Közelebb kerülsz Istenhez, ha megismered a véletlent: 3/5

K. P. J.: Tamás, aki szereti a könyvet, meg olvas, hogy teheti fáskamrába a könyveket?

J. T.: Hát úgy, hogy nyolcan voltunk egy körülbelül 30 négyzetméteres, mindenféle komfort nélküli lakásban. Nem volt más tároló helyiség, nem volt padlás, csak az udvaron ez a fáskamra, amiről nem is tudtuk, hogy beázik, mert kátrány volt a tetején és azt hittük, ez védi.

K. P. J.: Azt mondtad, egyszerűen megtaláltad magát a verset, a költészetet fedezted fel és nem magad.

J. T.: Elkezdtem verset is olvasni, és nem értettem. Olvastam a verset és egy szót nem értettem belőle. Csak azt láttam, hogy van benne valami, talán a ritmus meg a rímek. Az első élmény az volt, hogy ez tiszta hazugság. A metaforákat én hazugságnak éltem meg. A Nap ásít. A Nap nem ásít. És kíváncsi voltam, miféle legitimitása van ennek a beszédnek, vagy miről szól? Vagy, hogy lehet visszaadni azt, hogy „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”. Ez mit jelent? Én nem tudtam, hogy ez egy daktilikus lejtésű, időmértékes vers. És így próbálgattam. Láttam, hogy ez nem megy. És mellette meg bosszantó volt, hogy a matek meg nagyon ment az iskolában. Nekem soha nem kellett tanulnom semmit. Sőt, újra és újra felfedeztem már meglévő tételeket, mondjuk a Thalész és Pitagorasz-tétel az megvolt, azt hitte a tanár, hogy hülyéskedek, amikor azt mondtam, hogy én rájöttem valami összefüggésre. Az udvaron voltunk és akkor egy bottal felvázoltam neki, mint Szókratész csinálta. Először nem akarták elhinni, hogy ezt én tényleg tudom. A költészettel viszont ez nem ment. Azt éreztem, hogy ehhez nekem semmi tehetségem nincs, ezt én meg akarom tanulni. Nagyon sokat vacakoltam vele, beiratkoztam a felnőtt könyvtárba, hátha ott van valami igazság a költészetről, de ott nem volt, mert egyre rosszabb költőket olvastam, a kortársak azért nem mindig jók. Vannak kísérletek. És ez eltartott olyan 8-10 évig, mire megértettem, hogy a költészet miről szól. 16 éves koromban már megtanultam a verstant. Elkezdtem megfogalmazni az érzéseimet, hosszas gyakorlatok után. A verstan könyvek tele voltak gyakorlatokkal, hogy kell versformában verset írni ilyen témával, vagy ilyen címmel.

K. P. J.: Hegedűs Géza könyvét olvastad?

J. T.: Hegedűst is olvastam, a Szepest is, mindegyiket, amit felleltem. 16 éves koromban írtam 4-5 olyan verset, ami már tényleg a költészetről szólt, volt egyfajta öncélúsága, túllépett azon, hogy ilyen tudósi igényességgel, vagy kíváncsisággal figyelem és akkor ez robbant egy kicsit Szombathelyen.  

K. P. J.: Hol robbant Szombathelyen?

J. T.: Először a gimnáziumban, aztán az ottani főiskolán. Volt egy alternatív irodalmi élet, amit Fűzfa Balázs vezetett és a főiskolához kapcsolódott, oda küldtek engem, ez pont akkor volt, amikor a Dragomán Gyurit, meg a Szabó T. Annát is felfedezték. Egyidősek voltunk, úgy méregettük egymást, hogy ki a másik, honnan jött, mit akar. Ők engem ismertek már, fel-feltűntem az iskolájukban, ahol meg-megnyertem egy-egy számítástechnika versenyt. Csodálkoztak, te verset is írsz? Hát az biztos, olyan is.

K. P. J.: Nemrég volt itt Szabó T. Anna. És a Dragomán is.

J. T.: Jó viszonyban vagyunk, szeretjük egymást mind a hárman, voltunk sok költészeti fesztiválon, csak a megismerkedésünk első benyomásait mondom most. És akkor az Anna, meg a Dragomán Gyuri elindultak egy ilyen elit irányba. Anna Lator szemináriumra iratkozott az ELTE-re, én meg az ELTE-t elkerültem, inkább informatikát tanultam, meg filozófiát a buddhista főiskolán. Ők nagyon hamar kanonizálódtak. Én ezt egy szerencsétlen dolognak tartottam. Nagyon veszélyesnek tartom a korai sikert. Meg a késői sikert is, ami elmarad. Bármi, ami a sikerrel kapcsolatos, frusztrációt okoz bennem, azt én szerettem volna elkerülni. Úgyhogy semmit nem sürgettem, de figyeltem őket, mert érdekeltek. Olvastam is őket és láttam, hogy jó, amiket írnak. Illetve néha vitatkoztam a Gyurival a prózáról, hogy a Gyuri erőprózát ír és az erőprózának van egy nagy veszélye, hogy egyszer elfogy az erő. De megértettük egymást, nem az volt, hogy harcoltunk egymás ellen. Amikor még nagyon sikertelenek voltunk, vagy nem eléggé sikeresek, közösen álmodoztunk, hogy milyen jó lesz, lesz egy nagy házunk, lesz egy spájz, ami tele lesz mindenféle borgyűjteménnyel – egyikünk sem ivott, nem tudom, miért akartunk bort – majd így húzogatjuk a borokat elő, milyen kellemesek lesznek a vasárnap délutánok. Aztán neki sem így alakult, meg nekem se. Egy éve rákérdeztem, mi van a borokkal? Haragosan nézett rám, hogy miért vagyok ilyen kegyetlen, hogy olyan dolgokról beszélek, amik már a mese kategóriájába tartoznak.

K. P. J.: Az az érdekes abban, amit mondasz, sok minden más mellett, hogy pár héttel ezelőtt itt ült Krasznahorkai László és pontosan ezt mondta a sikerről. Nemcsak azt, hogy a korai siker, hanem egyáltalán a siker az borzasztó, mindenki ezt hajkurássza fiatal korában is, s nem kellene. És akkor nekiszögeztem a kérdést, hogy na jó, könnyen mondja az az ember, aki már sikeres.

J. T.: Igazad van, de ezzel érvényét veszti az a mondat?

K. P. J.: Nem veszíti, csak arra vagyok kíváncsi, neked is vannak sikereid, ezért sokat is teszel, bármennyire is mondtad azt, hogy ez a fiatal, nálad fiatalabb generáció egyszerűen hajhássza a sikert, mindent a sikerért tesz, de ez téged már nem érdekel. De mégiscsak érdekelhetett, meg szerintem érdekel most is, csak másképpen. Tehát a sikerre szerintem neked is ugyanolyan szükséged van.

J. T.: A sikerhez csak munka kell, én nem sikerorientált voltam.

K. P. J.: Van egy, vagy volt – nem tudom, folytatod-e még – egy Tessék, mesék! Sorozat. Jól mondom?

J. T.: Igen.

K. P. J.: És ebben mindegyik mese úgy kezdődik, hogy élt egy kisfiú, már meghalt. Folytatod ezt még, vagy ennek vége? Élt egy kisfiú, már meghalt. Így kezdődik minden mese.

J. T.: Megkerestek, hogy írjak meséket, és én írtam már 2-3 mesét, amik szerintem jók, de nincs annyi mese-mondanivalóm. Sokszor zaklattak azzal, hogy írjak meséket, amiből nagyon jó bábmeséket lehetne csinálni, akkor ezzel a gesztussal, hogy Tessék, mesék! kezdtem el írni.

K. P. J.: Ezzel akartad, hogy ne várjanak tőled valamit

J. T.: Ez sikerült is, nem kerestek többet, megijedtek. Ezek horrormesék. A lelkek legmélyéről feltörő gyermeki félelmekre játszik rá. Például a kisfiú, akit bekapott a tükör, a kisfiú, aki feleségül vette az anyját, a kisfiú, aki kislány volt, a kisfiú, aki mindig nyert, és akkor ennek a kisfiúnak az utolsó fogadása az, hogy anya fogadsz velem, hogy a világ sose létezett? És akkor ezek a versek kiborították ezeket az embereket a bábszínházban, hogy ez nem gyerekeknek való.

K. J.: Nem a Nők Lapjának készültek ezek?

J. T.: A Nők Lapjának is voltak. Meg a Marie Claire-rel. Ezeket így el kellett űzni.  És ha a siker érdekelne, akkor nem űztem volna el őket. Mert emlékszem rá, a Nők Lapjában minden évben megjelenik egy novella-melléklet. Zárójelben jut eszembe,  hogy olvastam én a Nők Lapjában jó dolgot is, mert az ember csak összefut a Nők Lapjával, nem lehet elkerülni és egy mondat megragadt bennem, hogy tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk, zárójel bezárva. Ezzel együtt is, a Nők Lapját nem találtam szellemileg kielégítő terméknek és akkor megkerestek, és már vagy huszadszor kerestek meg, hogy akkor írjak valami novellát. Akkor azt hazudtam nekik, hogy jó, akkor írok. És nem írtam. Nagyon ki voltak borulva, hogy merem én ezt megtenni.

K. J.: Várták, határidő volt és te nem adtad le.

J. T.: Én megmondtam nekik, hogy én nem fogok írni, hogy nekem a Nők Lapja az a fajta széles olvasói kör, amire nincs szükségem.

K. P. J.: Könyveidet körülbelül négyszer olyan példányszámban adnák el, ha írtál volna.

J. T.: Pont ezt akartam elkerülni.