Arcunkat...

Arcunkat az álom

nem fénylővé

puhítja ma már,

mint a gyermekekét;

lágy, de mocsári a kép

nézni tükörbe manapság,

túl hosszú alvást követően,

rettenet az csak, semmi egyéb:

süppedezik szép rajzolatunk.

Ámde a látás

vesztese mégse vagyok:

mint a királyarc

a régi érmeken, éppúgy,

szememben olyan

romlatlan diadallal lakozol.

Egy mondat a Peer Gyntből

„Légy magadnak mindig elég, manó!”

E tanács nekem nem való,

egy gombatönk-támaszkodó

kevés, hogy megtartson a földön,

magamat mindig

hozzátok kell kötöznöm,

akik szerettek, s akik nem szerettek.

A Dovre-néphez engem nem kergettek,

nincs az a rút tett, az a szó,

amely valami elmanósodó

magányba tudna űzni engem.

A tükörtojás-tekintetű zongorista…

(Idill a Gellért cukrászdában)

A tükörtojás-tekintetű zongorista

(Andersen teáscsésze-szemű kutyája,

honi kiadásban!)

két futam között (régi-régi számok!)

arcomból magának kislányarcot hámoz.

Úgy mosolyog rám, mintha

nem volnék az, aki –

mintha nem volnék

majdnem-matrónácska.