„Les chroniques du jour” kettős, ünnepi számában Chaplin művészete mellett vall hitet a fiatal francia írónemzedék. Nemcsak Chaplinnek, de Chaplinen át az egész filmművészetnek szól ez az elismerés. A számos fényképpel és Gloutschenkó rajzzal illusztrált Chaplinszámot Gualtieri di San Lazzaro vezeti be. A. füzet legmélyebbre hatoló tanulmánya Henry Poulaille cikke. Korunk egyik legnagyobb íróját köszönti Chaplinben. Irót, akiben nincs és nem is lehet semmi puszta-irodalmiság, szócsengés, akinek művészete szükségképen igazi életmegmutatás. Az irodalom nagy kifejezési akadályát épen abban látja Poulaille, hogy magyarázni kénytelen azt, amit csak megmutatni lehet. „Az irodalom tévedése, hogy magyarázni akar. Kimutat ott, ahol elég volna mutatni. A mozi pedig csak mutat. Az is nagy előnye, hogy élettel teremti ujra az életet, nem pedig szavak csoportosítása által közelíti meg. Eszközei a valóság maximumát teszik lehetővé.” Hogy pedig Chaplin csak mulattat? Hát a nevetés alsóbbrendü, mint a sírás? Hát az öröm mindenkorra háttérben maradjon a bú és fájdalom mögött? Miért szégyeljük azt, ha egyszer igazában önfeledten nevettünk, miért mentegetődzünk utána? Miért lenne csak a dráma komoly művészet? Hisz olyan jelenetet, ami könnyekre fakaszt, manapság nem nehéz kitalálni és megírni, de jöjjön és uralkodjon az a művész, aki mindannyiunkat önfeledt, jóizü kacajra fakaszt. Az öröm tisztábban művészet és élet, mint a. szomoruság, az örömből napsugár, a sírásból a fájdalomból csak nyomasztó ködök fakadnak. Ez igazság. Szinte Nietzsche igazság. És Nietzsche sors, Nietzsche emberség az is, hogy épen ez az igazság az, amit nem tudunk betölteni. Ez az a. tökéletesség, az az Übermensch-, Napfia-, Földgyermekevilág, amely után vágyunk, de amelyet el nem érünk. És így lesz Chaplin kacagásrafakasztó, ügyetlenül mozgó kis jellegzetes emberalakja, megint csak mélyen, emberiesen tragikus élet. Az élet örök Pierrot-ja, a nevetés, az öröm tulajdonképeni gyermeke, de, akit igazi otthonából, a Paradicsomból kiüztek s azóta bolyong, helyét nem találja, mert örömre született és szenvedés völgyében jár: Ember.

Igy látják a füzet szerkesztői Chaplin művészetét. Chaplin maga is megszólal. Egyszerü szavakban fejtegeti az ö „titkát”. Nem beszól cikkében világnézetről, nem hirdet igéket, kis sétapálcáját dicséri, leghűbb munkatársát. A komikum lényegét Chaplin nem magában a félszeg helyzetben látja, hanem a félszeghelyzetbe kerülő ember arra való törekvésében, hogy valamiképen elpalástolja, embertársai előtt elrejtse azt a körülményt, ami miatt kinevethetnék. Ez a felfogás sokkal mélyebben és igazabban emberlétünkre világit, mintsem hinnők. Épen itt van a komikus helyzetben a tragikus emberség. Nem a velünk megeső tények fontosak számunkra elsősorban, nem azzal törödünk mindenekelőtt: vajjon mit jelentenek azok a mi fejlődésünkben, életünkben, hanem óvatosan körülnézünk: mit (mondanak a többiek? Igy lesz a bensőséges, leggyermekibben őszinte emberéletünkből az emberek tetszése vagy nemtetszése között libegő-lebegő örök bohóctánc. Hát nem találóbban életünk kifejezője a komédiás, mint a drámai hős, a nagy jellem, a nagy szavak előadója?

Chaplin embert és életet megmutató küldetésben eljutott a legörökebb és legegyetemesebb emberarchoz: Krisztushoz. „Krisztust akarom filmen megmutatni — mondotta legutóbb — mert én egyáltalában nem úgy látom Krisztust, mint ahogyan ábrázolják: ünnepélyesnek és szomorúnak. Krisztusban csupa kedélyt kellene látnunk. Nem ebédelt-e ő, (hol gazdagoknál, hol szegényeknél? Mindenütt fogadásra talált és mégis mindig egyedül volt. Ez, lássátok a legfőbb tragédia. Azt hiszem soha senki sem értette meg őt!” Ezek szavak és Chaplin megnyilatkozási módja: a film. Ha megmutatja nekünk Krisztust, ha megmutatja nekünk a názárethi embert, akinek arcán ott ült a hegyi beszéd meg nem alkuvó, meg nem ingó igazságfénye, de ott ült a kisdedek felé közvetlenül kitáruló szelídség, a házasságtörő nőt békében elbocsátó jóság, a getsemánai kert sivár egyedülléte és az apostolaival, nyájával mindentmegosztó pásztorszeretet; ha minden igehirdetés nélkül egyszerüen kifejezi ezt a világokat áthidaló és világokat átölelő életet: ezt az Istene igazát egyszerü jósággal, de hegyeket ingató bizonyossággal megvalló egyetlen Embert: akkor prófétikussá lehetne Chaplin a filmjében. Mindenesetre már az a tény, hogy: gondolataiban és kifejezésre törekvő hitvallásában Krisztushoz érkezett: elmélyíti művészegyéniségét. De ha Krisztus filmje megvalósul, nagy és döntő mozzanat lesz az Chaplin művészi fejlődésében. Mert Krisztus tényleg a nagy elválasztó, akik ö hozzája elérkeznek, emberségével foglalkoznak, azok érzik vagy tetőkre: életmagaslatra lendítő, kimeríthetetlen erő fogamzik meg bennük, vagy megtorpannak, szárnyalásuk meglankad s szépen megmaradnak a tökéletesség felé haladó alig-alig emelkedő, csendes mindennapok utján. Ilyenkor dűl el, kik a tizenkettők: az evangeliumvivők és kik az egyszerűen, természetesen fölfelé vágyó, evangeliumot-meghallgató emberek. Ha Chaplin megteremti Krisztus filmjét, akkor minden kétséget kizáróan fel fogjuk ismerni vajjon tényleg elhivatott, vagy csak ötlet, néhány mélyből fakadó gondolat az ereje. A megmutatott Krisztus lángoló tanubizonyság lenne Chaplin küldetése mellett és egyszerre arra a magaslatra emelné a filmet, ahová nagy művészi ereje és lehetősége most is irányitja. (Pozsony)