Özvegy béresasszony lakott a major szélén. Urát a gránát vágta széjjel: darabka részes bab-földet kapál az asszony, az is kiszikkad. Aszott kalászokból fejti még karácsonykor is a ráncoshéjú babot.

Kislánya van. Iskolába kellene járnia, de nincs iskola. Messze faluiból kavargó szél ujságdarabokat dobált a major közepéire, ezeken vette észre a kislány, hogy betű, rajz, kép van a világon.

Látta, hogy öreg béresasszonyok fekete téli délutánokon két hegyes vasdarabbal harisnyát kötnek összekötözött cérnákból. Mikor anyja meleg napon a babot kapálta a kislány unatkozott a házban: óra nem ketyegett. Kint szél sem fujt. A disznóólak mellett szokott tégladarabokkal játszani, most ez sem izlett. Eszébe jutott a két hegyes vasdarab.

Előbb cérnát, pamutot szerez. Egész délután a majorkerités mellett lévő szemétdombon járkált, hajlongott és kereste, felszedte és kirázta a portól a piszkos cérna-hulladékot. Meleg, napos fal alatt majd összekötözgeti és harisnyát köt belőle. Pár szál cérnáját a rossz-szagu láda lába mellé rejtette el.

Reggel szétvágodott kedvvel kelt a nap. Major falai szívták a forró sugarakat, béresek öblített arccal mozogtak a major közepén: apró részes földjeiket kapálták ma.

Igor gyerek a kut káváján ült, kenyeret evett, derék bundás kutya csillogtatta rá öreg szemeit, de vessző is volt Igornál.

A béresek kivonultak a majorból, csak a beteg állatoknál maradt béres csörömpölt a kutnál.

Kenyérevés után Igor észrevette, bogy a kislány az ólak mellett játszik: rakosgatja, sima földre rakja szemétdombból kiszedett cérnáit. A gyerek segíteni ment a kislánynak: kamarájuk, konyhájuk ugyis zárva, egész délutánig itt koszlálhat az unalmas majorban.

—   Téged hogy hívnak? — Kérdezte Igor a Hányt. — Mióta itt lakunk a majorban és még nem is láttalak. Nem pajtáskodsz a Ferkével?

—   Nem. Örzsikének hivnak: gyere játszani, ha akarsz összerakjuk a cérnákat. Harisnyát kötök belőle télre.

Igor leült, melléje a nagy kutya és Örzsével játszott.

Nem sokáig szerette a játékot: más a fiu-játék és idegen neki a kislány helybenbabrálása. A fiu fészekért megy, ürgét önt, nehéz hengerek alját nézi meg, hogy anyja pár tyukjának hernyót szedjen a szivacsos földből.

Mikor Igor elunta a lányjátékot, vesszőjével a földet veregette és a táblákon túl nézett. Országut ment ott: fehér lepedőnek nézték a majoriak.

Az ut két szélén egyenes nyárfák arcát hűsítette a levegő. Zöld, kék, aranyos, meleg, illatozó volt minden. Igor és Örzsi a disznóólak mellett játszottak.

Az uton tyukkereskedő kocsi rudja csengett. Igor nézte, hallgatta.

—   Milyen szép: csengő, — mondta Igor. — Hová is mehet? Városba. — Milyen szép lehet a város, a csengő. — Nekem nincs csengőm, se neked. — Egy majori gyermeknek sincs. — Jó lenne lelopni a birkák nyakáról, de megver a szakállas pásztor.

Otthagyta a lányt és vesszőjével, öreg kutyájukkal dolog nélkül kószált a majorban.

Délután volt: reggel öt óra óta csak egy szelés kenyeret evett Igor. Ajtóikat bezárták. Hiába gyalogolna a részes földekre apjához kenyérért, az sem adna, mert csak kevés a liszt és ők odakint sárgarépát, káposztatorzsát esznek kis kenyérrel. — Nyár felé van, kevés a kenyér — nincs is.

Visszament Örzsihez.

—    Adj egy kis kenyeret: éhes vagyok. Nálunk minden be van csukva. Adok helyette cifra botot.

—    Keresni kell, — mondta Örzsi. — Anyám kapál, mindent becsukott a ládába. Nekem egy csésze morzsoltlevet hagyott. Már megettem. De tudom hol a kenyér: fel kellene feszíteni a ládát.

Törött kerékabroncs-vassal elnyűtte, kifeszegette Igor Örzsiék ládáját. Kivették a kenyeret és a fal tövében megették. Igor egy darabot a zsebébe tett, hogy madarászáskor legyen.

Elmult a nap égetése, a béresek nem jöttek haza. Igor madarászni ment. Kabátját a fűre vetette és átkulcsolta a fát: mászni kezdett. Megremegett a fa.

Gyenge szeme volt az öreg kutyának: bógáncsos volt a szőre, szemei csipásak. Éhesen kullogott Igor után egész nap. Nem szólhatott, nem ugathatott, hogy éhes. Csirke, tojás, nyúl nem volt a majorban. És szolgálta a bérest. Locsadék, romlott lókörmök voltak az étele.

Télen beugrott Igor mellé és mikor a kis ház kihült, mint egy halott teste a kutya Igor lábaihoz, feküdt és a gyerek vastag bundájába melegedve süppedt bele.

Kóbor kutyától, vadmacskától védte Igor gyereket. Egész nap vele ment.

Megnézte Igor terveit, játékait és részese volt azoknak.

Kutya volt: társa, öreg kullógója volt Igornak az öreg állat. Istállók körül futottak, foglyokat, fácánokat rebbentettek.

Világot jelentett az öreg kutya Igornak.

A gyerek az ágak között kotorászott, a kutya kivette a kenyeret Igor zsebéből, két első lábára tette és gyenge fogaival szétmorzsolta, megette.

Igort szájszél-nyalva várta a fáról.

Tojást, madarat sem talált a gyerek. Tüske a lábába törött. Mérgesen csúszott le. Bőrét lehorzsolta.

— Hol a kenyerem, Lupuj, miért etted meg a kenyeremet? Éhes vagyok és te megzabáltad. — Vesszőt fogott a kutyára és — utána. Elfogja és agyonveri a kutyát. Magához csalogatta a fülénél fogva, nyiva cipelte Lupujt a major szélére. Erős zsákmadzag mindég volt a zsebében. A kutya nyakára kötötte egy kerités oszlopához.

Vastag, béres-ösztöke-nyelet talált Igor és a szűkölő öreg kutyát fejbevágta vele. A kutya körbe-szédült.

— Kell kenyér? Kelll? Kell?

Az ösztöke nyele zuhogott az öreg kutya koponyacsontjára. Csattant az ütés.

Lupuj már csak a földöm nyitt, mikor Ferke gyerek jött arra.

— Ne bántsd a kutyát, ordit, meg fog dögölni.

— Megette a kenyeremet: egész nap nem ettem. Kilopta a zsebemből.

A két gyerek összekapott. Lupuj véres szájszéllel, nyögve felvakkantott Ferkére. Azt hitte, hogy Igort bántja. Zúzott csonttal hánykolódott a helyén, a madzagot rágta. Elrágta. Ugorni nem birt, de Ferke lábába kapott. A fiu ledőlt a földre.

Igor látta: feléledt az öreg Lupuj és elengedte Ferkét. Sírva vonult tovább. Utána sántított Lupuj.

A major szélén leült Igor, maga mellé hivta az öreg kutyát. Az árok vizéből a tenyerébe vett és a kutya homlokára dörzsölte a meleg vizet. Nyakáig, derekáig vizes lett Lupuj kutya. Lábait, derekát, fejét dörzsölte, szorongatta Igor és sirt. Amikor fájós helyen nyomta meg Igor a kutya csontját, felugrott az állat, de Igor nem engedett: vizet rakott rá, dörzsölte, kalapjával, kabátja ujjával simogatta a kutya megvert öreg csontjait,

A kislány a hűvös ólak mellől nézte a vidéket, Cérnái, pamutszálai szépen rendben voltak. Most a papírokat szedte össze. A messze falusi földekről sodorta be a tavaszi szél a majorba ezeket a papirrongyokat, amelyeket szántó, kapáló parasztok hagytak széjjel a hantos földeken. A felkapott papírdarabok megakadtak a drótkerítésben. Innét szedett legtöbbet Örzsi.

Látta, hogy anyjának vastag imakönyve van, de a kislány kezébe nem került. Most a szines, rongyolódott és zsíros papírokból csinált magának Örzsi képes, betűs könyvet. Barázda színe, szél fakósága szálltak a lapokról, de a kislány szeretve simogatta széjjel a lapokat: könyv ez Örzsinek, az elhagyatott major béres kislányának.

A roppant uradalom ura ebben a majorban szeretett a legjobban nyaralni. A közeli faluban tornyos kastélya volt. A major ölében óriási nyárfák, fekete agancsok, a kis kanális partján illatos bokrok és tamariskák voltak. Sok volt a fa, a zöld fű és a fekete lombok mint a dunna borultak a major fölé.

Lakkozott hintón jött a nagy ur, a majorban az intézőhöz szállt két gyermekével együtt. A zöld zsalugáterek mögött vastag szivarokat szívtak az urak, a gyermekek pedig az udvarról a majorba, a béresek, cselédek közé sétáltak.

Fehérhajú béresek reszketve babráltak a lyukas kalapjuknál: köszöntek a nagyuri sarjaknak.

Igor és Örzsi a vastag szederfa alatt játszottak. Mellettük volt Lupuj, aki meggyógyult. Igor szaladt vele, foglyásztak, ételt lopott neki Igor és az öreg Lupuj szeme ujra pislogott.

A nagyuri két gyerek bámészan, nézte a játszó béresgyerekeket. Nézték a szép kutyát a haragos zöld porcfüvet alattuk. Nézték Örzsi színes papírjait. Igor ijját, hollót hajító parittyáját a fiu bámulta.

Igor szélt:

—   Ki gyerekei vagytok? Fogtok játszani?

Az uri gyerekek nem szóltak, nem ülitek le, csak nézték a játékot. Igor:

—   Örzsi gyerünk. Rakjuk össze a játékokat, ezek nem akarnak velünk játszani. Folytassuk tovább.

Igor tovább játszott, a két uri gyerek cél nélkül kóborolt a hosszu itatóvályu körül.

A nagyur és az intéző sárga botokkal sétáltak a majorban. A két gyerek a nagy urhoz rohant:

—   Apuka, milyen szép könyve van annak a lánynak ott. A fiu:

—   Apus, szeretném a gyerek parittyáját. A nagyur kérdezte Örzsitől:

—   Mutasd azt a könyvet.

Örzsi felszedelőzködött és megmutatta a két rozsdás pléh közé összeszedett cifra papírokat, a könyvet, sivár napjainak vigasztalóját.

—   Ez nem könyv. Piszkos papirok ezek, — szólít az ur kislányához.

—   Szép, nekem jó lenne, nyafogott a kislány.

— Elvisszük kislányom ezt a könyvet, jó? Estére majd vissza adja lányom.

Örzsiben elömlött a sírás, de a nagyur elvette a könyvet.

És Igortól is elkérte parittyáját, — Elmentek. — A két gyerek keserű szájjal nézett utánnuk.

Estére nem adták vissza a könyvet és a parittyát. Igor nem aludt.

—  El fogom lopná, mert az az enyém volt. És Örzsi is meddig szedte össze a könyvét! El fogom lopni!

írást vitt a segédtiszt a béresek közé: aratási szerződést. írják alá.

—  Jó, este alá írjuk.

A majorban egyetlenegy béres sem tudott irni. Ijedten szégyenkeztek :

—  Nem tudunk irni, nem tudunk olvasni...

Mintha valami szegletes kő vágódott volna a homlokukra: nem tudunk irni... nem tudunk olvasni... Az intéző kurjogatott.

—  Barom népe. Az aratási szerződés: irják alá. — Senki sem tud irni? Hát maguknak kell az iskola? Minek? Hogy az urak föllé okosodjanak. Télen megtanulhattak volna irni. Ilyen népséget az isten se látott...

Mérgesen elkapta a szerződést és egy ujjat ő írt alá az analfabéta béresek helyett...

—  Iskola kellene — mondták a béresek. — Ennyi kölyök itt a disznógödrökben játszik. Jó lenne nekik olvasni, irni és énekelni...

Igor eszében megvillant a parittya, Örzsi örült: valódi új könyve lenne. Mert ismerte a könyvet: a tojásos zsidó, az ottani boltos elővették kis könyvüket és abba írtak valamilyen számokat és jeleket.

Örzsi durcásan nem, dolgozott anyjának.

—  Mi a ménkű van ezzel a gyerekkel? Kék veréseik következtek.

Egyszer éppen a kutnál öblitette Örzsi vérző orrát, mikor jött Igor.

—  Mi az?

—  Anyám megvert.

 

—   El fogom, lopni a könyvedet és az én parittyámat, — mondta Igor. — Az a tied és az enyém. Már négyet aludtunk és nem adták vissza a könyvet meg a parittyát.

—   Te nem mehetsz be, oda. Nem, tiszta a ruhád.

Cselédnek, szolgálónak, öreg szakácsnőnek elsírta Igor:

—   Adjátok vissza a könyvet és a parittyát, adják vissza...

— Milyen könyvet? Ereggy a fenébe, kölyök.

Igor nem nyugodott. Vége lett a játéknak, mert elvették a könyvet és a parittyát. Déliben mikor aludtak, bement a folyosóira és egy sétabotot, meg egy virágos napernyőt lopott. Még aznap feldolgozta a botot, Örzsi pedig babaruhát szaggatott a virágos napernyőből.

Mikor a nagy ur elment a majorból, Igor megtalálta Örzsi könyvét. Az árokban ezerfelé voltak a lapok. Összeszedték. A parittya sehol. De kárpótolta magát.

Örzsi a legsötétebb láda szögletbe rejtette megtépázott könyvét. Igor Lupujnak mutogatta fényes, új parittyáját és pilickijét, amelyeket a finom botból faragott.