Közelebb kerülsz Istenhez, ha megismered a véletlent: 5/5

K. P. J.: Tamás, azt mondtad az előbb, hogy meztelenül születünk akár fizikai, akár szellemi értelemben, és ha nem találunk egy csigaházat, ahogy te fogalmaztál, akkor végünk. Ezt a csigaházat tőled egyszer elvették.

J. T.: Nem vették el.

K. P. J.: Amikor intézetbe kerültél.

J. T.: Kaptam egy csigaházat. Ültem az ólban, pilinszkys élmény. Éjszaka volt, nagyon hideg, a tyúkokat magamhoz húztam, kinéztem a falécek között és láttam erősen csillogni a csillagokat. És akkor megfogadtam magamban, de valami olyan mély hittel, mint ha belekarcoltam volna a csontomba késsel, hogy én nem fogok meghalni. És íme. Egyébként meg abba, ami ott történt, abba meg kellett volna halni.

Jónás Tamás a Sátán című novelláját olvassa fel a hallgatóságnak.

K. P. J.: Az a helyzet, hogy elég régóta ismerlek, s mindent olvasok, amit tőled olvasni lehet a lapokban. Elég sokat publikáltál egy időben, aztán eltűntél, most pedig megint előkerültél. Jó pár évre eltűntél az irodalmi életből, aztán most előkerültél, s kívülről látod azt az irodalmi életet, melyben korábban te is benne voltál, részese voltál. Kiiktattad magad – ennek elsősorban magánéleti okai vannak – de most visszajöttél, kevesebb a társaságod, meg-megjelensz, ezért vagy most is itt, mondhatni visszatérőben vagy. Milyennek látod ezt, ami most történik, a korosztályodat, az idősebbeket?

J. T.: Érdeklődöm. Ugyanúgy érdekel a korosztályom.

K. P. J.: Kik a korosztályod?  Nyugodtan mondhatsz neveket, itt mindenkit ismernek.

J. T.: Kiss Judit Ágnestől elkezdve…

K. P. J.: Akkor van a Karafiáth Orsolya.

J. T.: Orsi is érdekel, a fiatalok még jobban érdekelnek, az idősek egyre kevésbé, de mégsem tartom jónak az irodalmi életünket, mert kerüli a lényeget.

K. P. J.: Mi a lényeg?

J. T.: Nem tudom.

K. P. J.: Honnan tudod, hogy kerüli, és honnan tudod, hogy az a lényeg-e, amit épp elkerül.

J. T.: Nem tudom, nem kell ezt nekem bebizonyítani, én csak a véleményemet mondom, azt hiszem, kerüli a lényeget és ilyen vagy olyan okból – akár szakmai vagy  magánéleti meggyőződésből – nem konfrontálódik a lényeggel.

K. P. J.: Ha konfrontálódna, akkor észrevennénk?

J. T.: Persze. Minden armageddont észreveszünk.

K. P. J.: Mondtad, hogy a fiatalok – írókról, irodalmárokról beszélünk – hajhásszák a sikert és ez tőled idegen, te ezt rosszallod, hogy csak ez érdekli őket, mindent a sikerért.

J. T.: Elgondolom, hogy mire lehet beváltani a sikert? Pénzre és nőkre. És ez két impotencia. Valaki szerezzen magának nőt, szerezzen magának pénzt…  

K. P. J.: Mit csinálnak a lányok?

J. T.: Most már ők is impotensek. Sikeresek akarnak lenni. Szapári Veronikának az új könyvétől sírógörcsöt tudnék kapni, hogyha nagyon érdekelne.

K. P. J.: Szapári Veronikát említetted, szerintem ez tökéletes exhibicionizmus.

J. T.: Nem, nem, ő pornográf. Én általában nem vagyok, sőt, nem vagyok pornográf.

K. P. J.: De a pornográfiában is van valami exhibicionizmus.

J. T.: De csak annyi van. Csak annyi van, hogy kiteszünk valamit, aminek a szakralitásától való megfosztottság okoz bennünk valami olyan izgalmat, amit összekeverünk – és akkor ez még a jobbik értelmezése – a szerelemmel vagy a szexussal. Holott arról van szó, hogy a szerelmet és a szexust meg kellene élni, annak van egy rezgése, ami elég izgalmas, az ember azt érzi, olyankor él, olyankor boldog, olyankor flow van, áramlás, és ha ez nem sikerül, akkor pornográf lesz. Abból viszont hiányzik a sacramento, hiányzik a szeretet.

K. P. J.: Mi bajod az idősebbekkel?

J. T.: Csak megismertem a mondataikat.

K. P. J.: Most ki az öreg író? Aki nálad öregebb?

J. T.: Van sok olyan öreg, idősebb ember, korosabb, aki nálam fiatalabb. Lélekben.

K. P. J.: Például?

J. T.: Most provokálsz.

K. P. J.: Te adtad fel a labdát.

J. T.: Nem akarok ítéletet mondani erről a környezetről, mert nincs hozzá jogom. Ez csak az ízlésem.

K. P. J.: Ne mondj ítéletet, csak véleményt.

J. T.: De el fogják hinni, pedig lehet, hogy tévedek.

K. P. J.: Beszéljünk még két dologról a végén. Mi a kapcsolatod a cigánysággal, ezen belül a cigány értelmiséggel? Felírtam magamnak két nevet. Mind a két személyt jól ismerjük, mind a kettővel száz évvel ezelőtt találkoztam, Bari Károly és Balogh Attila. Te Balogh Attilával, ha jól tudom, filmet is csináltál. Egy olyan költő, aki zseniális, fantasztikus tehetség, nem tudom, mondhatok-e ilyet, de tényleg döbbenetes tehetség, Képzeljék el, két mankóval tud csak járni gyerekkora óta és én egyszer vele, ezzel a kétmankós emberrel ping-pongoztam és megvert. De tényleg két mankóval.

J. T.: És a kötetének az a címe, hogy Lendítem lábamat.

K. P. J.: Mindjárt ki fog derülni, hogy miért beszélünk az ő fizikai állapotáról. Balogh Attila emeleten lakik, azt hiszem a második emeleten és úgy tud lejönni, hogyha éppen menni akar valahova, mondjuk bevásárolni, hogy a nagyobbik fia az ölébe veszi, leviszi a lépcsőn, beteszi a tolókocsiba és akkor elmennek bevásárolni, mert erre az Attilának szüksége van. Zseniális költő, tényleg egyszerűen döbbenetes egy pasas. No, beszélj a cigány értelmiségiekkel való kapcsolatodról és utána mindjárt kiderül, miért hoztam ezt szóba.
 
J. T.: Nincs a cigány értelmiséggel kapcsolatom, mert a cigány értelmiség az két szó. Cigány értelmiség. És ez nekem kevés. Ha egy értelmes értelmiségivel beszélgetek, az nem tematizált beszélgetés. Egy cigány értelmiségivel mindenképpen. Vagyunk mi, meg vannak a nem értelmiségiek, a nem cigányok, meg ők együtt. Olyanfajta determináltságot, zártságot érzek akkor, amikor a cigány értelmiséggel találkozom, hogy nem akarok velük találkozni. Nekem az Attila és a Bari Károly nem cigány értelmiség, hanem két költő. Még a cigányságuk sem fontos számomra. Sokkal fontosabb az emberi tartásuk. Bari Károly morózusságából sokkal többet tanultam, mint mit tudom én, Vekerdy Tamás könyveiből, a gyereknevelésről. Mind a ketten nagyon szeretnek engem meg én is nagyon szeretem őket. Attilánál még azt is elvállaltam, pedig nagyon nem szeretem a tévét, a Duna Tv felkért, hogy csináljunk róla egy portréfilmet. Minden olyan dolog, ami a cigány költőkről és írókról szóba szoktak hozni, az annyira egyszerű, annyira leegyszerűsítő, hogy nem akartam ezzel foglalkozni, bármennyire is tisztelem Attilát, akit nagyon nehéz olvasni egyébként, mert nagyon hosszú verseket ír. Egyszerűen nincs lap, amelyik meg tudná jelentetni. És olyan a versek ornamentikája, hogy nem lehet megbontani. Vagy lehoznak, mondjuk az ÉS-ben úgy nyolc oldalnyit…

K. P. J.: Vagy könyvben jelenik meg. Legutóbbi könyvének bemutatóján az egészet felolvasta, döbbenetes volt, iszonyatosan sokan voltak. Két ok van, hogy erről beszélnék, meg kicsit lelkiismeretet mozgatnék, nem véletlenül használtam, hogy értelmiség. Tudjuk, mi van a cigánysággal Magyarországon – mindannyian ismerjük – ugyanakkor mindig felmerül a cigány értelmiségieknek, vagy a cigány felső – most ilyen gazdasági fogalmat kell használni – gazdag rétegnek a felelőssége, hogy van-e vagy nincsen, tehet-e vagy nem tehet, ezért említettem. Én értem, hogy te azt mondod, számodra nem úgy épülnek fel a kapcsolatok, és az emberi létezések, hogy cigány vagy nem cigány, értelmiségi vagy nem értelmiségi, hanem érték vagy nem érték. Kész. Én ezt elfogadom, de mégiscsak van, vagy gondolom én kell lennie valamilyen felelősségnek. Nincs itt valamilyen erő, ami összehozza az embereket és azt mondja, nekünk sokkal fontosabb az, hogy ezek a szerencsétlenek ne harminc évesen pusztuljanak el TBC-ben, és ezért tenni kell. Nincs ilyen? Mint ahogy a magyarokban van. A magyarok mindenütt felemelik a hangjukat, elkezdenek gyűjteni ezért, azért, amazért, jól, rosszul, szélsőségesen, nem szélsőségesen, van valamiféle érzékenység, egészséges vagy nem egészséges, de felelősség?

J. T.: Mondjuk műteni nem fogok. De amit megtehetek, azt megteszem, de szerintem arra vagyok alkalmas, hogy fiatal gyerekekkel, óvódásokkal, általános iskolásokkal találkozzak, mint költő és inspiráljam őket. Ezt meg gyakran megteszem. Kis falvakba elmegyek és tíz, húsz, de akár öt kisgyerek előtt, akár ovisok, vagy általános iskolások előtt beszélek arról, hogy mit jelent az, hogy társadalom, miért érezzük magunkat így, hogy lehet ebből kikerülni.

K. P. J.: Hívnak vagy keresed a lehetőséget?

J. T.: Nem keresem, hívnak. Nem tudom az összes hívást elfogadni, teljesíteni. De ha döntenem kell, mindig a legnehezebb és a legtávolabbi helyre megyek el, ahová a legkisebb az esély, hogy más elmenne. Meséltem neked Endrefalvát, nagyon nehéz volt oda eljutnom.  

K. P. J.: Nógrád megyében egy falu, egy nagyon szép falu.

J. T.: Sok más ilyen is volt. Ebben az évben is volt legalább öt-hat. Ott nem nagyon lehet játszani, vagy hazudni. Igazat kell mondani, nagyon egyszerűen. Biztos, hogy a hatás nem közvetlen, tehát nem megy haza a kisgyerek és változik meg, de van egy hajszálnyi remény, hogy mondjuk 14 éves korában vagy 17-18 éves korában elgondolkodik és egy érv lesz a szemében az, vagy a gondolatai között az, hogy én akkor mit mondtam, hogy viselkedtem, és mondjuk amellett dönt, hogy tanul. Holott nem hiszek abban, hogy tanulni érdemes a mostani intézményes keretek között. A meggyőződésem az, hogy elég, ha ember megtanul tanulni, és onnantól kezdve önmaga találja meg azokat az utakat, témákat, amelyek érdeklik. De ez szabadság. És a szabadság az mindig szörnyen terhes, mindenki menekül a szabadság elől. Fromm írása, a Menekülés a szabadságtól, az már önmagában egy tanító jellegű, szinte korcím. Mindannyian menekülünk a szabadságtól, és nem is vagyunk szabadok. Hiába gondoljuk azt, hogy mi most szabadok vagyunk – én sem vagyok szabad – a szabadságok alkalmakként jönnek. Van egy út, elérkezünk mondjuk a hármas úthoz, és akkor dönthetünk, hogy jobbra, balra vagy középen megyünk tovább. Amikor elindultunk az úton, akkor már lendületben vagyunk. Emlékszel, amikor úgy döntött az oroszlán, hogy így kanyarodik, akkor a kanyarban már kényszerpályán mozog. Aztán a következő pillanatban megint dönthet. Na most ezekben a pillanatokban szabadok vagyunk, a többiben meg rabok. És ha valaki tökéletesen szabad, nem kell mit csinálnia, nincsenek belső késztetései, elégedett, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy szétesik a személyisége. Mert elviselhetetlen számukra a szabadság. Azt mondja Petőfi: szabadság szerelem, e kettő kell nekem, akkor nagyon ravasz, mert a szerelem az azért nem szabadság. A szabadság, ami mondjuk egy nagy közeg és abban elviselni mondjuk egy pici börtönt, az oké. Vagy fordítva is. Van egy nagy börtön és abban van egy pici hely, ahol én szabad vagyok, az is oké.  De ha Petőfi csak szabad lett volna, vagy csak szerelmes, akkor írt volna egy olyan verset, hogy valami még kéne ehhez a cucchoz. De a kettő együtt oké. És akkor az Eörsinek volt erre egy nagyon szép válaszverse, de most hirtelen nem jut eszembe… Szabadság, szerelem, minden kell nekem… Pontosan sajnos nem tudom idézni.

K. P. J.: Az érzékenységedhez mennyi van köze van a származásodnak?

J. T.: A cigányok érzékenyebbek?

K. P. J.: Rólad beszélek, nem a cigányokról. Én tudom, hogy te rettenetesen érzékeny ember vagy, egy olyan eleven valami, ami, mintha nem lenne rajtad ruha, nem lenne rajtad bőr, nem lenne rajtad csak az elevenség. Ez mennyire a cigányságoddal függ össze, összefügg-e egyáltalán?

J. T.: Ez nem jó. Ez egy betegség, hogy ennyire érzékeny vagyok, a világ nem követeli ezt meg. Így már merem azt mondani, hogy igen, köze van, mert a cigányok rossz helyzetben vannak. Olyan, mint egy rémült állat cigánynak lenni, akinek folyton figyelnie kell, mint amikor a nyuszi ül a fűben, és fülel, és minden izma megfeszül, és mindent érzékelnie kell és tényleg így is van.

K. P. J.: A gazellának van ehhez köze?

J. T.: Van, van, van. Ezért is kell megtanulni a véletlent. Ez egy védekezési mechanizmus, az érzékenység is egy ilyen. És ez nagyfokú tudatossággal párosul és nem egészséges, fárasztó, sok energiát visz, sok illúziót kipukkaszt nagyon korán, amiknek később kellene kipukkadniuk. Picit néha azt érzi az ember, hogy sikerült valami hasznosat, mondjuk mások számára hasznosat, mert önmagának nagyon nehéz ebből hasznot kovácsolni, tehát én nehezen tudok ebből hasznot kovácsolni. Velem nehéz együtt élni, nekem traumatikus tud lenni egy találkozás egy másik emberrel, meg az is, ha nem találkozom vele. A fényben elpusztulunk. Én ezt nem nagyon értettem sokáig. Lucifer ugye azt jelenti, hogy fényhozó. Hogy miért nem örülünk ennek? Hogy meghozta a fényt, meg Prométeusz is meghozta a tüzet. Azért, mert a fény bántó. Az isteni fényben az ember elég. Nekünk egyfajta homály kell, valamiféle ködközeg. Mint ahogy megvan a légkör a Föld körül és az megszűri a fényt. Nekünk is egy ilyen szűrt közeg kell. Kell egy anya, kell egy apa, kell szeretet, egy csomó minden kell, ami eltakarja előlünk a világot. És felkészültnek kell lenni, hogy az ember megvilágosodjon. Hogy Buddha lehessen, el kell viselnie egy csomó olyan dolgot, ami a fénnyel, a tudással jár. És Lucifer gonoszsága pont ez, meghozta ezt a tudást, amire nem voltunk felkészülve. Mit kezdjen egy egyéves kisfiú azzal, ha mondjuk pontosan tudja, hogy lesz a gyerek? Az csak traumatizálja.

K. P. J.: Egy egyéves kisfiú ezt hogy tudhatja?

J. T.: Mondjuk, hogy tudja valahogy.

K. P. J.: De nem tudjuk mondani, mert nem tudja.

J. T.: Mert van a világban kegyelem, van szeretet, van isteni terv, de vannak balesetek is, mint az én életem. Biztos megfigyelték, hogy ha csillagokat akarunk nézni, akkor nem az a leghelyesebb stratégia, hogy az általunk kiválasztott csillagra nézünk és így fókuszálunk, hanem egy picit így mellé kell nézni és akkor a szemünk sarkában felragyog. Megvan ennek a tudományos magyarázata is, hogy a fényérzékelő pálcikák sűrűbben helyezkednek el a szemsarokban, de van ennek metaforikus üzenete is, ami a buddhizmusban is megfogalmazódik: „mondj le róla és megkapod.” Elég ha mellénézel, akkor is megkapod.

K. P. J.: Tamás, sok közös barátunk van, olyan ismerősünk, aki közel áll hozzánk, akit szeretünk, akik szeretnek bennünket, féltjük őket, féltenek bennünket, sok ilyen közös ember van, fiúk, lányok, férfiak, nők. Ezek között nagyon sok olyan van, én szinte csak olyannal találkoztam, akik féltenek téged. Van okuk erre, s ha igen, miért van okuk?

J. T.: Eddigi kulturális tapasztalataink alapján nekem öngyilkosnak kell lennem előbb-utóbb. Tehát van. Ezt mindannyian tudjuk. Meg én látom is ezt. Te is tudod.

K. P. J.: Ezt nem tudjuk rólad. Dehogy tudjuk.

J. T.: De tudjuk. Tudjuk, tudjuk, tudjuk.