A boldog kételynek a talaján: 5/5

K. P. J.: Van a magyarországi színjátszás, és van az a színház, amit Romániában játszanak, szándékosan használom ezt a kifejezést így, nemcsak a román színházak, hanem néhány magyar nyelven játszó színház is, és óriási a különbség a kettő között. Magyarországon az erdélyi színházra egyszerűen nincs percepció, nem hajlandó magához engedni, befogadni a magyarországi közönség, sokat tesznek is a hivatalosságok, ez alatt a színházi embereket értem, hogy ez ne is történjen meg. Voltam olyan Tompa Gábor rendezte előadáson Kecskeméten, ahol jelen volt a magyarországi szakma is, és iszonyatos dolgokat mondtak egy zseniális előadásról a szünetben és a nézőtéren az előadás közben. Egyszerűen nem hajlandók befogadni. Mi az oka ennek a nagy különbségnek, most ne a befogadásról beszéljünk, hanem arról a színházi nyelvről, ami jellemzi az erdélyi vagy romániai magyar és román színjátszást. Azt hiszem, hogy Tompa Gáborra vagy rád is, és a legjobb értelemben használom ezt a gondolatot, nagy hatással van a román színjátszás. És ez egy európai színházi nyelv, míg a magyarországi, néhány kivételtől eltekintve, nem az, mármint nem európai.

 

V. A.: Ennek történeti okai vannak. Ha röviden akarok válaszolni, a válaszom a következő: az a színház, amit mi művelünk, az formaelvű színház, tehát nem a darabban gondolkodik, hanem a színházban, a formában. Felhívom a figyelmüket arra, hogy a kortárs európai színjátszásban a legjelentősebb színházi emberek egyike sem színházi rendező, hanem képzőművész. Most. Ez egy nagy váltás. Mit jelent, hogy formaelvű? Hogy az első kérdésföltevésünk nem a darabok értelmezésére vonatkozik, hanem arra a világra, amibe bele akarjuk helyezni a darabot. Elkezdtem Gáborral egy beszélgetést néhány nappal ezelőtt, és mit csináltunk, papírokon rajzoltunk, hogy ilyesmit látok magam előtt, egyébként Büchnerről kezdtünk el beszélgetni. Egy koreai színház, Szöulban csinálnánk meg együtt. És elkezdtünk beszélgetni arról, hogyan tudjuk megjeleníteni, mert ha a fabulát elmondjuk, nagyon egyszerű történet, a forradalom felfalja saját fiait. Nagyon egyszerűen fogalmazva. Na de mi közünk nekünk ehhez? Tehát a kultúráról beszélünk, a formáról beszélünk, a nyelvi világról beszélünk. A szöveget nem is olvastuk el együtt. Vagy nem is tevődött fel ez a kérdés, hogy vegyük lapról lapra a szöveget. Azért, mert azon a talajon állok én is, hogy a tér eldönti a szöveg értelmezését. A tér sokkal erősebb döntés az értelmezés folyamán, mint ha azt mondanánk, hogy Danton ezt mondta nem tudom én, kinek, és vajon mit gondolt alatta. Sokkal később következik ez a munka. Megvallom, hogy Magyarországon sok olyan kör van, ahol ha ezeket mondod, vagy azt ki mered mondani, hogy a színház értelmezéséhez teológiai műveltségre van szükség, azt mondják, az lilaság, beszéljünk a szakmáról. De mi a színházi szakma? A színházi szakma az a színész, a színésznek az élete, teste, a szívének a dobogása. Van egy iszonyatos tabu benne, az, hogy a színész nem lehet eszköze semminek, merthogy ember. És ez az egyik legrégebbi tabuja az emberiségnek, hogy senki nem lehet eszköze semminek. Mert a szabadságát – lásd: ne lopj – nem vonhatom meg tőle. És abban bízunk egyébként, hogy a forma felől a szöveg értelmezése az egy más út, mint ha a szöveg felől értelmezed a formát. És ez egy óriási különbség, de ebbe nem fogok belemenni.

 

Egészen másképp próbálsz a színészekkel. Én dolgoztam magyarországi színészekkel, más iskolát járnak, egyébként nagyon jó lélektani realista iskolát járnak, nagyon jelentős az a fajta színház, amit Ascher Tamás művel, a Sydneyben rendezett Ványa bácsi, amit most Washingtonba, majd New Yorkba visznek, az egy elképesztő előadás.

 

K. P. J.: Nektek azért Kolozsváron is meg kell küzdeni ugyanazzal vagy hasonló ellenállással ahhoz, hogy megmaradjatok. Egy nem közönségszínháznak meg kell küzdeni, hogy legyen közönsége, befogadható legyen egy adott közösségben.

 

V. A.: Erre anekdotikusan tudok válaszolni. Apámnak azt mondták a ’80-as években az itt említett fontolva haladók, hogy Feri, hagyjad, hogy csend legyen az egyházban, mindig ezt mondták. És apám mindig azt mondta: csend az a temetőben van. Ott, ahol élet van, ott ne legyen csend. Ott legyen szag, vállaljuk fel önmagunk közelségének a problematikáit is. Ugyanazt gondolom. Azt akarom mondani igazából, hogy a beszélgetésre kell törekedni. Arra kell törekedni, hogy megnyissuk önmagunkat a másik felé, de nem kell feltétlenül arra törekedni, hogy valamiféle olyan színházi világban értsünk egyet, ami önmagában is bezár téged, mert alkotómunkáról van szó, az alkotómunka meg eleve azt jelenti, hogy nagyon nagyokat lehet bukni is. Érthető? De a bukás csak akkor nem baj, ha néven nevezzük, és azt mondjuk, hogy ez bukás. Azt mondjuk, hogy ez helytelen értelmezés. Azt mondjuk, hogy beleléptünk a saját gereblyénkbe. Nem törekszem ilyenfajta békességre, de nem is olyan régen szóba álltam olyanokkal, akik ellenzik azt a fajta színházat, amit csinálunk Kolozsváron, és azt mondták nekem utána, hogy nagyon jót tett nekik ez a beszélgetés.

 

K. P. J.: Szerintem nekünk is nagyon jót tett ez a beszélgetés. Nem tudok úgy elbúcsúzni tőled, hogy egy mondatodat ne idézzem; kíváncsi vagyok arra, hogy érted, illetve jól értem-e én. Azt mondtad, hogy egy agyonmediatizált vagy túlmediatizált világ valóságában élünk. Ez vajon azt jelenti, értsem úgy, hogy azt gondolod, tulajdonképpen nem a valóságot, hanem a mediatizált valóságot éljük meg valóságként?

 

V. A.: Pontosan.

 

K. P. J.: Mikor találkozunk akkor a valósággal?

 

V. A.: A színháznak éppen ez a kérdésfeltevése, hogy mi a valóság. És azokban a korokban volt nagy a dráma, mármint a drámaírás is, amikor nagyon is kételkedni lehetett abban, hogy amin a közösség áll, az vajon nem mozog, nem inog, nem futóhomok. A tragédiát tartjuk a legnemesebb műfajnak, benne ott az a pillanat, amikor elkezd szorongani az ember, és még nem tudja, hogy miért. És szorong a teste. Mi most miért szorongunk? Nem könnyű megválaszolni ezt a kérdést. De például azért szorongunk, hogy az írásbeliség eltűnik. Amerikában vannak olyan iskolák, ahol kézírást már nem tanítanak. Mert Amerikában azt mondják, semmit nem szabad fetisizálni vagy mitizálni. Vagy van az az érzés, hogy lemaradok valamiről, ennek van egy szakterülete, a lemaradok valamiről érzés, amit a Facebook termelt ki, ami azt jelenti, hogy a személyes kapcsolataimat már tökéletesen mediatizáltan élem meg. Fiatal gyermekeim vannak, 16 éves a legkisebbik a négyből. Látom, hogyan viszonyul a számítógéphez, de én nem esem pánikba, és nem fetisizálom a régit, mert annál rosszabb nincsen, hanem figyelem a dolgokat, érdekel, hogy mi felé mennek a dolgok, és kérdezek. Napi beszélgetéseink vannak, nagyon szeretünk egymással beszélgetni, azt hiszem, mert olyasmit tudok meg, amit én már nem tudok érzékelni, mert másképpen jöttem létre ebben a világban. De a mediatizáltság olyan kapcsolatokban is megjelenik, ahol mi ezt nem vesszük észre, éppen azért gondolom izgalmasnak ezt a kort, amiben élünk. Nagyon-nagyon izgalmas kor, nem érzékeljük, hogy milyen irányba megy, de azt látom, hogy óriási nagy téttel bír az, hogy hogyan élünk. Ugye, én tanítok, jönnek a diákok az egyetemre, és azt látom, hogy nincsenek közös olvasmányélményeink lassan, vagy nincsenek közös filmélményeink, nagyon ritkán vannak. Nekem a szemem elhomályosodik a gyönyörtől, amikor kimondom azt a szót, hogy Tarkovszkij, aki a mi nemzedékünknek egy félistene, de nekik hiába mondom.

 

K. P. J.: Ez nem a műveletlenség, a tájékozatlanság, az érdeklődés hiánya?

 

V. A.: Nézd, ezeket a gyermekeket kik nevelik? Nem mi neveljük? Én ennél bonyolultabbnak látom ezt a dolgot. És azt borzasztó öngólnak látom, ha állandóan szapuljuk a középiskolásokat, akik fantasztikusak. Én tanárként az egyetemen úgy élem meg, hogy ha jön valaki, azt velem teljesen egyenrangú embernek gondolom, ezt el is szoktam mondani nekik, hogy közöttünk elkezdődik egy dialógus, nézzük meg, mire jutunk. Nekem az is a feladatom, hogy a szakmát megtanítsam nektek, de nem tudom megtanítani nélkületek. Adjuk közre. Nem a régi dicsőség hol késel, mindig késik a régi dicsőség, nem? És mindig éji homály van. Az éji homálynak az elfogadása egy boldog pillanat is lehet, mert közösen vagyunk ugyanabban a homályban. Változik a műveltség típusa.

 

K. P. J.: Van-e alap, amire lehet építeni ebben a korosztályban?

Egyébként óriási különbségek vannak országok és országok között. Beszéltem pesti egyetemen, a CEU-n tanító tanárral, nem akárkivel, Kis Jánossal, és megkérdeztem, a Kelet-Közép-Európából érkező diákok hogy oszlanak meg; azt mondta, a románok a legértelmesebbek, legfelkészültebbek, rájuk lehet a leginkább építeni. Tehát amikor hozzád bemegy egy diák, valószínűleg arról van szó, azért tudsz te úgy tanítani, mert bár nincsenek közös élményeitek, film- vagy színházi élményeitek, mégis van valami alap, amire lehet építeni. A kérdés mindig az, a tapasztalataim szerint, hogy hol kell kezdeni a párbeszédet, van-e hol kezdeni.

 

V. A.: Csak abból indulhatsz ki, hogy van hol kezdeni. A tanárnak csak az lehet a célkitűzése, hogy kilépjen egy hatalmi játékból, nagyon fontosnak tartom, hogy kilépjen egy hatalmi játékból, a fölé-alárendeltségi viszonyból, ne játsszon rá, ne használjon sohasem ex cathedra érveket. Vagy hogyha használ, akkor leplezze le önmagát a diák előtt, mindig jót tesz, ha leleplezi önmagát, és találja meg a köztes terét a beszélgetésnek. Nekem van olyan diákom, váradi volt egyébként, aki azt mondta, nem is bírja hallgatni az előadásaimat. És láttam az arcán, mikor megtörtént a váltás. Meg is kérdeztem tőle, hogy megvan? Megvan. Megírta nálam a szakdolgozatát, és most látom, hogy milyen irányba megy. A román kultúra nagyon hierarchikus, de sokkal több humor van benne. A parlamentben is több humor van. Elharapják egymás torkát, és akkor kijönnek, hai, mă, la o bere, gyere igyunk egy sört. Ez Caragialéban látszik. Ezek a törzsi ellentétek, amik sajnos a magyar társadalmat teljesen szétdobják, hogy nem vagyunk hajlandók meghallgatni azt, aki másképpen gondolkodik, mint mi, holott ez kellene a napi programunk legyen. Hogy meghallgassuk azt, aki másképp, mert ha csak azt hallgatjuk, aki ugyanúgy gondolkodik, mint mi, az tönkreteszi a személyiségünket is. Azt látjuk, hogy egy csomó tönkrement személyiségű ember ellilult fejjel vitatkozik a semmin, az én pénzemen. És mi belemegyünk ezekbe a marhaságokba, és ezekbe a törzsi játékokba, feltétlenül állást akarunk foglalni. Lazítsunk, nézzünk egymás szemébe, egymás emberségét fedezzük fel, egymás emberségén dolgozzunk, erről nem lehet lemondani. Ennek a lehetőségét nem szabad feladni, mert ha ezt feladjuk, azt látjuk, hogy politikai formációk mindig messiásokként lépnek fel. Ennél unalmasabb dolog nem bír lenni, hogy most megint meg akarják váltani a világot, és keresztény ideológiai alapokon akarják megváltani, le kell nyugodni.

 

(A beszélgetés a Várad folyóirat szerkesztőségében zajlott, 2013 májusában.)