A boldog kételynek a talaján: 3/5

K. P. J.: Két dologra lennék kíváncsi. Az egyik, hogy fontos a személyes, mert mondtad, leveleztek, és levél útján elküldted az ötleteidet, témáidat, szinopszisaidat, erre ő reagált, és most fontos lesz, hogy személyesen találkoztok. Egyszer muszáj találkozni ahhoz, hogy megszülessen a mű?

 

V. A.: Az a jó, ha személyes találkozás előzi meg a munkát. Én előtte dolgoztam vele, nyolc héten át, amelynek során felismertem benne egy egészen sajátos, nem nagyhangú tehetséget, mindazonáltal Wilson után őt tartják Amerikában a legjobb és a legmenőbb színházi rendezőnek. New Yorkban él, a Yale-en tanít; én dramaturgokat tanítottam a Yale-en, nagyon izgalmas hely egyébiránt. És a beszélgetések nagyon fontosak voltak itt, mert váratlanul személyes hangon tudtuk megszólítani egymást, és ez elképesztő ajándék tud lenni. Most hirtelen közben az agyam másik felével azon gondolkodom, hogy írtam-e úgy darabot, hogy ne előzte volna meg személyes találkozás, és nem emlékszem, hogy írtam volna. Egyébként Robert Woodruffnak hívják a rendezőt.

 

K. P. J.: Pár hónapja itt volt Krasznahorkai László, azt kérdeztem tőle, hogy na mi van az ő Nobel-díjával. Elmondta azt a történetet, hogyan szóródott világgá ez a hír, hogy esélyes a Nobel-díjra. Ültek egy kocsmában egy újságíróval, és az újságíró megjegyezte viccesen, hogy előbb-utóbb Nobel-díjas szerzőként köszöntjük majd, ez viccesen hangzott, de akik ott ültek, valahogy másképp adták tovább, majd szárnyra kelt a hír, hogy Krasznahorkai László esélyes a Nobel-díjra. És egyre gyakrabban olvassuk, ma is, idefelé jövet hallottam valamelyik rádióban, hogy már megint esélyes a Nobel-díjra Krasznahorkai. Mondta, hogy ő erről nem tud, erről senki nem beszél komolyan, ez egy kocsmában elhangzott, és azóta szárnyal a hír. Szóval milyen körben ismert ez a rendező? Amerika nagyon nagy, tudjuk, hogy sokféle, a színház világa is sokféle, tehát mennyire lehet Woodruff tényleg egy meghatározó személyisége az amerikai színházi világnak?

 

V. A.: Tudni kell az amerikai színházi világról, hogy a keleti part határozza meg Amerika színházi életét. S mint minden kulturális formáció, a színház is úgy működik, hogy az ember megismeri a saját szakmáját. Nekem voltak bemutatóim Chicagóban, majd az egyik darabomat, ami nagyon jól ment Chicagóban, a benne játszó színésznő az év legjobb színésznője díját kapta az én darabomban játszott főszerepe miatt, ezt meghívták New Yorkba, a La MaMába. A La MaMa egy óriási fejezete az amerikai keleti parti színháztörténetnek. Erőteljesen kapcsolódik Andrei Şerban nevéhez is. Ott alkotta meg a híres görög trilógiáját, amit a ’89-es változások után megcsinált Bukarestben is. A színház már messze nincs olyan jó formában, mint a ’80-as években, vannak erősebb műhelyek ennél a helynél, de odafigyelnek rá, mert minden évben történik valamilyen esemény. Bizonyos értelemben minden a New York Timeson múlik. Elképesztő ezt látni. Mikor a New York Times kritikája megjelent az előadásról, fel is hívtak engem reggel fél 7-kor, még aludtam becsületes emberhez méltón. Ráadásul éppen Andrei hívott fel, hogy láttam? Mondtam, nem láttam, ennek fizikális okai vannak, még nem láttam a NYT-t aznap. Nekem még volt akkor vagy nyolc napom, ebből tanítás is a Yale-en, sokan akartak találkozni velem, találkozások jöttek létre lépten-nyomon, egy csomó projekt el is tűnt. De nem Woodruff-fal. Woodruff-fal úgy találkoztam, hogy Gábor meghívta Kolozsvárra rendezni anélkül, hogy én ismertem volna őt, s Gábor azt mondta neki, hogy velem fog dolgozni, és Thomas Vinterberg első és egyetlen Dogma-filmjét kellene színpadra írni. Annak van színpadi változata, én magam legalább négyet ismerek, angolt, amerikait, franciát és németet, de Woodruff mindegyikre azt mondta nekem, hogy ez nem jó, nem szereti, csináld meg te. Egyébként sokszor egyetértettünk, a francia változatot én sem szerettem. Azok, akik a filmet ismerik, a Születésnap című filmjét Thomas Vinterbergnek, azok tudják, miről beszélek: egy kőkemény, borzasztóan erős filmről van szó, és az első tiszta Dogma-filmmel van dolgunk. A kamera bemegy a szituációba, szinte elszédíti a nézőt, mert állandó körforgásban vagyunk, és egy kőkemény, iszonyatos, felső középosztálybeli dán történetet mond el. Elkezdtünk beszélgetni a történetről, elmondtam neki dolgokat, hogy ő miben érdekelt, abban érdekelt, hogy ezt a történetet mondja el, vagy abban érdekelt, hogy a mi nézőink számára relevánssá tegyen egy olyan történetet, ami mégiscsak egy dán történet. És azt mondta, abban érdekelt, hogy tegyük relevánssá ezt a történetet itt Kolozsváron. Ajánlom szíves figyelmükbe, mert olyan előadásról van szó, ami úgy zajlik le, hogy a nézők együtt ülnek a színészekkel egy asztalnál, elköltenek közösen egy háromfogásos vacsorát, vörösbor, leves, második fogás, kávé, sütemény, közben részt veszünk a születésnapján valakinek, aki ilyen távolságra van tőlünk, iszonyatosan erőssé válik a történet azáltal, hogy a nézőt a történet cinkosává tesszük.

 

K. P. J.: Mi van akkor, ha egy néző megszólal ilyenkor?

 

V. A.: Megtörténik. Jelzem, hogy nagyon veszélyes játék, mert a családon belüli erőszakról van szó. Látok súlyos pillanatokat, egyébként nem mindig ülök be, ritkán tudok beülni, mert hónapokkal előtte el van adva minden hely.

 

K. P. J.: Minden néző nem ülhet az asztal körül.

 

V. A.: De, minden néző az asztal körül ül. Ez azt jelenti, hogy 60 néző ül be, és még 15 színész, és a színészek el vannak osztva közöttük, melletted vagy szemben veled ülhet egy színész, színésznő, és nagyon violens események mennek végbe. Persze, udvariasak vagyunk.

 

K. P. J.: A hangulata azért provokáló?

 

V. A.: Tudod, minden olyan színház, ami közel hozza magát a nézőhöz, életveszélyes is ugyanakkor, állandóan azt érzem önmagamon is, hogy a késpengén táncolok. Ráadásul két nagy vetítővászonra vetítjük két oldalra, mert kint is folynak események, amelyek nem bent vannak, tehát az utcán is történnek események, és azt mi kamerán keresztül, online beadjuk, minden valóságos, nincsen semmi előre lefilmezve, kivéve egy rövid jelenetet, álomjelenetet, amit egy fürdőszobában filmeztünk le. Tehát a történet valóságos, a színészek kocsival érkeznek, rajtuk van a kamera, hallunk dolgokat, nem hallunk dolgokat, mi a vendégei vagyunk az estnek, úgy is fogadnak bennünket. Nagyon sokszor arra leszünk figyelmesek, hogy emberek összeomlanak, mikor a történet őszinteségét látják. Sokszor arra gyanakszunk, hogy megérintünk valamit annak az embernek az életéből. Családon belüli erőszakról van szó. A szakemberek azt mondják, hogy ebben az országban, ahol élünk, a lakosságnak több mint a 70 százaléka érintett a családon belüli erőszak miatt. Több mint 70 százalék. Romániáról beszélek. Bele is tettem a műsorfüzetbe egy ilyen menüt, mert a műsorfüzet egy menü, benne van az étel is, amit felszolgálunk, mert a színészek szolgálják föl, de közben játsszák is a történetet, és látjuk ennek a jeleit, azért történnek meg ilyen erős érintettségek, mert közel vagyunk egymáshoz.

 

Én kamerán mindig tudom figyelni az egészet, dinamikus vágás van, ezt most először csináltuk meg Romániában, senki nem csinált még ilyet. A dinamikus vágás azt jelenti, hogy több kamerával dolgozunk, és van egy emberünk, aki ül a pult előtt, átlátja az egészet, abban a pillanatban minden jelen időben történik, olyan felfokozott valóságosság-élményt nyújt a nézőnek, hogy nem volt még ilyenben részem. És ezt ő hozta be, Robert, aki nagyon sokra tartotta, hogy én mindenre azt mondtam neki, mikor pénzügyi kérdésekről volt szó, összegeket nem fogok mondani, hogy: te azért vagy itt, Robert, hogy ne alkudj meg semmivel, akkor is, ha látod, hogy jelentősen szegényebbek vagyunk, mint azok a színházak, ahol te dolgozol a legjobb helyeken, Amerikában és másutt, téged ez most ne érdekeljen, mondd, hogy mit akarsz csinálni. András, nem lehetne azt, hogy egy teljes menüt felszolgáljunk hatvan embernek? És kérdeztem, miért ne lehetne? Nézzünk szét. Az az elképesztő, hogy találtam rá szponzort.

 

K. P. J.: Hány előadás van egy hónapban?

 

V. A.: Nem tud több lenni, mint három-négy, mert a szponzor nem bír többet. A nagy hátránya még az előadásnak az, hogy nem nagyon tudjuk vinni sehova, olyan helyspecifikus, hogy az épületnek az egész architektúrájában dolgozunk. A kamerákat viszik a kameramanok, akiket mintegy a család kért fel arra, hogy ezt a szép estét rögzítsék.

 

K. P. J.: Mondtad, hogy érdekes dolgokat figyeltél meg az asztalhoz beülő nézőkön.

 

V. A.: Egyszer azt láttam, hogy egy asszony oly mértékben összeomlott az előadás alatt, hogy az volt az érzésem, be kell mennem és ki kell hoznom. Ráadásul nagyon kedves barátunk mellett ült, és láttam, hogy az a nagyon jó barátunk egyszer csak észreveszi, mi történt ezzel a nővel, és szóba állt vele az előadás alatt, szóba állt vele, és azt mondta, ha segítségre van szüksége, szóljon, mert ő is ki tudja vinni. Ismert engem, és tudta, hogy ha kell, beavatkozhatunk. Tehát van egy ilyen veszélyzónája ennek, csakhogy én a színházban a veszélyzónákat keresem, valóban a veszélyzónákat keresem. Most, mikor titkosszolgálati iratokat tettünk be az előadásba, akkor azt mondták nekem, hogy az első része unalmas, mert a titkosszolgálati iratok unalmasak. És én amellett érveltem, hogy nem baj, ha unalmas, mert muszáj átélni ennek a banalitását is. Érthető? Tehát a gonosz banalitását is muszáj átélnünk, mert ha átéljük ezt a fajta banalitást vagy ezt a fajta unalmat, akkor eszünkbe juthat az, hogy amit most banálisnak gondolunk, milyen elképesztő szenvedéseket okoz másoknak. Itt vér folyt sokaknak az életében. Felolvasnak a színészek, és úgy olvassák fel suttogva, mintha egy szertartáson vennének részt, egy követési jelentést. Összeraktam különböző jelentésekből, kolozsvári helyszínekkel, reggel 9-től követnek valakit este 11-ig. Kérdezték, nem túl hosszú ez? És azt mondtam, nem érdekel, ezt nekünk át kell élnünk, nem szabad ezzel úgy bánni, hogy itt most heherészünk, hogy milyen hülyék voltak ezek a belügyesek, mert egyáltalán nem voltak hülyék. Mi nem voltunk semmilyen értelemben felettük. Azt gondolom, ők nagyon erősek voltak abban, amit tudtak. És nekünk át kell élnünk másoknak a kiszolgáltatottságát, hogy a múltra vonatkozó kérdéseink erősek legyenek, lényegesek legyenek, fontosak legyenek, és ne csak a pletyka szintjén. Egy elszámolási érzületet akarok teremteni ilyenkor. Senki helyett nem tudok elszámolni. Önmagam helyett is nagyon nehezen tudok elszámolni. Érthető? De azzal nagyon jól járunk, hogy ha nyilvánosság előtt, nyíltan tudunk beszélni úgy dolgokról, hogy semmit nem szépítünk meg abból, ami történt velünk.