A válság elérte az értelmiségi pályákon működők privilegizált rétegeit is. A gazdasági válság az értelmiségiek egyre nagyobb tömegének csökkenti az élet-nivóját. A munkanélküliség kiterjed tanítókra, mérnökökre, vegyészekre, építészekre, színésziekre és újságírókra is. Igen sok orvos, ügyvéd, író, zenész stb. bevétele mélyen alatta van a létminimumnak. Európai tünet, világtünet ez s a különbség országonként legföljebb csak abban áll, hogy a válság álltai érintett értelmiségek számszerü felbecsülése bizonytalanabb. Sőt: a hivatalos statisztika mindenütt hiányzik, A legpontosabb felbecsüléseket még Németországból ismerjük. Itt a 350—400 ezer értelmiségi dolgozó közül 50—70 ezerre becsülik a munkanélküliek számát. A Német Mérnökök Egyesülete (Verein Deutschier Ingenieure) szerint az 1931—32. tanévben technikai közép- és fő-iskolát végzett 8000 abituriens közül csak 1000 talált elhelyezkedést; 1500 közülük „egyelőre” nélkülözések közt folytatja tanulmányait, másik 1500 mint uccai árus, pincér, edénymosogató, előtáncos stb. talált átmeneti” foglalkozást, 4000 viszont munkanélküli lézeng az uccán. A porosz közoktatásügyi minisztériumi jelentése szerint 1932-ben a különböző tanerői állásra pályázó 22.000 kérvényező közüli csak 9900-at tudtak elhelyezni s> ezeket is szinte kivétel nélkül helyettesítéssel bizták meg. Egyedül Poroszországban 12.100 a diplomás munkanélküli tanító. A német technikai alkalmazottak és hivatalnokok szövetsége kimutatja, hogy 1930 január 1-től 1932 ápirilis 1-ig a szövetségükbe tartozó munkás- és alkalmazotti kategóriák munkanélkülisége 150, 200. sőt a legmagasabb képzettségűeké (mérnökök, vegyészek, építészek stb.) 500 százalékkal emelkedett. A halálos szervi betegséggel küzködő gazdaságnak — amint látható — egyre kevesebb tudományosan képzett szakemberre van, szüksége. Azoknak az értelmiségi dolgozóknak a helyzete viszont, akik még alkalmazásban állnak, évről évre rosszabb. A munkaidő — különösen a tanítói pályán — megnőtt; a bércsökkentés állandó. — A legtöbb üzemiben már csak 3—5 napot dolgoznak. — A porosz tanárok fizetése 1932 őszén több mint 40 százalékkal alacsonyabb, mint 1927-ben, annak ellenére, hogy kötelező óráik száma emelkedett. — Az ugynevezett szabadfoglalkozásúak helyzete a legtöbbször még rosszabb. Az orvosok hivatalosan elismert német szervezete, a „Hartmann-Bund” megállapítása szerint a német orvosok 70 százaléka keres havonta 170 márkánál kevesebbet. Ugyanez a helyzet az ügyvédek körében. Még rosszabbul megy a művészeknek. Egy Berlin képzőművészei közt lefolytatott körkérdés során megállapítást nyert, hogy 72 százalékuk nem keres havonta 50 márkát sem s csak 4 százalék jövedelme haladja meg a 150 márkát.

Ezt a siralmas helyzetet sem a hivatalos helyek, sem az értelmiségiek szervezetei nem tagadják. A nyomor „mellőzését” érintő tanácskozások állandóan felszínen tartják a kérdést. A szak- és tudományos-lapok számtalan cikke és hozzászólása követeli a megoldást. A felmerült tervek valamennyiére jellemző, hogy megoldással csak a jövőben kecsegtetnek. A már fennálló, elviselhetetlen nehézségeket valamennyi „stabilizálja” s csupán az a kísérlet történik, hogy az értelmiségek munkanélküliségének növekvését a legközelebbi évekre lehetőleg „megakadályozzák”. Igy merült fel a tanulmányi „munkaév” s a főiskolai „szabad év” „terve”, mely a főiskolára való kerülés előtt egy esztendő kényszermunkafélét ír elő az értelmiségi jelöltnek, illetve szabadságolni óhajtja az idősebb értelmiségieket s helyüket a szabadság tartama alatt fiatal értelmiségiekkel tölti be. Mindezek a rendszabályok persze további javadalmazás csökkentést foglalnak magukba. A tandíjak emelését, az ösztöndíjak és egyéb támogatásoknak viszont a megvonását kívánják a jövőben- Felmerült a nők tanulásának korlátozása is. Ezeknek a tervezeteknek fő célja az értelmiségieket továbbra is megtartani a nagytőke eszközéül és szociális támaszaként, miután számukra a munkahelyükről kinyomott munkások és alkalmazottak (lásd „munkaév”) terhére teremt életlehetőséget. — A tanácstalanságnak és reménytelenségnek nagyon jellemző példája ebben az összefüggésben az a két cikk, amely a Németországban nagyon elterjedt Die Tat cimű folyóirat hasábjain látott napvilágot. Ezek a cikkek is kötelező munkáról, kitelepítésről, a főiskolák bezárásáról, a nők tanulmányi korlátozásáról stb. beszélnek. A mélyebb összefüggések valóságos felismerésének nyoma sincs bennük. Arról a gazdasági rendszerről, amely az értelmiségiek tízezreit taszítja munkanélküliségbe, nincs egy biráló szó sem. Ehelyett azt fájlalják, hogy a nyilvánosság oly kevéssé honorálja a „munkaév” tervét, már pedig a Tat-köre az „autorit�är kormány fennállását” látja veszélyeztetve, ha nem sikerül a „lehető legmesszebbmenő besorolása a munkanélküli fiatalság legnagyobb részének a nemzet gazdálkodásába”. A munkanélküli értelmiségiek azon kérdésére, hogy végül mi történjék az egyik cikkíró a következőket válaszolja: „ahol meg van az akarat, ott adva van a megoldás is. A jóakarat azonban — s itt erről van szó — kevésbé az értelem, mint inkább a lélek, a lelki készültség ügye”. Ezek szerint tehát le az értelemmel, jöjjön a „lelki készültség” s azután minden jobb lesz.

Ezzel a kilátástalan gondolatmenettel mindenütt találkozunk a probléma fölvetésekor. A cikkírók egyre-másra alarmirozzák a „fejlődés katasztrófális veszedelméről” a német államapparátust. A göttingai egyetem szenátusa és rektora, egy tipikusan mai német írásformában, egy „vészkiáltás”-ban (Notruf), amit a porosz kultuszminiszterhez intéz, természetes tünetnek tartja az egyetemi diákság rohamos radikálizálódását. „Az egyetemet igen sok diák reménytelenül és elkeseredetten hagyja el, és ezeket az érzéseket szétviszi az országba. Az állam egy az állammal szemben ellenséges érzületű művelt proletártömeget nevel így fel... A német egyetemi professzorok úgy vélik, hogy bár az idők szüksége igazolja a kemény szükségrendeleteket, mégsem igazolja azt, aminek révén a német nép kulturális fejlődése évtizedekre kihatóan károsul”. A mai gazdasági rend „kultura terjesztő” tevékenységét a göttingiai egyetem rektora és szenátusa bélyegzi meg. (Berlin.)