A boldog kételynek a talaján: 4/5

K. P. J.: Hogy oldottátok meg ezt a helyzetet? Mondtad, hogy a nő annyira érintett volt, gyakorlatilag egy katartikus helyzet állt elő, ami a színháznak a lényege.

 

V. A.: Nem akart kimenni. Azt mondta, végig akarja csinálni. Ebben a felvállalt sírásában azt éreztem, hogy ez egy erős nő, aki felvállalja a zokogást mindenkinek a szeme előtt.

 

K. P. J.: Fiatal emberről van szó?

 

V. A.: Harmincöt-negyvenes lehetett. Abban a pillanatban kezdett zokogni, amikor az egyik szereplő azt mondja: „És akkor te bejöttél, anyám, és láttad, hogy mi történik közöttem és az apám között. Benéztél, és behúztad az ajtót, magunkra hagytál bennünket.” A nő ebben a pillanatban kezdett el zokogni. Ennél a replikánál, ami az anya árulásának története ebben a Mogens Rukov által megírt, egyébként valóságon alapuló történetben.

 

K. P. J.: Most már érthető az is, miért mondtad azt: meggyőződésed, hogy színdarabot nem lehet asztalfióknak írni. De mi van a színdarabbal azután, hogy megíródott, bemutatták, aztán mégis asztalfiókba kerül? Neked van-e olyan? Esetleg előszedi más?

 

V. A.: Van olyan darabom, amit a budapesti Nemzeti Színház megrendelésére írtam, tízen írtunk darabot a Nemzetinek, volt egy felolvasószínházi bemutató. Ez a Tízparancsolat. Tíz írót meghívtak, hogy egy-egy parancsolatról írjon darabot. Nekem az a parancsolat jutott, amelyiket a legkevésbé szerettem volna, hogy nekem jusson. Egy teológus kereste meg Alföldi Róbertet, a Biblia éve volt Magyarországon, és Alföldi azt mondta, fantasztikus ötlet, megcsináljuk. Robi keresett meg engem, hogy nem vennék-e részt ebben. Sorsot húztak, hogy kinek mi jusson, azt mondtam magamnak, meg a parancsolatok szerzőjének, hogy én azt kérném, a Ne lopj! parancsolat ne jusson nekem, mert semmi nem jut eszembe róla. Na, most az van, hogy nem szabad ilyet mondani a parancsolatok szerzőjének, mert akkor biztos azt kapod.

 

K. P. J.: Nem is te lennél, ha nem így történt volna.

 

V. A.: Akkor biztos azt kapod, mert azt jelenti, hogy egy olyan parancsolatról van szó, amivel meg kell küzdeni, te csak azt hiszed, hogy nincsen közöd hozzá. Na, megtudod. Én egy Isten-parancsolatot akartam az elején, ezek a bemutatkozó parancsolatok, hogy én az Úr vagyok, a te Istened. Ebből lett Esterházynak az Én vagyok a te című darabja. Ami fantasztikusan érdekes szöveg. Tavasszal felolvassuk Kolozsváron. Egyébként érdekes darabok születtek. Én konfirmáltam, az apám kérdezett fel, az mindig egy nehezebb helyzet, ugye, ha egy más pap kérdezett volna fel, könnyebben megúsztam volna a konfirmációt, így nagyon nehezen, de hát a Ne lopj alatt én mindig a tárgyak eltulajdonítását értettem, ahhoz, hogy kiderüljön számomra, ezt még a 19. században sem így gondolták. A 19. században is még az emberrablást értették alatta. Lefolyik a Talmudban egy vita, a leghíresebb, legnagyobb rabbik vitatkoznak a Ne lopj-ról, és az emberrablásra vonatkoztatják, tehát a Ne lopj valójában így hangzik: Ne rabold el a másik embernek a szabadságát, vagy ha akarod: Ne tedd tönkre a másik embernek a személyiségét. A környezetedben senki ne legyen szolga. Ne legyen szolgája a te nagyságodnak, a te okosságodnak, a te marhaságodnak, tehát szabad emberek legyenek körülötted. Végigmentem az egész értelmezéstörténeten, még a plágium is innen jön a nyelvünkbe, a plágium a Ne lopj-hoz kapcsolódik, a plágium emberrablást jelentett sokáig. Ez nagyon érdekes. A szellemi eltulajdonítás is visszamegy a másik ember személyiségének a megrablásához, elrablásához. És amikor erre bukkantam, mondtam, hogy most már végképp nem tudom megírni, de legalább valamit találtam. Na, most ezt a darabot még nem mutatták be, Franciaországban az Odeonban van egy felolvasószínházi program, fantasztikus program, Krasznahorkaival együtt olvastak fel, meg Vinnaival. Hármunkat hívtak meg. A francia színésznő oly mértékben értette meg ezt a darabot, hogy összeomlottam tőle.

 

K. P. J.: Nem szeretném, ha beszélgetésünkből kimaradna néhány dolog, ami engem érdekel. Az egyik a közös munka Tompa Gáborral. Vagy húsz éve dolgoztok együtt. Szeretném tudni, hogy ez hogy működik.

 

V. A.: Majdnem huszonöt éve dolgozunk együtt. És most fejeztünk be egy munkát, és már elkezdtünk gondolkodni egy új munkán. Egy Büchneren. Hát hogy működik egy barátság? Nem tudja az ember. Tele Mariana-árkokkal meg Everestekkel. Az köt össze bennünket, hogy megpróbálunk nagyon őszinték lenni egymáshoz mindennapi emberekként is…

 

K. P. J.: Mi az, hogy megpróbálunk? Megpróbáljátok, vagy azok vagytok?

 

V. A.: Azok vagyunk szerintem, de ennek van egyfajta tabuja, nem kiszolgáltatni egymást mások jelenlétében, és én ezt nagyon fontos tabunak tartom. Ez egy barátság esetében.

 

K. P. J.: Minden párkapcsolatnak ez az egyik lényege.

 

V. A.: Igen. Valami miatt, amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem, nagyon hamar kiderült az, hogy hasonlóképpen működik az agyunk, és mikor meg különbözőféleképpen, akkor azt tudjuk szeretni a másikban. Írtunk is könyvet együtt. Most is van egy új könyvtervünk. Sok könyvtervünk volt, de most van talán egy újabb, amit egy mély beszélgetés formájában megírunk. A színházban ugyanaz érdekel bennünket. A színház világszerűsége érdekel. Az, hogy a színház rendkívül komoly dolog. Lassan már ott tartunk ebben a mediatizált kultúrában, hogy a színház, ha jól csináljuk, tud az a tér lenni, ahol emberek felajánlják a saját életüket másoknak. Ez a színész. A nagy színészek semmit nem tartanak vissza önmagukból akkor, amikor színpadra lépnek. És ezek borzalmas pillanatok, nagyon nagy pillanatok.

 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kolozsvári színházi társulat elképesztően jó. Olyan figurákkal dolgozunk együtt, akikkel a próbafolyamat felér egy lelkigyakorlattal, mert annyira jól ismerjük már egymást, olyan sokat dolgoztunk együtt, hogy nagyon messzire el tudunk menni az egyet nem értésben, vagy nagyon messzire el tudunk menni a veszekedésben. Engem ezek nagyon meg is terhelnek, de nincs kímélet, és nincsen kiút. Azt mondtam valahol a nyilvánosság előtt, és ezt Pályi András idézte az Élet és Irodalomban, hogy a színházat nem lehet teológiai műveltség nélkül sem művelni, sem megérteni. Ezt most is így gondolom. Engemet egyébként csak az a színház érdekel, amiben megjelenik az emberi mivoltnak ez a végső problematikája. Mert gondoljuk meg, hogy bemegy egy ember a saját életével ebbe a fekete dobozba, az üres fekete dobozba, az egy olyan erős pillanat, amin én nem tudok túl lenni, tehát nagyon komolynak gondolom ezt a pillanatot. És nagyon megvisel az, amikor azt látom, azt tapasztalom, hogy tulajdonképpen nem ez történik. Én úgy definiálom a színházat, hogy a színház a másik ember felismerésének és életben hagyásának az eseménye. Tehát a másik ember különbözőségének a felismerése és életben hagyásának az eseménye. A másik ember különbözőségének a felismerése és az ember életben hagyása, majd a különbözőségnek az ünneppé változtatása egy elképesztő eseménysor. Óriási feladat. És nagy korokban a színház tudta kezelni a társadalom erőszakelemeit, itt jelenik meg az a nagy-nagy különbség, hogy a film, minthogy nem szünteti meg önmagát a film végén, a film tud erőszakot elindítani. Pilinszkytől tanultam még a ’70-es évek közepén, amikor azt írja, hogy a színház a tökéletes ügyetlenségnek a helye. Éveken át gondolkodtam azon, mi is ez a tökéletes ügyetlenség. És rájöttem arra, hogy a másik megölésével van összefüggésben, mert a színpadon egy verekedés vagy a másik megölése az mindig ügyetlen, és ez csodálatos, hogy ez ügyetlen. Az ügyetlenséget azáltal is felmutatjuk, művért használunk mi is. Aztán feláll és meghajol és megtapsoljuk, és ez valamilyen értelemben nagyszabású és nevetséges is, de ezt én gyönyörűnek tartom, hogy van a műalkotásnak egy olyan tere, amely megszünteti önmagát. A színházban lehetetlen az, hogy a műalkotást bálvánnyá alakítsuk. Ugye, elmegyünk a nagy nyugati múzeumokba, és ájtatosan nézzük a kiállított műtárgyakat. Bennem sokszor föltevődik a kérdés, mi most mit nézünk itt. Mert amennyiben önmagunk nagyságát szemléljük a műtárgyban, akkor egy bálvány előtt hajolunk le, és ez a bálvány önmagunk vagyunk. A múzeumok fenntartják ezt az önképét a kultúrának, és a múzeumok kevésbé önreflexívek ebből a szempontból. A színházban ezt nem lehet megcsinálni. A színház nem hoz létre műalkotást. Illetőleg létrehozza és megszünteti. Ez az ereje fantasztikus a színháznak.

 

K. P. J.: Amit itt most tőled hallottunk, ez sok színházi közösségre egyáltalán nem érvényes, nem is célja, hogy ezt ilyen mélységben megvalósítsa, egyszerűen az a célja, hogy szórakoztasson. Mondhatjuk, hogy nem várható el az, hogy minden színház ezt a mintát kövesse, amit te teljes mélységben át is élsz, a te életed ez, amiről most beszéltél.

 

V. A.: Ez egy bonyolultabb kérdés. Mert ha lefordítod ugyanezt a mondatot az irodalomra vagy a költészetre, akkor azt mondod, hogy végül is nem várható el minden költőtől, hogy a saját művészetéhez maximális komolysággal viszonyuljon. Mert ez a mondat azt jelenti.

 

Rólam azt is leírták, hogy én a szórakoztató színház ellen vagyok. Én nem vagyok a szórakoztató színház ellen, hanem egyszerűen nem érdekel.

 

K. P. J.: Az is lehet véresen komoly, ott is mindent beleadhat egy színész vagy egy rendező. A műfajon belül kell nézni a minőséget. Nem?

 

V. A.: De akkor egész másról beszélünk. Most egy radikálisan más irányból közelítsük meg ezt a dolgot. Én a Broadway típusú színházat nagyon magas színvonalú színházi formának tartom, elképesztően sokat kell tudni, hogy az ember egyáltalán szóba jöjjön mint színész, hogy ott dolgozzon. Ugyanakkor azt mondom, hogy a Broadway-színház egy termékszolgáltató intézmény, az számomra kívül esik az esztétikai értelemben leírható színház szférájától. Erről beszélek.

 

K. P. J.: A szórakoztató színházban valószínűleg nincsen katarzis soha.

 

V. A.: A magyar színháztörténetben van egy ilyen nyomása a kultúrának, hogy jól végződik, ugye, a happy end. Na, én azt gondolom, hogy az Oidipusz király jól végződik. Miért végződik jól? Mert színre hoztuk az igazságot. Egy igazságesemény ment végbe. Azért végződik jól az Oidipusz király, olvassuk csak el, mert vége lett a pestisnek a városban. Mitől lett pestis a poliszban? Egy felszínre nem hozott bűntény szétrágta a poliszt. A happy ending mint kategória esztétikai értelemben teljesen irreleváns, nem érdekes. Nem is érdemes sokat beszélni róla. Happy endingje az Oidipusz királynak van, az Antigonénak van, a Médeiának van. A happy ending nem a történet elvarrásának a kérdése, hanem a színház azon definíciójához megy vissza, hogy a színház önmagában nem létezik, a színházat a néző fejezi be. Ezt nem gondoljuk komolyan. Ennek a komolyságát nem látom, mert a néző csak fogyasztója a színháznak, és nem fejezi be az előadást, az előadást márpedig a néző úgy fejezi be, hogy a saját életében fejezi be, és ennek vannak különböző válaszai. Az Oidipuszt lehet olvasni úgy is, hogy végig tudod nevetni azt a tényt, hogy mindenki ért már mindent, csak éppen az nem érti, aki körül csomósodik ez a deliktum.

 

Beckett megcsinált egy dramaturgiát, amit abszurd színháznak nevezünk. Ez egy marhaság, mert nem az ő színháza abszurd, hanem az a világ abszurd, amiről referál ez a színház. És neki az a kérdésfeltevése, a Beckett-színházat bohócok játsszák; Beckettet nem szabad úgy játszani, hogy unalmas, ezért teljes félreértés, Beckettet csak úgy szabad játszani, hogy a néző végig neveti, és időről időre a végén biztos megrémül attól, hogy én most min nevettem. Ugyanez történik az Oidipuszban. Bocsánat, nagyon belemelegedtem, nem fogunk vizsgázni belőle.