– Úgyis letöröm a szárnyaidat – fenyegetőzik a férfi.

– Beledöngöllek az agyagba – rivalizál a nő.

Mindkettőt űzi a halhatatlanság utáni vágy.

Aeneas halad tovább a maga választotta úton, Didót meg elemésztheti a lángoló vágy. Tengert bűvöltem már magam köré, és lassan megépítem a saját szigeteimet. Hogy megérthessem magát az embert.

Lelki sérülésekre érzéketlen, álarcos, kalmár világunkban gyakorta eszembe jut, hogy az irodalom mennyivel eszményibb életet kínál mindnyájunk számára, mint amilyent a valóságban élünk naponta. Ledöntött ideálok és a káosz korszakát éljük, utódaink kérdőjelezik meg azokat az értékeket, amelyekre létünk értelmét alapoztuk. Emlékek sorjáznak, sereglenek a parttalan időben. Az ember keresgéli az igazságait, miközben mindegyre a tévedéseivel találkozik…

Mégis mormolom, mondogatom, bűvölöm magam naponta: „Kapaszkodj, ember, sohasem késő!”

Tanárként „lelkes, jó bolond” voltam. Bár minket jobbára janicsárképzőben idomítottak, a kezem alá kerülő gyermekek sorsa még idejekorán rányitotta a szemem arra, hogy a gyermek nem ellenség, akit le kell győzni, hanem segítőtárs, akivel együtt lehet gondolkodni. Akkor lett sokkal derűsebb az életem – mindenféle buggyant utasítás ellenére –, amikor rájöttem annak az ízére/hasznára, hogy a segítő részvétel az egyedüli elfogadható magatartás az osztályban. Amikor már a jótékony kételkedés kerített naponként hatalmába: „Nem vagy túl türelmetlen? Rá tudsz-e csodálkozni újra meg újra a friss gyermeki csodára? Ellesed-e tudásukból azt, amire építkezhetsz a saját módszereid kialakításában?” Amikor a gyermeki tekintetek ezt sugározták: „Szabad vagy! A tanításban lehetsz önmagad!”

Már tudtam lenni szelíd és jókedvű, Mikulás és bohóc, játékból boltos. De szigorú, munkát és pontosságot megkövetelő tanár. A segítségükkel könnyű volt felismerni, hogy minden gyermek arcán és szemében ott bujkál az emberi sors. Amikor őket biztattam („ne féljetek!”), magamat is bátorítottam a fejszés iszonyat ellen.

Korán jött a női főszerep is: az anyáé: aki mindenki helyett nyugtalankodik, akinek mindenkor annyi erőt és jókedvet kell felmutatnia, amennyi nincs is neki.

Kötőjében a kulcs, ő a család menedzsere, az örök türelmes és megértő. Akinek a Teremtő szívet adott a gondolkodásra. Az anyaság több, mint szeretet. Keményebb kötés. Szolidaritás és vállalás. Az állandóan jelenvaló homályos riadalom, a kétezer év óta kereszt előtt térdeplő mater dolorosa. Mikor is kezdődik az anyaságunk? Amikor legnagyobb testvérként fogjuk a kisebbek kezét (a másik kettő a szoknyádba kapaszkodik), mert három kapu alól is ugatva rohannak felétek a kutyák… S közben te magad is majd összeroskadsz a rémülettől.

Az anyának, aki bölcsességét súlyos leckék árán szerezte meg, és önmagával is el kell hitetnie, hogy a legfőbb jó, amit másokért tehet, az, hogy a saját családjában méltó utódokat próbál nevelni. És jó, ha figyelnek rád, legalább meghallgatnak, meghallják, hogy az életünk kölcsönkapott ajándék, és nem elherdálásra való.

Szerencsés szülő az, aki tudja, hogy testi-lelki kiszolgáltatottságában számíthat azokra, akik a legközelebb állnak hozzá.

Lassan vállunkra telepszik az öregség. Derűs nyugalommal tölt el a bizonyosság, hogy mindennap újra lehet kezdeni, és nem kell megfojtani magunkban az érettük kiáltozó madarat.