Közelebb kerülsz Istenhez, ha megismered a véletlent

Kőrössi P. József: Mai vendégünk Ózdon született 1973-ban, roma származású, magyar nyelven író költő, író. Kicsi gyerekkorában intézetbe kerül, aztán nevelőszülőkhöz. Gimnáziumba jár, leérettségizik, három főiskolán, ezek közül egy egyetemen is próbálkozik diplomát szerezni, többek között az ELTE magyar-szankszrit szakára iratkozik be, előtte a Széchenyi István Műszaki Főiskolán próbálkozik, később a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Utóbbit el is végzi, diplomát viszont egyik helyen sem szerez. Fogalmazóként dolgozik, sokáig ebből tartja fenn magát. Huszonkét évesen önéletrajzot ír, ami hát egy döbbenetes dolog. 2002-ben Esterházy Péter Herder-díjat kap, ami azzal jár, hogy egy fiatalabb pályatársat ösztöndíjban részesíthet, aki Bécsben eltölthet egy évet. Jónás Tamást választja, aki családjával – feleségével és két gyermekével kiköltözik egy évre Bécsbe. Versei 16 éves korától kezdve jelennek meg, igen korán kezd el prózát is írni – ez is különlegesség, hiszen a prózát érett fejjel és nagy fenékkel szokták elkezdeni az írók írni, mert ehhez az kell állítólag. Korán kezdenek megjelenni könyvei is, német nyelven is megjelenik két könyve. Közben színdarabot is ír, sőt tévéfilmet, színdarabját Lélekvesztő címmel 2007-ben mutatja be a Kolibri Színház. Különböző díjakban, elismerésekben is része van, a legfontosabb 2009-ben az AEGON művészeti-díj, ami egy nagyon komoly elismerés.

(Rendhagyó módon az író még a beszélgetés előtt felolvas Apáimnak, fiaimnak című könyvéből.)

Tamás én a felvezetésben elmondtam, de ez mindenütt olvasható is rólad, hogy Ózdon születtél, aztán egész kicsi gyerekkorodban nevelőintézetbe kerültél, majd onnan nevelőszülőkhöz. Ózdnak mely részén születtél? Hétesen esetleg?

Jónás Tamás: Ott születtem, ahol a kórház volt, ennyi a közöm hozzá, bevittek a kórházba, megszülettem.

K. P. J.: Honnan vittek be?

J. T.: Csernelyből, Szilvásvárad mellett van egy nagyon kicsi falu, most már nem is annyira kicsi, 2000 ember lakik benne. Véget érnek az utak, elkezdődik az erdő, az ugye a kertek végébe beleszalad, belenövik magukat a fák, hát egy ilyen idilli környezet.

K. P. J.: Ózdról nincs is semmilyen képed?

J. T.: De, a buszpályaudvar.

K. P. J.: De Hétesről ugye hallottál?

J. T.: Persze, sokan laktak ott rokonok is, de én Ózdon nem laktam, szándékosan kerültem.  

K. P. J.: Azért kérdezem Hétest Tamástól, mert nem tudom, emlékeznek-e, akik ott voltak azon az esten, amikor Bódis Kriszta még a megyei könyvtárban volt a vendégünk, ő az, aki Hétesről, Ózdnak egy negyedéről mesélt, amit kizárólag cigányok laknak. Meglehetősen nagy nyomorúságban, akkor is, most is, most már azért van villany, meg víz is talán, vagy visszavezették a villanyt és a vizet Bódis Krisztának köszönhetően. Én ennél nyomorúságosabb környezetben életemben nem voltam – pedig sok helyen jártam – na mindegy, ezért kérdeztelek, nem tudtam, hogy Ózd neked csak a kórházat jelenti. Akkor ezt most megbeszéltük. Milyen emléked van az intézetről? Van-e egyáltalán emléked? Megmondom, miért kérdezem: pár héttel ezelőtt járt itt Horváth Péter, aki szintén gyerekkorának egy részét öccsével együtt egy intézetben töltötte. Novelláiban megjeleníti azt a környezetet és azt a világot, ami elég sanyarú és elég kemény és szigorú, már ami az életben maradásnak a lehetőségeit illeti.

J.T.: Persze, vannak emlékek, sőt életem első emléke az, hogy Csernelyben, ahol laktunk, egy szép ház van, annak az udvarán rengeteg autó jelenik meg, rendőrautó, dzsipek, de tényleg sok, mondjuk olyan 10-15, kiszállnak a rendőrök, én szaladok le a dombról…

K. P. J.: Hány éves vagy?

J. T: Négy, szaladok le a dombról, beszaladok a kapun, látom, hogy baj van, ott is nagyon sok rendőr van, ki akarok szaladni, de azt mondják, hogy már nem lehet. Apámhoz szaladtam, könyökölt az asztalon, sírt, onnan szétvittek minket, mindenkit máshová.

K. P. J: Testvéreket?

J. T.: Testvéreket, aput is, anyut is más-más börtönbe, engem Miskolcra. Miskolc hideg volt, rossz volt, szeretetlen, mégis volt benne valami biztonság. Az igazi baj, ami a mai napig nehezen feldolgozható, az a nevelőszülőknél volt.

K. P. J.: Később, az intézet után?

J. T.: Nem, az intézetnek volt egy programja, ami egyébként jó szándékúnak tűnik, hogy ne egy ilyen hospitalizált környezetben éljenek a gyerekek, kiadják őket családokhoz. Engem kiadtak először egy idősebb nénihez, aki aznap este, hogy hazavitt, meghalt, és amikor reggel felkeltem, egy halott néni feküdt mellettem. Úgyhogy még aznap visszakerültem Miskolcra. Egy-két hónap múlva egy családhoz kerültem, akik viszont úgy bántak velünk, ahogy azt Móricz az Árvácskában megírta. Még öt éves sem voltam. Azért mondom, hogy kerültünk, mert egy velem egyidős kislánnyal együtt, vertek minket meztelenül, nagyon sokat vertek, éheztettek, meg ahogy lehetett kínoztak. Nem akarok én horrorokat mesélni, de nem egyszer beledobtak mondjuk az udvari kútba, meg a tyúkok között kellett élni, és sokat vertek minket ostorral. Most is látszik a hátamon, és megígértem ennek a kislánynak, hogy megvédem. És amikor elkezdtek minket ostorozni, akkor elfeküdtem és volt egy különös büntetésük, amit a mai napig nem értek, hogy miért csinálták, hogy nem szabadott este elaludnunk. Reggelig ébren kellett volna lenni. Persze minden este elaludtunk, és akkor ez azt vonta maga után, hogy reggelente megvertek minket. Egyik éjszaka elaludtam, és akkor reggel felkeltem, közönyösen, hogy jó, akkor most megvernek. Mentem ki a konyhába, a Marcsi már ott volt és dolgozott, krumplit pucolt és a sparhelten rotyogott a víz és akkor mellé ültem, hogy pucolok én is krumplit. Akkor észrevett a nevelőszülő, hogy felébredtem, és ezzel a brutális dühvel, ami benne volt, egy mozdulattal felém loccsintotta a forró vizet. Én meg ösztönösen elugrottam és Marcsira ment az egész és ott előttem kiégett a szeme, kifolyt, csontig égett a bőre, füstölgött, rossz szag volt, sikítás volt. Álltam döbbenten, nem tudtam vele mit kezdeni. Később is azt gondoltam, hogy valamit elrontottam és azóta bennem van ez a trauma, hogy a bajba jutott lányokon segíteni, de nem lehet.

K. P. J.: Ez egy döbbenetes történet, megrendítő, szinte azt gondolná az ember, hogy írói fantázia szülte. Ehhez hasonló élmény van még az életedben bőven – merthogy ismerjük egymást úgy 20-25 éve, volt alkalmunk régebben beszélgetni, bár az utóbbi években nem nagyon találkoztunk – tehát jól ismerem a történeteidet. A te írói világodra ezek a történetek mennyire hatottak illetve fel tudod-e dolgozni? Én tudom, hogy e történet miatt, amit most elmeséltél, mai napig rossz lelkiismereted és bűntudatod van. Feldolgozható-e ez irodalmi, írói munkádban?

J. T.: Fel lehet dolgozni, de van, amit nem illik.

K. P. J.: Mi az, amit nem illik?

J. T.: Amivel nem tudtál mit kezdeni, mert nem tudtál értelmezni, ami nyers tényként, történetként van előtted, amitől nem tudsz megszabadulni, amivel nem tudsz játszani.

K. P. J.: Azt nem illik feldolgozni?

J. T.: Azt nem illik, mert az még csak nyers pszichológia, annak van pszichológiai haszna, azt meg is írhatod, de az nem irodalmi munkásság még, azt nem illik.

K. P. J: Nem lehet azt felemelni, hogy azzá váljon?

J. T.: De lehet, sőt kell is, de nem mindenhez tudsz hozzányúlni hamar, van, amihez később és van, amihez soha. Biztos, hogy van olyan történet, amit nem tudok majd soha megírni, meg nem is akarok.

K. P. J.: Tehát elmondani el tudod, de megírni nem?

J. T.: Nem, azt elmondani sem tudom. Ezt mondjuk, amit most elmondtam, meg van komponálva, akár meg is lehetne írni, sok részletet kihagytam. A legdöbbenetesebb élményeket nem lehet megírni.

K. P. J.: Miért bántottak ezek a nevelőszülők? Milyen okuk volt erre, milyen céljuk volt ezzel? Egyszerűen csak szadisták voltak, vagy volt valami hátsó oka?

J. T.: Nem tudom. Ebben az a rossz, hogy értelmetlen. Ha ennek tudnék valami értelmet adni, akkor az rögtön feldolgozhatóvá válna. De ez csak gonoszságnak tűnik.

K. P. J.: Tehát amikor egy ilyen nevelőszülő választ egy intézetből egy gyereket, akkor egyrészt ő választja ki azt a kettőt, vagy egyet, vagy nem tudom mennyit, vagy egyszerűen megkapja?

J. T.: Nem, választani tud.

K. P. J.: És mi alapján választ?

J. T.: Szimpátia, szimpatikus voltam, akit így jól lehet kínozni. Onnan tudom, hogy így választanak, mert 21 éves koromban visszamentem Miskolcra, hogy kiderítsem, mi volt ez, milyen nyomasztó emlék ez, akartam vele valamit kezdeni. Még emlékeztek rám az intézetben a nevelők és mondtam, adjanak már valami adatot, hol lehet ez után nyomozni. Azt mondták, hogy nem szabad, mert anyám megfenyegette ezeket a nevelőszülőket, hogy megöli őket, ha kiszabadulnak a börtönből – mert aztán börtönbe kerültek – és akkor emiatt  rendőri védelmet kaptak… így nem tudhattam meg, hogy kik ők.

K. P. J.: Miért akartad megkeresni őket?

J. T.: Most már nem tudom.

K. P. J.: Bántani akartad őket? Egyszerűen kíváncsi voltál? Úgy is lehet bántani, hogy megjelensz és felébreszted a lelkiismeretüket, ezúttal a jót, nem a rosszat.

J. T.: Ez nekem volt fontos, nem is csöngettem volna be hozzájuk, hogy találkozzak velük, csak végignéztem volna, hogy hol volt ez az egész, tényleg úgy van-e, hogy balra van az ajtó, jobbra hátul a kutyaól, csak így akartam „up to date” hozni ezeket az emlékeket a valósággal, mert akkor felülírják, ami bennem van. Ami félelmetes, nincs értelme, a ködbe vész és akkor kap hirtelen egy valóságot és a valósággal már lehet mit kezdeni.