Rómában mozgalmas volt a november; mozgalmasabb, mint valaha. A vonatok hetvenszázalékos kedvezménnyel vitték az utasokat — még a nászutasokat is — Rómába, hogy megnézzék a „fasiszta forradalom” kiállitását. A fasizmus mindent megtett, hogy fennállásának tizedik évfordulóját méltóan megünnepelje. Az egyetemeken szünetet rendeltek el, Mussolini körutat csinált, beszédeket tartott, lelkesítette azokat, akik a tereken, vagy a termekben összegyültek, de akik egyébként is lelkesek, mert a mai olaszrendszer kielégítően gondoskodik róluk. De, mert a fasiszta rezsim tisztáiban volt azzal, hogy egy európai polgári sajtó, — melyet polgári inktellektuelek, tehát: liberálisok szerkesztenek — nem igen zeng majd dicshimnuszokat a nagy olasz jubileumról, ezért „előkelő” és „reprezentativ” kongresszust hivatott egybe Rómába, — a Volta-kongresszust — melynek az volt a célja, hogy az azon résztvevő vezető polgár intellektuelek jelenlétében, azok asszisztenciája mellett a fasizmust dicsőítsék. S tényleg az olasz Tudományos Akadémia által rendezett Voltakongresszuson, Európa legnevesebb polgári intellektueljei, tudósai és kulturpolitikai képviselői jelentek meg s akik valamilyen kiküszöbölhetetlen akadály miatt nem jöhettek, üdvözlő távirataikban szolidaritást vállaltak a kongresszus határozataival. A kongresszuson megjelent — hogy csak néhány nevet emlitsünk — Drumond, a Népszövetség főtitkára, Sombart, a berlini közgazdászt, W. Martin, a „Journal de Genéve” főszerkesztője, kakaslomniczi Berzevicy, de Berzevice, Apponyi, Alfréd Rosenberg, a német nemzeti szocialisták teoretikusa, Stefan Zweig, Alfred Weber, különböző államok miniszterei s az Olasz Tudományos Akadémia elnöke, Marconi mellett mindenki, aki a mai olasz kulturális és tudományos világban valamit számit. A kongresszust maga Mussolini nyitotta meg. Utána Marconi beszélt, kellően méltatta a mai olasz rendszert és erős vezérét, tapintatosan figyelmeztette a kongresszuson résztvevő, különböző politikai pártállású és nemzetiségű urakat — (akiknek azonban politikai differenciálódásuk csak formai és nem tartalmi) — hogy: ...A tudománynak nem szabad és nem is lehet a politika területére lépni... de mégis az államférfiak rendelkezésére bocsátja a szorgalmasan és alaposan összegyűjtött tudományos anyagot... mert az európai krízis olyan sulyos, hogy a megoldás csak akkor képzelhető el, ha a gondolkodók a tett embereivel összefognak.”

A kongresszus második napján napirendre tűzték a témát: „Európa, mint egység. Az európai civilizáció specifikus megnyilvánulásai történelmi fejlődésében és jelenlegi állapotában.” Luigi Volpicelli, aki a L´Italia Letteraria-ban kommentálta a kongresszus eseményeit, ezt a tézist így részletezi: „Létezik-e egy európai egység és ha igen, miben áll ez, milyen történelmi folyamat alapján jött létre és mi a mai értéke? Mi az eszménye és a politikai jelentősége Európának a háború előtt és után? Melyek az európai és extraeurópai tényezői a mai válságnak? És végül: — milyen a mai Európa lelkiismerete? Van-e remény a jövőben egy aktív szolidaritásra?” Ezekre a kérdésekre sokféleképpen: lehet válaszolni, többek közt természetesen konkréten, irányt jelölően is; hogy Rómában milyen válaszokat adtak, meglátjuk a következőkben.

Miután egy olasz földrajztudós bizonyítgatta, természetesen hosszasan és alaposan, hogy bizony földrajzi szempontból nehéz egy európai egységet elképzelni, — az első külföldi szónok: Sir Charles Petrie beszélt az európai civilizáció alapjairól. A szónok az ismert mondattal kezdte: „Minden út Rómába vezet” — és igazolni próbálta, hogy mindegyik civilizáció Rómáiból ered. Erre a kardinális kulturtörténelmi tévedésre nem térünk ki, csak a szónok utolsó szavaira, aki szerint az európai civilizáció is római eredetű és ha most nem követi Európa Róma példáját, Európa krízise még jobban elmélyül, mert „a fasizmus nem más mint modern, terminológiával kifejezve a régi Róma: az emberiség történelme egyik legjelentékenyebb fejezetének és eszményeinek a restaurálása.”

Berzevicy Albert „Európa a háború előtt és után” címen tartott előadást, aláhuzva a háború „borzalmait”, a béke hátrányait s végül ő is konkludállt: „A régi Róma meghalt körülbelül! ezerötszáz évvel ezelőtt s mégis jobban virágzik mint valaha, a mai Itáliában, korunk „legnagyobb szereplőjenek” gondolataiban...” Nem annyira optimista hangon beszélt A. Weber, a heidelbergi egyetem tanára, aki az európai ember kríziséről beszélt. „Csak egy kiút van” — mondja Weber. — „Ha Európa emberisége meg akarja menteni szellemének elsőrendű ösztöneit... nem elegendő, hogy ezeket az ösztönöket a sportban vezeti le, hanem egy új szocális vallás felié kell azokat terelni, hogy a fizikai és szellemi energiák munkává változzanak mindenki szolgálatában,” Ez a hitvallás nem egészen fasiszta izű és ezért siettek is Rómában, meginterjuvolni Weber professzort, aki az ujságírók előtt világosabban fejezte ki magát, megmagyarázva, mit kell ma nemzeti egység alatt érteni és mint kell a nemzetközi feszültségen segíteni.

Martin, a genfi szerkesztő kételkedik az, európai egység lehetőségében, ha az nem számol Amerikával. Európa egysége függ az Északamerikai Egyesült Államoktól. „Ha a többi kontinenst figyelmen kivül is hagynék — mondja Martin — de elkerülhetetlen a gazdasági együttműködés az Egyesült Államokkal, mert azok nélküli Európa nem kezdhet el semmit. Martin felhozza azt is, hogy a Kelet-európai Államok kis nemzetei közt lévő feszültség is hátráltatja az egységes Európa létrejövetelét...” Osztálya céljait a legnyiltabban Sombart mondja ki: „Az eszmény, amit követni kell, nem a béke, hanem a harc, persze hozzá méltó célokkal...”

Beranger szenátor, a francia szenátus külügyi bizottságának elnöke egy interjuban: „Javítani kell, Franciaország és Olaszország viszonyán. Az olasz sajtó sok esetben sértő nyelvet használt Franciaországgal szemben. Ismerek franciákat, akik nem mertek Olaszországba utazni, attól félve, hogy rosszul fogadják őket. Ezek-a franciák túloztak, tudom... (látom, hogy fogadtak engem), de... biztosíthatom Önöket, hogy felvilágositom a francia szenátust az, olaszok lelki állapotáról. Ha külügyminiszter lennék, többet ígérnék meg... Azonban valamit meg kell jegyeznem: a francia radikális szocialisták (nem tévesztendő össze a francia kommunista párttal n. 1.) magatartásában a fasiszta Olaszországgal szemben változás állott be. A radikális szocialisták azt kívánják, hogy Franciaország és Olaszország értsék meg egymást. Herriot szavai nem szavak csupán; egy ilyen megegyezés, ha mély és tartós, kijelöli Európa irányát...”

Maurice Pernot a baj okát abban látja, hogy Európa egoista. Az „európai kizsákmányolók idézték elő a kizsákmányolt ázsiaiak nyomoruságos helyzetét, akiknél a kommunizmus és az orosz bolsevizmus jó propaganda talajra talált.”

S mint várható is volt, a kongresszus utolsó napján Oroszország is napirendre került. „Ugy a cárok, mint a bolsevikiek Oroszországa külön civilizációt jelent. Az európai civilizáció egysége Rómából ered; Oroszország sosem látta a római légiókat és sosem ismerte a jogot, a római civilizációt... A keresztény Rómát sem ismerte, mert a kereszténység hozzájuk Keletről érkezett... Ha tehát tegnap a régi Oroszország különbözött a Nyugattól, akkor a mai bolseviki Oroszországnak határozottan antieurópai a funkciója s kommunista politikája és gazdasági rendszere — miközben Oroszországot is egyre sulyosabb viszonyok közé sodorja — direkte, vagy indirekte a mai gazdasági és szellemi krízist fokozza.” (Oroszország tehát mégsem áll Európán kivül...) „Bár az ötéves terv — mondták továbbá — hatalmas dolgokat produkált, a helyzet mégis kritikus.” — Hol a. probléma nyitja ezek szerint? — tette fel a Kérdést a szónok, — „halott dolgokat alkottak és élőket semmisítettek meg.” Amint látható, a tájékozatlanság bámulatra méltó, viszont Paolo Orano képviselő a kongresszus zárónapján azt mondta frenetikus tapsok között, hogy „Olaszország az. elmult század végén és a jelen század elején azt hitte, hogy az Alpokon tuliról jött teóriák és formulák jelzik a jövő utját... Ettől a tévedéstől szabadította meg az olasz nemzetet az az ember, akinek az egész olasz nemzet engedelmességet esküdött...” S végül: „Európa összes államainak először a belügyeit kell rendezniök.” (Értsd: fasizálni.) „Ez a conditio sine quanonja a holnap gyógyulásának és harmóniájának...

Azután Politis görög miniszter és Apponyi Albert beszéltek, megerősítve az olasz szónok szavait: „Mindnyájan energiával és eszmékkel meggazdagodva megyünk haza“ Ugyanezen a napon a Corriere della Sera vezércikkének címe: „Fasizmus és Európai egység.”

Fenti idézetekből világosan rajzolódik ki a cél: európai radikális blokk kiépítéséről van szó, hogy a milliós munkanélkülieket és a sok millió kielégitetlenül és ellátatlanul dolgozót minden elképzelhető hatalommal megakadályozzák tiszta hitében. (Genf)