A boldog kételynek a talaján: 2/5

K. P. J.: Valami olyasmit mondtál, hogy az első élmény, nem emlékszem pontosan a szóra, de a lényeg, hogy van első élmény.

 

V. A.: De ez az első élmény nagyon kései.

 

K. P. J.: Általában senki sem tud arra a kérdésre válaszolni, hogy mikor találkozott először az édesapjával, nyilván én sem tudnám megmondani, mert hát mindig ott volt. Tehát nincs első élmény. Te pedig azt mondod, igenis van első élmény. Arra emlékszel, hogy édesanyád mit mondott, egyáltalán van édesapád vagy nincs édesapád, hol van édesapád? Elnézést kérek, hogy ilyen durván kérdezek.

 

V. A.: Nagyon szép, amit mondasz. Erre nem is gondoltam, hogy a legtöbb embernek nincsen első apaélménye. Nekem van első apaélményem. Az első személyes találkozás vele ’64. augusztus vége fele volt, mi akkor Józsefházán laktunk, ez Szatmár megyében van. Józsefházára csak azért jutottunk, mert bennünket elengedtek a Bărăganból, azt mondták, hogy szabadok vagyunk. De hova menjünk? Egyébként a szabadságnak ez megint nagyon fontos eleme számomra, a szabadság nem egy házat, nem egy otthont jelent nekem, hanem magát a világot. Azt jelenti számomra, hogy nem kontrollálnak, azt, hogy mozoghatok. És hát kikötöttünk Józsefházán, mert ott apámnak a bátyja református lelkész volt, ő azt mondta, menjünk oda, a faluban fogunk kapni egy házacskát valahogy, meglátjuk, mi lesz. Anyám elkezdett állást keresni magának, hiszen mi nem vártuk apámat haza. Őt 22 évre ítélték, bennünket 4 és fél év után engedtek el. S egyszer csak a nagybátyám átküldte az egyik unokatestvéremet hozzánk, hogy megjött az apám. Mindenre emlékszem. Az első találkozás, ha nyolcéves korodban találkozol először az apáddal, az mindenképp traumatikus. Az egy bonyolult képződménye a léleknek. Arra emlékszem, hogy az apám azt üzente nekünk, át fog jönni most hozzánk, de nem akar mindenkivel egyszerre találkozni, csak sorban. És én vagyok a legkisebb a családban, én vártam a legtöbbet erre a találkozásra. És amikor én beléptem, volt egy kicsi szobácskánk, és egy kicsi konyha, de nagyon szerettük azt a helyet Józsefházán, azt a vályogházat. Amikor én beléptem, már minden testvérem ott volt az apám körül, meg az anyám. És meztelenül éreztem magamat, úgy éreztem már akkor, hogy minden szónak valahogy súlya van, amit én mondok, és itt ezt most túl kell élni. Ez volt az első élményem, hogy ezt most valahogy túl kell élni. Látom, hogy az a férfi, nagyon-nagyon szép férfi volt, anyám ott ül mellette, egy nagyon szép, törékeny asszony, a szépségét nagyon sokáig meg tudta őrizni. És hát az apám elképesztő dolgokat kezdett kérdezni tőlem. Az első kérdése az volt, hogy te ki vagy. És én bemutatkoztam, hogy én Visky András vagyok. A következő kérdés az volt, hogy te ehhez a családhoz tartozol-e? Addig évekig a nagyobb testvéreim mindig tanítottak, fényképeket tettek elém, amiket elvittünk a kitelepítéskor, hogy melyik az apám, de a bátyja nagyon hasonlított rá. Sokan úgy is gondolták, hogy ikrek. Szóval a képeken nem mindig találtam meg, és mondták, felháborító, hogy a saját apját ez az gyerek nem ismeri. Az volt az érdekes, hogy a kitelepítéskor gyakran voltak látomásaim az apámról. Kint voltam, és futottam be, hogy jön apa. Látom, hogy jön apa.

 

K. P. J.: Felnőttként nem voltak ilyen látomásaid?

 

V. A.: Felnőttkorban, amikor ébren vagyok, nincsenek látomásaim, szoktam viszont magamban beszélni. Gyerekként voltak ébren is látomásaim az apámról. Valami intenzív várakozás volt bennem, mert úgy gondoltam, egyébként jól gondoltam, ő megjön, és akkor nekünk változik a státusunk.

 

K. P. J.: A testvéreid vagy édesanyád táplálták benned ezt az érzést a hiányzó apa iránt?

 

V. A.: Ez egy izgalmas és nagyon bonyolult kérdés. Én most írtam erről egy darabot, az a címe, hogy RádióJáték, ennek lesz most a bemutatója Pesten. Úgy írtam meg, hogy a legidősebb bátyámmal készítettem egy interjút, azért vele, mert ő ebben a faluban megépített egy rádiót, amelyik megszólalt. Neki annyira fontos volt, hogy valami hírek érkezzenek hozzánk, zseniális ember volt, egy detektoros rádiót épített, ő elmondta ezt nekem részletesen egy mélyinterjúban, ennek alapján írtam egy darabot. És ő azt mondta nekünk, hogy anyám nem volt hajlandó, én ezt éreztem egyébként, hogy így van, anyám, amíg mi ott voltunk, nem volt hajlandó nekünk politikai értelemben elhelyezni az eseményeket, ő mindig Isten-történetként fogta fel azt, ami történik velünk, azt mondta, apánk nincsen velünk, azt sem tudtuk egyébként, hogy hány évre ítélték el, apám nincsen velünk, de meg fog jönni. És a legidősebb bátyám, kilenc évvel idősebb, tehát amikor bennünket kitelepítettek, ő majdnem tízéves volt, azt mondja, úgy tudta meg, hogy az apánk börtönben van, hogy anyám elküldte őt, mert ő tudott valamennyire románul, elküldte őt, hogy szerezzen valahonnan kenyeret – érdekes történet, hogy az elsőszülött azonnal családfővé válik valamilyen szinten és feladatai lesznek –, és ahogy ment a faluban, szembejött vele egy óriási férfi, és megkérdezte tőle: te Visky Ferinek a fia vagy? És mondja, hogy igen. Én apáddal voltam egy cellában. Apád él, és amikor még én voltam vele, jól volt. Őt hamarabb engedték el. Tehát azt akarom mondani neked, hogy a testem várakozott rá, volt valami egészen más viszonyom, ez meg is maradt, ahogyan írok róla, vagy beszélek róla, meg is maradt valamilyen értelemben mitikus lénnyé számomra. Soha ilyen értelemben ő nem lett apámmá, ahogyan egy apa lesz a gyermekének, én is ilyen apaféle vagyok, én is nehezen tudok a gyermekeim, főleg a fiúgyermekek esetében, apává lenni, mindig elvárnám azt, hogy valamilyen értelemben azonnal baráti viszony legyen közöttünk, de ő még szoptatós kisbaba, tehát nehéz ezt fölfogni. Nagyon sok mindent nem tudtam még akkor, ezért az apám hazajövetele egy óriási váltást okozott az életünkben, mert attól kezdve elkezdtek látogatni bennünket apám börtöntársai, mindenféle fantasztikus figurák. Ez olyanná lett, mint egy ellenzéki akadémia. Elképesztő figurák jöttek, szerzetesek, románok, ferencesek, látogatták egymást, és beszélgettek a világ dolgairól. Én mindig odahúzódtam a közelükbe, és ő nem hárította, ő egy olyan ember volt, aki azt mondta, mindent kell hallanunk és mindent kell tudnunk. És az első találkozásunkon, hogy befejezzem ezt a kört, a következő kérdés az volt, hogy ehhez a családhoz tartozom-e, és a következő kérdése az volt, hogy apám van-e. Én egy szótagos szavakat tudtam csak kimondani, mély levegőt vettem, és azt mondtam, hogy van. De ez soha nem volt kérdés számomra, tudod. Van. És akkor azt kérdezte, ismerem-e. És eddig bírtuk. Akkor én azt válaszoltam, eddig nem ismertem, de most ismerem. És ez egy legendája lett a családnak, mert ezt válaszoltam, és akkor már repültem, mint a versben, tehát ott már nem lehetett fenntartani ezt a távolságot egyikőnk részéről sem. Ő aztán nagyon sokat segített nekem, de szerintem ő is érezte ezt, hogy nem tudunk egymáshoz nyúlni valahogy. Mert a testünk sokkal többet tud a világ dolgairól, mint az agyunk. És nem mindig tudjuk kontrollálni.

 

K. P. J.: Az egész pályádat meghatározzák ezek a személyes, csak rád érvényes történetek. Történetek mindenkinél vannak, családi történetek is, sok ember mesél hasonló történeteket, de a tieid azért mindig visszamennek ide, ha csak a Júlia című darabodra gondolok. A lényeg az, hogy minden visszamegy a te gyerekkori drámáidhoz. Mondtad, hogy megrendelésre szoktál darabot írni, de azt hiszem, a Júlia nem így született.

 

V. A.: A Júlia is megrendelésre készült.

 

K. P. J.: Ez hogy hangzik, írj egy darabot, vagy írd meg a Júliát?

 

V. A.: A megrendelés úgy hangzik, hogy nem írnál-e nekünk egy darabot? Olyan is van, hogy írd meg a Júliát. És akkor elkezdődik egy beszélgetés. Attól függ, kitől kapok megrendelést, mert ha egy amerikai színháztól kapod, akkor pontosan meghatározzák a koordinátáit. Ne legyen több, mint háromszereplős, legyen benne egy nő és két férfi, próbálj ezekben a színészekben gondolkodni. Én ezeket a megkötéseket nagyon szeretem.

 

K. P. J.: Ha amerikai, honnan tudod, hogy az a színész milyen? Előtte láttad őket?

 

V. A.: Persze. Nyomon követem.

 

K. P. J.: Amikor leülsz egy ilyen beszélgetésre, fölmerül, kik jöhetnek szóba?

 

V. A.: Igen, és nekem vannak szinopszisaim. Van egy drámagondolat, akkor azt leírom egy szinopszisban, és gyűjtöm ezeket a szinopszisokat, majd el szoktam mondani, mi van a tarsolyomban. Hogy ilyeneket tudnék most megírni. A legutóbbi megrendelés a következőképpen szólt: Frenák Pállal kellene csinálni valamit, aki egy Franciaországban élő magyar koreográfus, az egyik legnagyobb, legismertebb magyar koreográfus Európában, Nagy József mellett. Ketten kapunk egy témát, ő megcsinálja nonverbálisan, én csináljam meg verbálisan. Három napig együtt voltunk, beszélgettünk erről a témáról, aztán elengedtek bennünket azzal, hogy adtak egy határidőt. Nagyon szeretem a megrendelésekben a határidőt. Ha kérdezik, hogy egy megrendelésben mi a legfontosabb nekem, a határidő a legfontosabb. Előleget elvből nem veszek fel megrendelésekre, mert bár tudjuk, Karinthynak az előleg volt a legnagyobb inspirációforrás, nekem ez inkább teherként jelenik meg. Na, most minden történet személyes történet. Nincs író, aki arról írna, amit szeretne, hanem arról ír, amiről tud. A saját anyagából ír. Még az olyan stílusfantaszta, mint Esterházy Péter, ő is mindig ugyanarról ír. Mindig valahogy benne van a saját. És a nyelv történetét írja meg mindig. A nyelv történetében írja meg a saját történetét. Engem alapvetően a szabadság kérdése érdekel, ennélfogva mindenféle függésviszony érdekel. A függésviszony alatt azt értem, van egy darabom, amelyiknek a címe Alkoholisták, ott egy alkoholista nőnek a történetét mondom el egy áltörténetben.

 

K. P. J.: Ennek is van amerikai megrendelője?

 

V. A.: Ennek még nincs, de egy szerbiai változata van, Szerbiában játsszák ezt a darabot. Egy szenvedéstörténetként írtam meg ennek a nőnek a történetét, akiről nem tudok semmit, egy interjút olvastam csak, és az interjúból sugárzott ennek a nőnek az elképesztő okossága, radikálissága, keménysége, ebből valahogy megértettem az alkoholizmusát.

 

K. P. J.: Hogy kerülsz ebbe bele? Azt mondod, mindig van saját anyag. Hogy kerülsz konkrétan ebbe a darabba? A te anyagod hogy kerül bele?

 

V. A.: Megpróbálom megérteni az ő szabadságát.

 

K. P. J.: Az előbb azt mondtad, végül is minden író a saját anyagát viszi bele abba, amit alkot.

 

V. A.: Ebben is van saját történet. A figura, hogy hogyan születik meg, előtte, az mindenképpen belőlem születik meg, nem idegen anyagból építem fel, ráadásul ez egy ilyen elveszettség-történet, ezekben bizony az üzenet nagyon jól kiolvasható, mégis önvallomás fogalmazódik meg benne, de nem is a rejtőzködésem fontos itt ezekben a figurákban. Egy megértés-esemény tanulsága ez a darab, a szereplőimnek az életét figyelem, és egyszer csak a szereplőimnek a hangját szeretném hallani, akkor tudom leírni mindig az első mondatot, amikor hallom a hangját a szereplőnek. Valóságosan valahogy megjelenik előttem, valamilyen értelemben érzékelem a saját életét. A bátyámról írt darabban is a saját történetemet írom meg.

 

Anyám, amikor látta a Júliát, az apámmal együtt nézték meg, egy hátborzongatóan nehéz pillanata volt az életemnek, mert az én darabjaim talán abból születnek, vagy a többi írásom is abból születik, hogy nekem nincs egy szilárd valóságképem, a valóság megalkotásának a kísérlete az írásom. Talán azért sincs szilárd valóságképem, mert azt látom, hogy a valóság, ami bennünket körülvesz, oly mértékben mediatizált, hogy egy folyamatos kétely talaján kell élnünk a világban. Ennek a kételynek nem kétségbeesésnek kell lennie, hanem egy boldog kételynek. És ennek a boldog kételynek a talaján kérdezem meg, hogy mi is történt tulajdonképpen? Ugye, ez az alapkérdése a Kaddis a meg nem született gyermekért című Kertész-műnek, hogy mi is történt velük, de nem tudom elmondani a történetet, mondja ő. Vagy alapkérdése Shakespeare-nek, hogy mi is történt, miből lesz III. Richárd? És ő arra jut, hogy egyetlen zsarnok sem lesz rajtunk kívüli okokból. Minden zsarnok belőlünk lesz. A zsarnok belőlünk születik meg. Nézzük meg, a mi társadalmaink azért hordoznak közelmúltbeli terheket, mert mi úgy gondoljuk, semmi részünk nem volt ebben a zsarnokságban, és így hazudunk önmagunknak, az én nemzedékemnek biztos, hogy volt része ebben a zsarnokságban, és ezt a pontját, a részesedési pontot kellene megtalálni ahhoz, hogy felszabaduljunk ezek alól a terhek alól. A kérdéseim radikális kérdések, éppen ezért nem történetmondó szerző vagyok, hanem létdrámákat írok, én a létezésszakmában vagyok érdekelt. Amikor a Megöltem az anyámat című darabomat bemutatták Chicagóban, megkérdezték, hogy ez egy igaz történet, ugye? Ez angolul úgy hangzik, hogy a realitáson alapuló történet, ha szó szerint fordítom le. És én azt válaszoltam, hogy ez egy realitáson alapuló történet, csak nem mindig tudom, hogy a realitás min alapul. Tehát nehezen tudom megválaszolni a kérdést, mert a darabom éppen arról szól, hogy milyen realitás talaján állunk, és éppen valamilyen értelemben ezeket a fix pontokat keressük benne, amint ezek a fix pontok megragadnak bennünket, magunkra is hagynak.

 

K. P. J.: Említetted, hogy színdarabot csak megrendelésre írsz, el is mondtad, ez hogyan történik. Ilyenkor nem arról van szó, hogy egy Visky András-szerű darabot, tehát magát Visky Andrást kérik, amikor megrendelik a darabot tőled?

 

V. A.: Igen, most már ez történik, hiszen meglehetősen sok darabomat mutatták be sok helyen, változatos kulturális környezetben, és hát megtalálnak, beszélgetnek velem, dramaturg is vagyok, amiből az következik, hogy rendezőkkel dolgozom együtt. Ez történt legutóbb is, hogy egy New York-i rendezővel dolgoztam, ő javasolta, hogy találjunk ki valami témát, írjak meg vagy öt, engem érdeklő témát, és én ezeket a témákat megírtam, és elkezdődött egy levelezés, mígnem kikötöttünk Caravaggio figurájánál. Megnéztük együtt Derek Jarman filmjét, ami egy nagyon fontos feldolgozása Caravaggio élettörténetének. Nem történetszerű az a munka sem, és most ott tartok, hogy ő következik, ez a darab következik. Az a kényelmetlen benne, hogy nincs határidő, jobb volna, ha volna, de minthogy novemberben találkozunk, lesz egy bemutatónk Chicagóban és találkozunk New Yorkban, akkor elmondom neki, mire jutottam, és azt hiszem, ha már érzékelni fogja az anyagot benne, akkor időben is lekerekítjük.