A napokban lehetett olvasni a lapokban, hogy Bécs szervezett munkássága elhatározta, hogy amennyiben üzemi baleset vagy más okból kifolyólag munkás-testvéreiknek vérátömlesztésre volna szükségük, egymásnak vérüket kölcsönösen felajánlják. És ebből a célból laboratóriumi vizsgálatnak vetik alá magukat, hogy előre nyilvántartás készülhessen arról, hogy kinek-kinek vére melyik munkástársának vérével rokon, tehát átömlesztésre alkalmas.

Ez a hír, amilyen megható és felemelő, mint az emberi szolidaritás egy magasrendü, szép megnyilatkozása, épen annyira gondolkozóba kell, hogy ejtsen épen az ellenkező irányban. Mert ugyanakkor, amidőn az emberi szolidaritásért első sorban küzdő ipari munkásság egymásnak felajánlja vérét, ugyanakkor ugyanez a munkásság kénytelen elismerni azt, hogy az emberek vére között különbség van. Tehát: vérben nem vagyunk egyformák. Hirdethetjük a legszebb szavakban az általános, minden emberre egyformán kiterjedő szolidaritást, a tudomány homlokba csap egy kétségbe nem vonható ténnyel: nem minden ember egyformán rokon, vannak emberek, akiknek vére egymásnak segítségére lehet és vannak emberek, akiknek vére egymásba átömlesztve halált okoz. Ime az arisztokrata „kékvér” és a paraszti piros vér tudományos köpenyegben ismét megjelent. Lehet-e csodálkozni, ha a fajvédők tábora, amely a különbségek elmélyítésén dolgozik ember és ember között, igyekszik érvet kovácsolni maga mellett ebből az új tényből? Épen mert vannak, akik politikumot csinálnak a dologból, nem fog ártani közelebbről utána nézni, hogy miben is áll egészen pontosan e vérbeli különbség ember és ember között és hogy feljogosit-e tényleg meszszemenő konzekvenciákra. Legutóbb H. Schlossberger professzor, a német kisérleti-terápia miniszterium tagja, foglalta össze a kérdés mai állását. Az ő adatait vettük alapul a következő ismertetésben.

Ragályos megbetegedések folyamán emberek és állatok vérében előbb jelen nem levő anyagok, ugynevezett antitestek lépnek fel, amelyeket az jellemez, hogy a testen kivül is reagálnak ugyanezen betegségek mikrobáira. Ugyanaz az eset áll elő, ha egy állati vagy emberi szervezetbe védőoltás céljából legyengített vagy megölt baktériumokat viszünk be. Ha például egy tífusz ellen beoltott egyénnek felhígított vérét egy üveglapon tifusz bacillusokkal keverjük, úgy az egész anyag összecsomósodik, ugynevezett agglutinációba kerül, sőt bizonyos körülmények között a baktériumok feloldódnak. Viszont a tífusz ellen oltott vér egyéb baktériumokat nem hoz agglutinációs állapotba.

Később az is kitünt, hogy ilyen specifikus antitestek az ember vagy állat vérében nemcsak ragályos betegségek folyamán vagy védőoltás következtében, hanem akkor is fellépnek, ha az ember vagy állat vérében idegen fajú állati vagy növényi eredetü fehérjét fecskendezünk be. Például a házinyul vérében, amelybe bárányvért fecskendeztünk be, néhány nap mulva nagy mennyiségben olyan anyag található, amely a bárányvért az üveglapon összecsomósitja vagy feloldja. Ezeket az antitesteket hemagglutinin és hemolisin névvel jelőlik meg. Ez azt jelenti, hogy az immunizálás egyáltalában nem, mint azelőtt gondolták, az élő organizmusnak egyedül a betegségokozó idegen anyagok ellen történő védekezése. Nyilvánvalóan az állati szervezetnek egy élettani reakciójával állunk itt szemben, amely arra szolgál, hogy az életfolyamatok lefolyását általában megzavaró idegen faju anyagok jelenlétét semlegesítse. Az immunizálás jelensége tehát az élő szervezet szabályozó folyamata, amelyet végeredmény ben a fajok elkülönülése és a szervezet azon igyekezete kifejezésének kell felfognunk, amellyel faji sajátosságát megőrizni igyekszik.

Általában az összes ilyen immunitás-reakciókat kiváló hatóanyagokat antigénéknek nevezik. Ezen anyagok kémiai természete még nincs tisztázva, jelenlétüket csak hatásuk által tudjuk kimutatni.

Az is megállapítást nyert, hogy az előzetesen oltással nem kezelt ember és állat vérében is vannak különböző antitestek. Például az ember vérében vannak anyagok, amelyek a bárányt a szarvasmarha, a házinyul, tengerimalac és egy egész csomó egyéb állatfaj vörös vértestecskéit agglutinációs állapotba hozzák vagy feloldják. Ezek a normálisan jelenlévő antitestek tehát a faj sajátosságához tartoznak. Az emberi vér ezen sajátosságán alapulnak azok a rossz tapasztalatok, amelyekkel a mult században állati vérátömlesztéseknél találkoztak. Az átömlesztett állati vér ugyanis összecsomósitotta a neki idegen emberi vért, amely csomók a véredényeket eldugaszolták és igy gyógyulás helyett halált okoztak. Ez a tény, hogy az ember és az állat vérében normálisan idegen véreket agglutináló antitestek vannak, már régebben alkalmasnak látszott az egyes állatfajok közötti rokonsági viszonyok kutatására.

Ehrlich és Morgenroth tovább kutattak ez irányban és kimutatták, hogy nemcsak a különböző fajú állatok vérei tartalmaznak egymás vére ellen ható antitesteket, hanem ugyanazon állatfaj egyes egyéncsoportjának vére antitesteket termel ki ugyanazon állatfaj másik csoportjával szemben. Ők kecskéknél állapították meg először azt, hogy vannak esetek, amikor egyik kecskének vére a másik vérével szemben „ellenségesen” viselkedik, azaz agglutinálja, mig más kecskék vérét nem. Később Dungern és Hirschfeld más állatfajoknál ugyanazt tapasztalták. Az a megállapítás, hogy ugyanazon állatfaj egyénei részben termelnek ki egymás ellen antitesteket, részben pedig nem, annak felismerésére vezetett, hogy az egyes fajokon belől egyes csoportoknak önálló vérjellege van, mely szemben áll ugyanazon faj más csoportjával. Landsteiner azután kimutatta, hogy ilyen csoportkülönbségek az embernél is fennállanak. Az ember vérében is kitermelődnek antitestek minden külső beavatkozás nélkül, amelyek bizonyos más emberek vérét összecsomósitják, másokét nem. Ez a megfigyelés megmagyarázta azt a régen megfigyelt tényt, hogy emberről emberre történt vérátömlesztések, amelyek néha a kívánt jó hatást eredményezik, sokszor igen sulyos következményekhez vezetnek. Kitünt, hogy épen úgy, mint ahogy a bárányvér és az embervér nem türik meg egymást, úgy egy ember vére sem türi meg akármelyik másik ember vérét. Ma már tudjuk, hogy az emberek csak bizonyos csoportjai cserélhetik ki vérüket, anélkül, hogy a vércserének káros hatásai ne lennének. Ugy, hogy a sebészeti klinikákon ma már vérátömlesztések csak az illetők vércsoporthoz tartozásának előzetes megállapítása után történnek.

Az ember vörösvértestecskéinél két különböző antigenet (vércsomósitó két tást okozó antitestet) lehet megkülönböztetni, amelyeket A és B-vel szokás jelölni. Minthogy ezek külön-külön vagy együtt jelenhetnek meg, vagy egészen is hiányozhatnak, az emberfajnál négy különböző csoport különböztethető meg, amelyeket A, B, AB és O-val szokás megjelölni. Az AB csoport egyénéinek vértestecskéi mind a két antigénét mutatják, az A és a B csoporté csak az egyiket, az O csoporté egyiket sem. Mindegyik csoport hozzátartozóinak vércsoportjában olyan agglutine van, amely a saját véréből hiányzó antigenere van beállítva. Például az A csoporthoz tartozó egyén vérszéruma a B csoport egy egyéninek vörösvértestecskéit csomósitja öszsze és megfordítva.

A vérnek e csoportok szerinti elkülönítése konstitucionális, vagyis a szervezetnek külső befolyásoktól független sajátossága, amely az utódokra is átöröklődik. Ez az utóbbi tény ad alkalmat a kétes apasági kereseteknél az apaságot bizonyos esetekben megállapítani.

A háboru alatt Macedóniában, ahol az entente csapatok bevonulása következtében a legkülönbözőbb népfajokhoz tartozó katonák voltak jelen, a Hirszfeld házaspár rendszeres vizsgálatokat végzett és kimutatta, hogy a fenti négy vércsoport az összes megvizsgált fajoknál előfordult. Ellenben kitünt az, hogy nem egyenlő arányban, egyes fajoknál az egyik, más fajoknál a másik vércsoport fordul elő nagyobb arányban. Ez eszközt ad a kezünkbe, hagy a fajhoz tartozást vérvizsgálat utján megállapíthassuk. Kitünt, hogy egymástól messze lakó, de rokonfaju népcsoportok meglepő egyöntetüséget mutatnak a vér e nevezett sajátosságában, amiből arra lehet következtetni, hogy egy bizonyos népesség vércsoport szerinti megoszlása a klimatikus, vagy külső viszonyoktól független. Például a kisázsiai görögök között a vércsoportok percentuális gyakorisága ugyanaz, mint a balkáni népeké. Míg ugyanakkor Kisázsiának török lakósai között a B vércsoport jelentékenyen nagyobb százalékban van képviselve. Ugyanugy Verzár kimutatta, hogy Magyarország német eredetű népessége a vércsoportok ugyanazon százalékos arányszámát mutatja, mint nyugati rokonai, amely százalékos arány jelentékenyen különbözik a magyarok és különösen a cigányok megfelelő arányszámaitól.

A különböző fajok között eddig végrehajtott vizsgálatok után a vércsoportok megoszlása a következő: Az északi és középeurópai népeknél tulnyomó az A vércsoport, több mint 40 százalék, mig a B alig van képviselve, például az angoloknál csak 10—14 százalék. Az A esetek százalékszáma úgy Kelet, mint Dél felé csökkenést mutat, mig ugyanekkor a B csoporthoz tartozó egyének száma növekedést mutat. Ugy hogy már Ázsiában és Afrikában általában a B nagyobb számmal fordul elő mint az A. Például a kínaiak, malájok, hinduk, ép úgy mint az afrikai négerek között jelentékenyen több a B vércsoporthoz tartozó egyén. Vércsoportjuk arányszáma szerint a Földközi tenger körül csoportosuló, valamint Európa és Ázsia határán élő népek átmeneti tipust mutatnak: kb. ugyanannyi A csoporthoz, mint B csoporthoz tartozó egyén fordul elő náluk. Mely tény nyilvánvalóan mutat arra, hogy ezek a népcsoportok európai és ázsiai fajok keverékei. Ilyen keveredések a vércsoport reakció segítségével Európán belől is megállapíthatók voltak. Igy a szászoknál a szlávhatás, az észak-olaszoknál az északeurópai vér hatása.

Ottenberg az egyes vércsoportok százalékos előfordulásának alapján ujabban hat ember-tipust különböztet meg. Még pedig az európai és átmeneti tipuson kivül egy indomandzsuri, egy afrika-délázsiai, egy hun és egy csendesoceáni-amerikai tipust. Az indomandzsuri tipus, amelyet a B csoport túlsulya jellemez az A-val szemben, magában foglalja India, Mandzsuria és Északkina népességét, valamint az európai cigányokat. Ezzel szemben a koreaiaknál, japánoknál és a délkinaiak között az A nagyobb százalékos arányt mutat, tehát közelebb áll az európai típushoz. Ebbe az Ottenberg által Huntipusnak nevezett csoportba tartoznak még a magyarok és a macedóniai zsidók, mig a német- és a lengyelzsidók vérük szerint az átmeneti típushoz tartoznak. Az afrikaidélázsiai tipus aránylag sok O és B vércsoportba tartozó egyént mutat föl. Igen különböző népfajok tartoznak bele: szenegálnégerek, malájok, Indokina lakósai. A hatodik, ugynevezett csendesoceáni-amerikai tipust az O csoport igen magas percentszáma jellemzi. Beletartoznak északamerika indiánjai, a filippinók és Ausztrália őslakói.

Hogy miképen állanak elő az emberiségen belől az egyes vércsoportok, erre ma még felelni nem tudunk. Hirszfeld az A vércsoportos népek származási helyét Közép vagy Északeurópába helyezi. A B vércsoportos népek származáshelyét Ázsiába és Indiába teszi, abból kiindulva, hogy az A csoporthoz tartozó egyének aránya Nyugattól Kelet felé folytonosan csökken, mig a B csoporthoz tartozóké fokozatosan növekedik. Már most a vércsoportok megoszlása az egyes népcsoportokon belül, ahogyan azt ma például Európában találjuk, nagy népvándorlásoknak kifejeződése volna egyrészt az A ősfajnak Északeurópából Kelet és Dél felé, másrészt a B ősfajnak az ellenkező irányban. Hasonló eredményekre jut egy másik kutató, Steffan is aki fölvesz egy az A csoportosulásnak megfelelő atlanti pólust Kelet-Schleswigben és egy a B csoportosulásnak megfelelő ellenpólust Pekingben. Azt hiszi, hogy az A vércsoport viszonylagos gyakorisága Keletázsiában egy nyugat-keleti Ázsián keresztül húzódó atlanti vándorhullámra és az ez által előidézett atlanti vérkeveredésre vezethető vissza.

Nem lehet kétséges, hogy a vérreakció kutatása egészen váratlan és tagadhatatlanul érdekes eredményekhez vezetett a kiindulásponttól látszólag teljesen idegen területeken is. Nem vonható kétségbe, hogy ember és ember között véralkat tekintetében immár tudományosan igazolható különbségek állanak fenn. Nem lehet kétséges hogy vérük szerint az emberek szükebb és tágabb rokonsági, igazi vér-rokonsági csoportokba oszlanak meg. Annyira nem vonható mindez kétségbe, hogy mint láttuk néhány bátor gondolkodó már valósággal a népvándorlások világtörténetének nagy vonalait kísérli meg fölrajzolni egyszerü vérreakció-összehasonlitás alapján. Mindez igaz, mégis a fajvédelem apostolai aligha lesznek elragadtatva, amikor a vérpróba például azt állapítja meg, hogy a magyarok és a macedon zsidók egy vércsoportba tartoznak. Sőt épen a reagenscsőben megállapított vérreakciók igazolják azt, amint a fentebbi adatokból kitünik. hogy a tiszta ősfajok ma már szétválaszthatatlanul összekeveredve élnek nemcsak Európában, hanem az egész világon, tehát arra gondolni, hogy fajiság alapján szervezzük ujra az emberiséget, a legtudománytalanabb és legkilátástalanabb kimera. – k. b.