Lear kifordított pizsamaszerű jelmeze az utolsó jelenetben, természet-közeli zajok az első és utolsó felvonásban, üvegdobozba zárt kamaszodó fiúk és rágógumit majszoló öregemberek… mindezek kellékei (eszköz- és értelemtárgyai) egy kifinomult kettős játéknak Bocsárdi László Lear király-rendezésében. Az új színházi évad sepsiszentgyörgyi bemutatója ugyanis a kettősség következetes, az egész előadáson végigvitt szempontjából láttatja Lear sors-tragédiáját.

Lear története Bocsárdi és dramaturgja (Sebestyén Rita Júlia) olvasatában nem annyira Cordelia (Kicsid Gizella) kitagadásától indít, hanem a hatalomtól való megválástól. Királyságáról lemondva Lear újra emberré válik, de a királyságához evidens módon kapcsolódó hatalmáról nem képes lemondani, illetve nem racionalizálja hatalma fizikai és etikai korlátait. Nemes Levente (Lear) játékában mindez markánsan körvonalazódik: a hatalmáról önként lemondó, de ahhoz ugyanakkor tudattalanul ragaszkodó ember. Emberségében viszont kibírhatatlanul makacs, szeszélyes és goromba. Mindezen tulajdonságok végletekig fokozott eleme Lear tébolya, amint zöld sövénykert előtt fekszik az utolsó felvonásban. Lear, akárcsak Gloucester gróf (Kőmives Mihály) kitagadott fia, Edgár (Váta Loránd) „kifordult” tudatát expliciten jelzi a kifordított pizsamaszerű jelmez. Eme kettősség Lear minden megnyilvánulását beárnyékolja. Az „ex-királyhoz” való befogadói viszony is kettős: sajnálat, elfogadás és elutasítás között mozog.

Ugyanez a kettős, általánosan vett pozitív és negatív értékek közötti ingamozgás határozza meg a többi figura jellemét is. Goneril (D. Albu Annamária) és Alban herceg (Mátray László) kettősében Goneril mint a hálátlanság és rosszakarat hordozója mutatkozik meg (bár ezek is ellenpontozva vannak racionális érveikkel), amit Alban viselkedése (egyértelmű álláspontjának hiánya) ellensúlyoz. Ugyanígy Regan (Gajzágó Zsuzsa) és Cornwall (Diószegi Attila) esetében Regan manipulálhatósága is ellenpontozza Cornwall néhol agresszív kirohanásait, aki Gloucester megvakításának jelenetében mintegy váratlan dühkitöréssel tapossa szét a gróf szemeit.

A két lány tökéletes ellenpólusa lehetne a kirekesztett Cordelia, aki viszont apja kegyeiből való kizárása miatt egyszerre a színpadi játékból is kiszorul: nehezen követhető nyomon alakulása, mígnem az utolsó felvonásban Erzsébet-kori díszeit levetve, fehér ruhában, ősz hajjal tér vissza. Ez a visszatérés ugyanakkor nincs megerősítve sem a szituáció, sem a viszonyok közegében.

Az előadás sakkjáték jellegét a második felvonás állandó háttérdíszletén túl Edmund (Gloucester gróf fattya) figurájának felnagyítása erősíti. Pálffy Tibor játékában Edmund eredendő jogfosztottságának érzésével játssza ki/végig az ellentétes értékek sakkjátszmáját. Apja hiszékenységét kihasználva féltestvérét átlépi, majd apja árulója lesz, végül pedig Regan és Goneril felé való férfiúi közeledésében magasabb vagyoni státusra pályázik. A rendezői koncepció Edmund esetében teret nyit a szituációk hazárdjátékának, sakk-matt helyzetek megteremtésének. Mondhatni fekete és fehér (ugyanannyi fehér és ugyanannyi fekete), pozitív és negatív pólusok közötti vibrálás jön létre.

Különlegesen diffúz karaktert hoz az előadásba B. Fülöp Erzsébet Bolondja, aki ebben az esetben nem az igazság szószólója, még csak nem is Lear tökéletes alteregója, hanem amolyan okos bolond, néhol agresszív és autoriter karakter. A Bolond személyében ugyanakkor egyesül a külső és belső nézőpont, azaz a történetbe való belehelyezkedés és a történetre való kívülről jövő reflektálás lehetősége. Ez a kettős nézőpont teszi Lear Bolondját ha nem is mindentudó, de mindent érző szerepbe.

Ellentétes értékek és érzések kerülnek felmutatásra, ugyanakkor kérdéses, hogy létrejöhet-e valódi drámai ütköztetés, vagy egymást semlegesítve hatnak a jelenetek. Bocsárdi rendezésében Shakespeare tragédiája tragikus szatírává változik. Ebben a szatirikus megragadásban hangsúlyosan jelenik meg az emberi élet minden fontos kérdése és mozzanata, nem egyszerűen mint reprezentált szituáció, hanem ellenpontjaival, ellentétes értékhozadékával együtt, mindezzel törekedve valamiféle univerzális értelem megragadására. Az egész előadásban, de a jelenetek részleteiben is nyomon követhető a pont–ellenpont szerkesztési módszer, ha nem a jellemek teremtik meg, akkor a tér és jelmez eszközeivel és használatában érvényesül.

Bartha József díszlete és Dobre-Kóthay Judit jelmezei hangsúlyos szerephez jutnak az előadás során. A díszlet és a jelmezek egyrészt hordozzák az előadás viszonyát a shakespeare-i szöveghez, mely a Mészöly Dezső és Vörösmarty Mihály fordításait használja, valamint az Erzsébet-kori színházhoz, másrészt „megjelenítik” az időt a kortársiság problémájára reflektálva.

Az Erzsébet-kori színpad hagyományához hasonlóan Bocsárdi rendezésében a jelmez viselője társadalmi státusán túl időbeli távolságok közvetítője is. Lear bíborköpenyéhez 21. századi cipőt hord, Edmund nemes kelmékből összevarrt öltözetéhez tornacipő társul. Az időbeli távolságok ötvözésén túl a jelmeznek egy másik sajátos használata is felbukkan, az elrejtés: Kentet (Szabó Tibor) arcát látva sem ismerik fel a jelmezéből kifolyólag.

Az előadás egészen a második felvonásig majdnem csupasz, minima-lista térben játszódik. A kissé szűkösnek is bizonyuló, sötétbarna tónusú tér és azt a színpad közepén lezáró fal egyetlen díszleteleme a bőrbevonatú szék (királyi trónus gyanánt) és a fáklya, amely egyszerre jelzi az éjszakát és a történeti időt is. Míg az előadás nyitó jelenetében még antik tűzcsiholó alkalmatossággal gyújtják meg, később már gyufával, végül pedig öngyújtóval, jelezvén ezzel az időbeli ugrásokat. Ugyanígy a régies szék helyett Glou-cester megvakítása már jellegzetesen mai székben történik.

A térbeli kettősséget jól mutatja a viharjelenetig használt komor fal és az azt felváltó disztópikus játéktér. A vihart követően a néző a várt katarzis helyett a jövő sterilségével szembesül. A hagyományos falak lehullása után fekete-fehér kockás háttér előtt üvegdobozba zárt fiúk guggolnak, mintha Lear saját utódai elevenednének fel egy elnyújtott pillanatra, hogy aztán a bujdosásra ítélt Edgárt lássuk viszont az egyik üvegdobozban jajveszékelve. Az előadás utolsó képében az üvegdobozok helyett már zöld sövénykerítés előtt fekszik a megbomlott elméjű Lear. A zöld sövény ellenpontozza a jövő rémálmát, ámde labirintusjellegénél fogva továbbra sem mutat pontos kiutat az ösvényein járóknak.