, elutasító vagy inkább csak tanácstalan testtartásban: „Álljatok le, kifogytunk a szüzekből!”

Ha a megengedett és a kifogásolható gúnynak van mértéke, mint ahogy nyilván van, méghozzá lazább, amikor mi, és prűdebb, mindahányszor rajtunk gyakorolják, ez a mérték bizonyára nem az, hogy érzékenységet sért. Jelen esetben a valláskritikának az illető hit iránt jóhiszeműen semleges kritériumra van szüksége, mert egyébként minden ellenvélemény tilos lenne. Ilyen mérce, hogy az általa uralt közegen belül tolerálja-e a világnézeti szabadságot, melyet kívülre minden jel szerint egyedül magának követel, vagy hogy legalább ne vezessen mások iránti erőszakhoz. Nehezére eshet ehhez hozzászokni annak, aki tudván tudja, hogy igaza van, lett légyen bár musz-lim, zsidó vagy keresztény, de a jelenlegi törvények szerint Romániában tilos vallási jelképeket nyilvánosan bármilyen formában megsérteni, úgyhogy nem szükséges. (Merkur, 2006. 12.)