Közelebb kerülsz Istenhez, ha megismered a véletlent: 4/5

K. P. J.: Tönkreteszed a kiadóidat?

J. T.: Nem, a kiadó ezt tudja, hogy én nem török nagy sikerre. Belekerült ebbe a kötetbe végül a Fiam szemében című novella, amit beletettek a mellékletbe, aztán mentem a Balatonra nyaralni a barátnőmmel, fiammal és a parton a nők ezt a novellát olvasták. És olyan hatalmas fotó volt rólam kitéve, és ahogy mentünk, mindenki felnézett, legalábbis többen annál, mint amit így el bírtam volna viselni, megismertek. Akkor volt még valami Marie Claire, van ilyen lap? Abba is megjelent valami írás, azt már egy komoly írásnak szántam és fogalmam sincs, hogy került bele. Nem tudom, hol voltam, de bólintottam és akkor női olvasói leveleket kaptam, főleg interneten. Én kíváncsiságból és becsületből minden ilyet elolvasok, de nagyon megvisel.

K. P. J.: Minden levelet?

J. T.: Minden ilyen levelet. Olyanok, hogy „vidéken élek, nem tudom én hány éves vagyok, a férjem éppen megcsal”, na hát ez kiborított egy idő után. Először illedelmesen válaszoltam is, de most már nem válaszolok. Azt gondolom, hogy azok a lelki párbeszéd-igények, amiket az én írásaim előszednek az emberekből, azok a mindennapokban nélkülem is, és az írások nélkül is elő kellene jöjjenek. Tehát egy minőségi életben ezek a témák, ezek a párbeszédek, és ezek a mélységek, ezek alapok. És még ezt lehet cizellálni, lehet mélyíteni. De mint ilyenek, mint alapok, ezek publikusak. Nincs bennük igazán magánsors. Ezért aztán rám sem tartozik. Olyan, mintha arról beszélnénk, hogy milyen az időjárás. Ezt látjuk. Azt el lehet mondani, hogy az időjárás nekem most nem fekszik és akkor erre én mondhatom, hogy sajnálom, de ez protokoll.

K. P. J.: Tamás, említetted, hogy vannak történetek, amik megtörténnek az emberrel, és nem illik megírni mindaddig, amíg benned nem alakul úgy, hogy el tudj távolodni tőle. Talán nem így fogalmaztál, talán ez is benne volt, hogy nem illik mindent megírni, mert akkor az csak pszichológia, én-terápia. Szerintem az írás, meg egyáltalán a művészet mindig önterápia – mindegy, hogy illik, vagy nem illik megírni – rengeteg illetlen író és művész van. Ezt miért mondom? Azért mondom és hozom vissza, mert akár verset olvasunk tőled, akár novellát olvasunk tőled, mindenütt ott van a történet. Mindig valamilyen történet felbontása van a sorokban, a sorok mögött. Ezeket te honnan meríted? Én most vissza akarok menni oda, amikor te azt mondod, hogy a magánéleti, vagy a veled megtörtént dolgokat nem mindig illik előhozni. De mégis azt gondolom, hogy ezek, minden szép és minden szörnyű veled történt meg és nem mással. Ezt jól látom mindabból, amit ismerek? Megint mondom ezt a Szerelem című novelládat.

J. T.: Szerintem azt akarod, hogy olvassam fel ezt a novellát.

K. P. J.: Nem akarom, mert hosszú. A Szerelem című novelládat elolvassák otthon.

J. T.: Tehát arra reagáljak direkt módon, hogy a Szerelem megtörtént-e vagy sem?

K. P. J.: Nem, hanem hogy ami megtörténik, az hogyan kerül be, milyen áttételekkel és miért kerül be, ha bekerül. És miért van mindig történet a vers mögött is?

J. T.: Mondjam ki a mániás mondatomat? Hogy Isten történet?

K. P. J.: Nem is tudom, ki mondta itt: a történet ott van, ahol én vagyok.

J. T.: Akkor tévedett. Istenkereső ember vagyok, de nem tartom magam hívőnek vagy kereszténynek.

K. P. J.: Ha nem tartod magad kereszténynek, akkor mi vagy? Jó, tudom, buddhista.

J. T.: Megtanultam a buddhizmust, megtanultam az öt nagy világvallást, mindenkit meg tudok érteni a hite és vallási meggyőződése felől, de amikor kutakodtam Isten után, akkor a magamtól elvárható legalaposabb és legkitartóbb munka után abban a rövid mondatban tudtam magamnak összegezni Isten létét, hogy Isten történet. Voltak olyan stádiumok, amikor azt gondoltam, Isten létére a legnagyobb bizonyíték, hogy nincs itt. Mert ha Isten szeretet-jellegű, ha Isten szeret minket, akkor ránk kíváncsi. Mi a lényegünket csak akkor tudjuk megmutatni, ha befolyásmentesen élünk, tehát Isten nélkül. Ha Isten itt lenne, olyan nagy lenne az ereje, kitöltene mindent, a gondolatainkat, a teret, az időt, hogy nem lenne mozgásterünk. És akkor azt gondoltam: Isten létének legnagyobb bizonyítéka, hogy nincs itt. Ha itt lenne, én nem hinnék benne. Akkor valószínűleg nem ő lenne az. Én, hogyha szeretem a fiamat, akkor nem azt mondom neki, ha kiviszem a játszótérre, hogy Toboz, ülj le oda és homokozz.

K. P. J.: Így hívják, hogy Toboz?

J. T.: Toboz, igen. Azt mondom neki, hogy itt a játszótér és használd ki. És leülök egy padra és figyelek. A figyelmemmel óvom a játékát. Ezt a figyelmet, ezt hiányoltam, a gondolatomból ez hiányzott, akkor hol van Isten figyelme? Szerencsére ezt a fizika visszaigazolta. Mostanában az elemi részek vizsgálatánál kiderült, hogy a legelemibb részecskék szintjén nincs kauzalitás, tehát véletlen van. És nem azért van véletlen, mert nem ismerjük a rendszert és annak összes összetevőjét, hanem azért, mert tényleg A-ból nem B következik. Mondok egy példát. Ha két foton összeütközik, nem az van, hogy akkor lesz egy robbanás. Hanem az van, ha két foton összeütközik, lesz nyolc foton. Ha megint összeütközik ezen az elemi szinten két foton, akkor egy se lesz. Vagy valami teljesen váratlanul történik, véletlen. Akkor esett le a tantusz, hogy ez a véletlen pont alkalmas arra, hogy Isten beleszóljon a világba, mert neki olyan szempontjai lehetnek, a teljes rálátással, amik nekünk nincsenek, tehát mi nem érthetjük meg. És a véletlen működésénél Isten működését véltem felfedezni. És akkor elkezdtem vizsgálni a véletlen-szekvenciákat, és kiderült, hogy az emberben nincsenek meg a véletlenek, mi nem ismerjük a véletlent. A természetben egyetlen állat van, a gazella, amelyik véletlenszerűen tud mozogni és a teste is felkészíti őt, vagy segíti ebben az izomzata, valahogy így tud ugrálni. Össze-vissza, véletlenszerűen. Az őt üldöző oroszlánnak van egy kötöttsége. Amikor az elkezd kanyarogni, annak van egy íve. Magyarul, az alatt az ív alatt ő nem szabad. A véletlenszerűség folytán a gazella meg igen. Azt ajánlják, hogy ha az ember nyulat akar fogni, a legjobb stratégia az, hogy olyan közel kell menni a nyúlhoz, amennyire lehet. A nyúlnak van egy ilyen holt tere, ahol nem lát, ebben a holt térben egész közel lehet hozzá menni és abban a pillanatban, amikor az ember eldönti, hogy ebből a holt térből kilép, akkor véletlenszerűen kell dönteni, hogy jobbra, vagy balra ugrik, attól függetlenül, hogy a nyulat nézné. Ahogy a kapusok védenek tizenegyesnél. Így ötven százalék esélyed van, hogy elkapod a nyulat. Ha sokat gondolkodsz és figyeled a nyulat, akkor látod, hogy jobbra elugrik, ezt észleled, ez a nyúlnak pont elég arra, hogy még egyet ugorjon. Te arra a helyre ugrasz, ahol észlelted, s a nyúl megmenekül. De ha gondolkodás nélkül csak a véletlenre bízod magad, akkor maximalizálod az esélyeid.

K. P. J.:  Én ezt már láttam, nyulat fogni még nem láttam élő ember által, mármint a szabadban, de őzet már láttam, hogy a lovász leugrott a ló hátáról és addig kergette, míg elkapta a nyakánál fogva.

J. T.: Elhiszem.

K. P. J.: Néhány száz méter után. Nem tudom, ki ugrált véletlenszerűen: a lovász, vagy az őz.   

J. T.: Hadd mondjak valamit a véletlenről, kicsit tiszteljük a véletlent.

K. P. J.: Én pedig kicsit ironizálni akartam.

J. T.: Pedig a véletlent illik tisztelni, mert nincs bennünk ez a tudás. Ez egy olyan újfajta tudás az ember számára, amit a külvilágból kell megszereznie. Mint a tengeri ráknak, amely ha megszületik, nincs páncélja. És ha nem talál páncélt, egy üres csigaházat, akkor meghal. Ugyanígy vagyunk a szellemi fejlődéssel is, leginkább a szellemi fejlődéssel, meg a ruházattal. Mikor megszületünk meztelenül, akár testileg, vagy szellemileg, akkor a külvilág kegyeire, vagy kegyelmére vagyunk bízva, és ha jön valaki, aki megtanít téged, vagy találsz egy csigaházat, akkor megmenekültél. És a véletlen egy ilyen tudás. Ajánlom, otthon próbálják ki ezt a módszert, hogy tényleg nem ismerjük a véletlent. Dobókockásat játszanak, ami abból áll, hogy megkérnek egy társukat, dobjon ötvenet dobókockával, de mielőtt ezt megtenné, gondolja, hogy ő a dobókocka és a papír valamelyik oldalára írja fel az általa véletlenszerűen generált, önmagából generált véletlen számokat, majd dobjon ötvenet a dobókockával és a másik oldalra írja fel. Százból százszor meg lehet mondani, hogy melyik a dobókocka sorozata és melyik az ember szekvenciája. Ugyanis a dobókocka sorozatában sokkal több az ismétlődő pattern, sokkal többször fordul elő, hogy 1,2,3,4,5,6, 1,2,3,4,5,6, vagy 2,2,2,2, 3, 2,2,2,2. Ilyet az ember nem mer leírni, azt hiszi, hogy a véletlen kaotikus. Pedig a véletlen nem kaotikus, és az a számsorozat, amelyik kaotikusabb, az az ember generálta szám, a másik, amelyben ismétlődések vannak és emberarcúnak tűnik, az a véletlen. És ezt a véletlent, hogyha megtanulod, akkor minden dolgodban, amiben nincs optimális megoldás, mondjuk érzelmi élet, vagy lakásválasztás, sokkal eredményesebb leszel. Mert véletlenszerűen viselkedsz, és a véletlenszerűséged lefedi a világ véletlenszerűségét, tehát istenszerűbbé válsz. Számomra bizonyíték, hogy közelebb kerülsz Istenhez, ha megismered a véletlent.