Az új vers fogalmi meghatározásánál nem a formai megjelenésen, hanem a tartalmi lényegen van a hangsuly. A forma az érzelmi és gondolati elemeknek adekvát kifejeződése vagyis maga a vers. Minden műalkotás, mint a világnak minden egyéb dolga, formájában kapja meg sajátos lényegét. A jó és rossz vers meghatározása nem tévesztendő össze a mai és tegnapi vers meghatározásával. A jó verset a költő kifejezőképessége, a mai verset a költő embersége karakterizálja és határozza meg. Az esztétikus előtt ez a megfogalmazás túlontúl társadalom-szemléletinek látszik s kivülvalónak a művészet törvényein. De hiszen a forma jelentőségének meghatározásával elfogadtuk és fentartás nélkül ki is hangsulyoztuk a művészet törvényeit. Ezek a törvények általánosak, ahoz azonban, hogy valaki egy verset ne csak önmagában jó versnek, hanem neki való, őt személy szerint érintő versnek fogadjon el, a speciális, szubjektív törvényekről sem feledkezhetünk meg. A vers, mint alkotás, életgazdagságát, konstruktiv erősségét és kompoziciós szépségét az alkotó ember életfelérzése, stabilitása és szerkesztő készsége határozza meg. Minden műalkotás szubjektiv értéke az alkotó emberértékességétói függ. A költő, mint jelenvalóság, életviszonylatban van a kozmosszal. A vers a költőember és a kozmosz egymáshoz való viszonyának kifejeződése a művészetben. Az tehát, hogy én a verset embertől elinduló és emberhez megtérő objektumnak tartom, inkább kozmikus, mint társadalom szemlélet eredménye. Társadalmi anynyiban amennyiben a kozmosszal egy ember képviselője és kitevője a társadalomnak is. Az ember életvonala a társadalomban horizontális, a kozmoszban vertikális. Ennek a vertikális életvonalnak a kiteljesedése szabja meg a költő nagyszerűségét, újságát, maiságát, ittvalóságának azt a jelentőségét, ami pluszt ad a multból ránk maradt, vagy a mult hatása alatt készült művészi produktumokkal szemben. Élet-pluszt jelent. Ha tehát a mi értelmünkben új versről beszélünk, akkor ezalatt az eddigi életgazdagságnál életgazdagabb verset értünk. Ez az új vers nemcsak megjelenési formájában, hanem lényegében kell, hogy különbözzön a régi verstől. Nem más, hanem több legyen amannál, mint ahogyan a mai ember világszemlélete, életfelérzése is tágabb, pozitivabb jelentőségű s egyben perspektivikusabb, mint a tegnapi ember világszemlélete és életfelérzése volt. A művészi produktum a művész érzéseiből születik meg és a művész konstruktiv érzései szerint szerkesztődik, mondjuk ebben az esetben, verssé. Ez a megállapitás sokkal nagyobb mértékben áll az új, mint a régi versre. A tegnapi költő a logika és filozófia rabja volt, a mai költő túl a logikán és filozófián az elementáris alkotás embere. Verseiben nem értelmi közlést, hanem sajátos elemek sajátos egységét akarja kinyilvánitani. Az új vers nem a filozófia, logika vagy a mindennapok sikján mozgó élet átirása művészetté, nem ugynevezett, absztrahálás, hanem új realitás, a költészet realitása. Nem a natura elstilizálása a megfoghatatlan szimbolumig, hanem az öt érzék szervünknek megfoghatatlannak látszó kaotikus erők formába rendezése, az „irreális” realizálása. A régi absztraháló, szimbolikus verssel szemben az új vers tiszta realitás, nem szimbolikus értelmü, de maga a szimbolum — elementáris élet. Épen ezért az uj vers mindvégig idegen marad annak, aki spekulativ uton akar „értelméhez” férkőzni s valami rajta kivüleső értékkel kísérli meg annak sajátos, szigoruan önmagát jelentő életét meghatározni. Az új vers minden elbeszélő vagy illusztráló tendenciától mentes elementáris alkotás.

Az új vers alapeleme a megkötetlen érzés, kifejező eleme a ritmus és a szó. Az új vers szavai nem az értelem szürke teherhordói, hanem nyers, a költő érzései szerint alakitható anyag. Az új költő nemcsak mondatait alakítja érzései szerint, sokszor a sorait is, függetlenül minden „értelemtől” ugy válogatja meg, sőt szerkeszti össze magánhangzókból és mássalhangzókból, hogy ezen az alakításon át minél maradéknélkülibben fejeződjenek ki alkotó érzései. Hogy a szavaknak és mondatoknak mindazonáltal értelmük is van az új versben ez csak szekunder jelentőséggel bir s inkább csak kisérő jelensége, mint belső tartalma. Ugyan igy a ritmus sem zenei tendenciát mutat az új versben (mint ahogyan büszkén vallott célja ez a régi versben) csupán egy jellegzetes eleme az egésznek, mint ahogyan az ember életének a mozgás, a rózsa életének az illat. A rózsa nem azért rózsa, mert illata van s a vers nem azért vers, mert ritmusa van. De mégis. A rózsának illata is, a versnek ritmusa is van. Az a költő, aki a vers elemein kivül más zónákat is bele akar kapcsolni versébe, kivül helyezte magát az alkotás elementáris törvényein s munkái nem jelentik a költészet fogalmának kimerítését. Ezek a munkák lehetnek irodalmi formában elmondott okosságok, dekorativ szépségek, soha sem lehetnek önmagukat jelentő, sorsukba bezárt életek.

A régi vers, ha nem akart másoló naturalizmus lenni — korrektora vagy kommentátora lett megtörtént életeseményeknek. Az új vers kozmikus tartalmában és szubjektív megjelenési formájában élmény a költőnek s mint új elemek új egysége élményévé válik az olvasónak is, aki élmények megélésére képes. Az új vers nem beszél el megtörtént csodákat vagy kitalált misztériumokat, de tartalmi és szerkezeti újszerüségében benne kell, hogy legyen a csoda nagyszerüsége. A csoda a dolgok felülmulhatatlan egységében rejlik. Az új vers ledobta magáról a külső formulákat, egyszerüen és közvetlenül a költő alkotó érzésének, a vers alapelemének maradéknélküli formája, teste akar lenni. Mint ahogyan a csoda nem lép le a csoda életsikjáról s a gép soha nem ál a kép életsikjában, az új vers is, a maga teljességében megmarad a vers életsikján. Nem hasonlít semmihez és nem akar egyéb lenni önmagánál. Élő és aktiv tényező ő a világban. És nagy részben ez az aktiv életessége az, ami az átlag olvasó részére, jobban mondva, más élet és kulturperiódusok törvényeivel teletömött olvasó részére érthetetlenné és felfoghatatlanná teszi. Az uj vers életessége inkább támadó mint behízelgő karaktere a költő racionális életfelfogásából és gátlások nélkül megnyilatkozó érzésvilágából ered. A régi költő közölni akart valamit s hogy célját elérhesse akaratlanul is közelednie kellett az olvasóhoz, ez a kompromisszum mindenkor a költészet rovására és az irodalom hasznára ment. Az új költő ki akarja nyilvánítani magát, versét szabadon engedi a magasságba, mondván: menj és teljesítsd be életed, ami, hogy tőlem egyetemes társadalmi lénytől ered — kozmikus és szociális. Mégegyszer:

a)  az új vers nem közölni, hanem kinyilvánítani akar. Nem extázis, hanem líra.

b)  az új verset a régitől nem a rímtelen zakatolás és a felbontott forma, hanem az új költőnek új konstruktiv formát alakító kozmikus és szociális életfelérzése különbözteti meg. (Budapest)