Közelebb kerülsz Istenhez, ha megismered a véletlent: 2/5

K. P. J.: Nem is tudsz róluk semmit?

J. T.: Tudok, egy-két hónapja az egyik olvasó írt nekem, hogy abban a faluban laknak, ahol ő, és hogy örüljek, mert a falu kiközösítette őket, el is költöztek onnan. Megtalálta a házat, minden nap elmegy előtte és akarom-e tudni, hol van ez. Már nem akarom.

K. P. J.: Említetted, hogy szüleid börtönbe kerültek. Ha akarod, ne válaszolj rá, de miért kerültek börtönbe?

J. T.: Nincs ebben titok, ma az adósok börtönébe jutottak volna, ha lett volna, de az nyilván nem volt. Az volt, hogy apám Pesten dolgozott…

K. P. J.: Mondtad, szép házatok volt ott ebben a faluban.

J. T.: Gazdagok voltunk. Apám főnök volt, igazgató az Országos Szakipari Vállalatnál, szakmája szerint szobafestő-mázoló. Nagy életű ember volt, sok felelőssége volt, főleg a pénzek fölött. És eltűnt az akkoriban nagyon soknak számító kétmillió forint egy hétvégén. Egyszer kérdeztem aput, hogy ezt ő sikkasztotta el? Kétmillió forintot akkoriban nem lehetett két nap alatt elkölteni. Valószínűleg meglopták, akkor elég sokat ivott, könnyű életű volt, könnyű életet élt.

K. P. J.: Piás ember volt?

J. T.: Alkoholista, igen. De abból a fajtából, amelyik jó. Amíg anyám fel nem bosszantotta – ami az idő elteltével egyre hamarabb megesett, ha találkoztak. Addig jó volt, kedves, vicces és művelt.

K. P. J.: Mit jelent az, hogy művelt?

J. T.:  Például, sokkal többet olvasott, mint én.

K. P. J.: Mint te most, vagy mint te fiatalabb korodban?

J. T.: Mint én egész életemben. Csak nem volt ilyen akadémikus tudása. Őt minden érdekli, mindenről tud is beszélni. Volt egy megdöbbentő élményem. Amikor még anyám élt és látogattam őket Csernelyben, apám egyszer megkérdezte, mit olvasgatok éppen. Mondtam neki, valami matekkal kapcsolatos dolgot, biztos nem értenéd, sok mindent kell tudni hozzá, hogy az ember értse. De akkor mondta, hogy mondjam, mi az. Mondtam neki, apu, most tök felesleges elmondani. De aztán elmondtam, hogy az elektronmozgások tizenegy dimenziós húrelméletéről olvasok matematikai igazolásokat és apám válaszolt rá. Igen, igen, olvasott róla, és tudja, ez egy új elmélet, az elektronok pályája kiszámítható és pont abban el kell képzelni egy tizenegy dimenziós húrt és annak a mozgása leírható. Akkor álltam és nem tudtam, büszke legyek, vagy hogy kell ehhez viszonyulni, hogy apám még erről is tud. Épen jött velem a Dés Andris barátom…

K. P. J.: A zenész, Dés László fia.

J. T.: És akkor ő felnéz a Dés Andrisra és mondja, ismerem az apádat, ő írta a Nagy utazást meg ilyesmi, mondom neki, ezt a Presser énekli, mondja igen, a Presser énekli, de a Dés írta. És tényleg így van. Ilyenekkel a mai napig meg tud lepni.

K. P. J.: Szoktatok mostanában is találkozni és megkérdezi, hogy mit olvasol?

J. T.: Ha találkozunk, meg tud lepni, de nem nagyon találkozunk. Ő elkezdett haldokolni, de nagyon életerős ember, hosszasan csinálja. Amikor anyu meghalt, akkor mindenkire hagyott egy parancsot. Ilyen volt a családmodell. Anyu megmondta, mit kell csinálni. Apunak az volt a parancsa, hogy te halj meg utánam, mert nélkülem nem élhetsz, nekem az volt a parancsa, hogy hagyd abba az írást, de ezt én nem tettem meg.

K. P. J.: Senki nem tette meg ezek szerint.

J. T.: Apu, mint mondtam, elkezdte, egyre jobban le van épülve, nem lehet vele kommunikálni, zárt tudattal él, gyakran azt sem tudja, hol van. Ami nem egészen igaz, mert mondjuk két éve meglátogattam és akkor hirtelen megnyílt, akkor volt úgy 10-15 perce, amikor nagyon tiszta tudattal lehetett vele beszélni, van ott egy belső erő, csak nem akarja elővenni.

K. P. J.: Anyukádról akarsz beszélni?  Úgy érzem, nagyon erős az ő hatalmas személyisége, hatása rád.

J. T.:  Örülök, hogy érezhető, hogy nagyon erős asszony volt. Erős, hideg, szeretettelen.

K. P. J.: Szeretettelen?

J. T.: Titkolta a szeretetet. Ilyen könnyű dolognak tartotta, mint az alkoholt, ami elbódítja az elmét. Aztán ez keveredett a lelkiismeret-furdalással, hogy intézetbe kerültünk. Kényszeredett és nagyon furcsa szeretet-gesztusai voltak, amit én 6-7 éves koromban elutasítottam szavakkal.

K. P. J.: Ezt minden 6-7 éves megteszi.

J. T.: De én úgy tettem meg, hogy azt mondtam neki, anyu tudom, hogy ezt a szeretetet csak azért csinálod, mert lelkiismeretfurdalásod van az intézet miatt, kérlek ne. Szinte szó szerint.

K. P. J.: És te ezt 6-7 éves korodban tudtad? Ha azt mondom, hogy 16 éves korodban elkezdtél publikálni, akkor elhiszem, mert biztos, hogy megvolt benned ez az erős öntudat, hogy ezt ne csak érezd, hanem ki is tudd mondani.

J. T.: Muszáj volt tudni, és muszáj volt kimondani. Ha ez nem sikerült volna, akkor meghaltunk volna. Vagy hát én biztos.

K. P. J.: Tudjuk, hogy 16 éves korodtól publikálsz. De mikor fedezted fel magadban? Most is bizonyítottad, egyszerűen láttuk és érezzük, mindenki tudja, észrevette, mennyire érzékeny vagy mindenre. De nem minden érzékeny ember, aki ezzel az érzékenységgel van megáldva vagy megátkozva, lesz alkotó ember. Mikor fedezted te fel, vagy hogy fedezted fel, hogy vetted észre, hogy te kezdettől fogva költő vagy.

J. T.: Én nem azt vettem észre.

K. P. J.: Hanem?

J. T.: Én azt vettem észre, hogy van a költészet.

K. P. J.: És ezt hogy vetted észre?

J. T.: Véletlenül. Nagyon sok könyvünk volt. Sokkal több könyvünk, mint amit most a könyvtárban ülve látok. Apám gyűjtötte őket.

K. P. J.: De az több ezer könyv.

J. T.: Nekünk legalább olyan 10-15 ezer volt.

K. P. J.: És ez most hol van?

J. T.: Elrohadt a költözésünk után egy fáskamrában.

K. P. J.: Ez hol volt?

J. T.: Csernelyből Szombathelyre költöztünk és nem vittünk magunkkal semmit, később küldték utánunk a könyvtárunkat, hatalmas zsákokban érkezett meg, vagy húsz, harminc zsák, nem fért el sehol. Betettük a fáskamrába, sok vihar jött és a végén, mikor kibontottuk, már mindegyik könyv egybefolyt.