"Három hôs Horváth Károly, Török János és Gálfi Mihály vitetett végig gyalog a városon, mindenik bátran, férfiasan viselte magát. Horváth, ki dísz magyar ruhában, glaçé-keztyüsön könynyedén léptetett, mintha valamely ünnepélyre menne, éppen élczeskedett, midôn egy csapat varjú átrepült, felkiáltott: »Még igen korán jöttök, éhségtök még ma nem csillapithatom«; minden ismerôst köszöntött, a hóhérral nevetve váltott szót, szép szakállának kimélésére intve s szivarozva a hazát és szabadságot éltetve lépett a bitófára. Társai hozzá méltón bátran tették meg az utolsó lépést, elôtüntetve, hogy miként kell az elv és szabadság embereinek élni, s ha kell, halni is meggyôzôdésükért."

ORBÁN BALÁZS: A Székelyföld leírása. IV.

Postaréti episztola.

1854. márczius 10.
Maros-Vásárhely rakva hadsereggel.
Hárman vitetnek át a városon.
A Szent-György utcza sápadt siratófal.
Hárman vitetnek hoszszu gyászmenetben.
Tömeg, tolongó postaréti térség.
Hármat vezetnek vesztôhelyre most.
Hárman mennek halálba példaként,
Mit más statuál, de folyvást mással.
Hárman mennek halálba példaként,
Gyalogszerrel, mint víg apostolok.
Pribékek, rejtett provokátorok közt.
Köszöngetvén a népnek erre-arra:
Ni, menynyi kém, ni, menynyi ösmerôs,
S hány ösmeretlen kedves arcz a múltból,
Hány jóbarát, mégis ma menynyi Júdás!
Tavaly szüretkor még együtt mulattunk...
Hárman vitetnek, mind a hon nevéért.
Hóhérokkal s varjakkal viczczelôdvén
Hárman vitetnek, mint a Golgotára:
Tréfálkozó szabadság latrai.

Postaréti epitáfium.

Bágyi Török János, a Reformatum Collegium tanára:
A láthatatlan Marosszék láthatatlan fôparancsnoka.
Martonosi Gálfi Mihály, országos ügyvéd és volt szolgabíró:
A láthatatlan Udvarhelyszék láthatatlan fôparancsnoka.
Nagyváradi Horváth Károly, nôtlen, fiatal földbirtokos:
A láthatatlan Háromszék láthatatlan fôparancsnoka.

Mindhárom férfi súlyos, láthatatlan,
Akár a föld, a drága hon s a nemzet,
Miként a lélek: súlyos, láthatatlan,
S mind súlyosabb, mind láthatatlanabb lesz.

Postaréti elégia.

Meglátogatnak egyszer téged is.
Lassan settengô téli éjtszakákon
Spion-köpenyben többször fölkeres
Tesemtudodki — tán egy ezredes...
Hôsként lopódzik, hozzád dörgölôdzik,
Szivedhez szól nagy, szent ügyek nevében,
Hivatkozik fôleg Nemzetre, Népre,
Szabadságról s Negyvennyolczról regél,
Honért hevül, harczolni lelkesít,
Mesélget, suttog végeláthatatlan,
Bevon, befon, mint patrióta pók —
Hajnalra aztán eltünik, megugrik.
Tán ott se volt... De reggel már az ajtón
Titkosrendôrség dönget, szétdübördül,
Lakásodban leszórja könyveid:
Házat kutat meg olvasmányokat,
Zászlót, kokárdát, friss kéziratot,
Fegyvert, betiltott forradalmakat!
Nem kell ahhoz se Schwarzenberg, se Heydte,
Se törvényszéki vérbiró Tapferner:
Saját fajtád elég... Az is föladhat,
Elárulhat: dühöngô spiczli korban
Bérencz lehet már önnön véred is,
Hisz fürkészôbben láthat ô fejedbe
Kikémlelvén az elme moczczanásit,
Vizslatva kebled meghitt dolgait,
S azt, hogy mirôl miképpen vélekedsz?
De mégse félj!... Magyar mindenki itt.
Sôt: nagy magyar, nálad nagyobb, ha tetszik:
Mind tiszta hôs, hű, bátor ellenálló!
Habár az egyik biztos feljelent,
S a másik buzgó már akasztana:
Éppen bitódat méricskéli merszszel,
S ha szellemed már meghóhérolá —
Hisz úgy itéli: elpusztitható —
Oltatlan mészért házalgat hiába,
Hogy tested is hűlt semmivé emészsze!
Hát így vagyunk, mert így leszünk örökkön,
Vásárhelyütt vagy másutt, Istenem?
Gyanús személyek, öszszeesküvôk,
Meg nem szokottak, rejtezô szököttek,
Szervezkedôk vagy már beszervezettek:
Nehéz esztendôk, hónapok, hetek,
Vak éjtszakák és szürke nappalok
És órák, perczek, tört secundumok,
Mert minden ember puszta pillanat?
S ha tán magyar, csak pillanatnyilag
Lehet szabad, mert pillanatnyi nép?

Postaréti epiczédium.

Elmúltak Bem s Petôfi napjai: elmúltál tôlünk szent
Világszabadság! Még a magyar szabadságra se tellett.
Harczok hevében fölbukott az is: megugrott tôlünk, mint Kossuth
Lova... Majd külhonokból ezt meg azt üzentek: izengetének,
Mint Mózessel Isten, s mi viszsza, mint süket lelkész az Úrnak.
Megéltek jól, eltengôdtek belôlünk, akár emigráns
Lelkiösmeretbül... (Hol így, hol úgy, hisz úgyse drága vérünk.)
Mert vakmerôket álmodók valánk, s maradtunk: büszke sírók, rossz
Reménykedôk, jajj, sírig rászedett, szép, sírontúli magyarság!

Postaréti eufória.

Maros-Vásárhelyt élek, itt lakom
Szentgyörgy felé, a volt Czigánymezô
Avagy Lavotta János utcza mellett,
Mely Horthy Miklós út is lôn utóbb,
Sôt: November 7, ám jelenleg épp
Már 22 Decembriére váltott,
Mivel Vásárhelyt élek én, viszont
Tulajdon képpen most még mindig itt a'
Hogyismondják, November 7 negyedben:
Az öszszeesküdt Székely Vértanuk
Útján, a 7 per Bé alatt, amúgy
A meszsze hírhedt régi Postaréten,
Hol hajdan Horváth, Gálfi és Török
Szabadsághôsként haltanak bitókon:
Nem úgy Makk Sándor tűzér-ezredes,
Ki fölkavarván itt a voltra sebzett,
Már vakmerôvé búsult lelkeket,
Mindent elôre megkevert, kitervellt,
De még idôben Ángliába illant,
S a szervezôdés öszszes irományit,
Miket rábíztak tiszta honfitársi,
Magyar szabadság révült álmodói,
Kinálgatá jó pénzekért Kossuthnak,
S aztán a nemzet ellenséginek,
De persze csak hiába, mindhiába,
Míg itthon ismét vesztôhelyeket
Ácsoltatott a hadtörvényes önkény:
Marosszéken, majd Háromszéken is
Akasztgatott a torz hatalmi rend,*
S amint szokás Habsburgék grácziája:
Félszáz magyar rabokkal teltenek meg
A mostohább cseh-morva börtönök,
Míg Mack, a bűnbak, külhonos közönynyel
Vivé vásárra mások hôsi bôrét,
S megélhetésért árulá hitünket,
De mindhiába, jajj, talán potomra
Áldoztatott föl Török, Gálfi, Horváth,
S mint rég a renyhe szolgalelküség
S a megrettentett város is bitófát:
Úgy emelt késôbb martyr-oszlopot
Hantjuk fölé hálásb' utókoruk,
Habár utólag tán elhűtlenült,
Maros-Vásárhelyt, itt, a Postaréten:
Manapság bezzeg immár más világ van,
S virágba burkolt bús emlékjelöknél
Egymást tapodva, mint a kerge birkák,
Adóznak Nékik hars köz-emberek:
Ha kell, ha nem, hivatkoznak Reájok,
Hôs példaként szavalják szét a hírük,
Hol ünnepelvén, hol pedig temetvén
Az elparentált ezredéveket
S a hiú múltnál kétesebb jövendôt:
Szánkázó hangjuk önmagasztalóan,
Falsul rezeg föl, mint a részegeknek,
Kik nem tudnak már dallni, csak recsegni,
Motyogni sűrű füstben megrekedten,
S magukba hullni bűzhödô csehóban,
Hetvenkedvén, káromkodván napestig,
Maros-Vásárhelyt, itt, a Postaréten,
Az emlékműtôl kôhajtásnyira:
Emitt a megkopott Eforiában,
Holott idülten üldögél a nép,
De benn idôz a nemzet nemkülönben,
No, már amenynyi megmaradt belôle,
És együtt isznak, német sört vedelnek,
Föl-fölcsattanván feszt veszekszenek,
Vagy csak bámulnak, maguk elé néznek,
Miközbe' künn ó sírhantok fölött
Friss szónokok tolongnak, lökdösôdnek,
Czitálnak fejbôl sok szentencziákat,
Levonnak végsô konzekvencziákat,
Míg Vásárhelyt a Székely Vértanuk
Útján, a megrogygyant Eforiában,
Megfogyva már s letörten is vedelnek,
S lebegve fásult eufóriában,
Magukba muszka czujkát döntenek:
Lemossák a gyalázatot.

Marosvásárhely (Postarét), 1998. január 18-án és 19-én

* Lásd Orbán Balázsnál (A Székelyföld leírása. III. és IV. köteteiben): "Ezeket követték a dicsôitô vérpadra a Háromszéken ugyanez év ápril 19-én kivégzett Váradi József és Bartalis István." Illetôleg vesd össze egy korabeli maros-vásárhelyi gyász-jelentéssel: "Ugyan a Posta réten május 24-én 1854. végeztettek ki Benedek Dániel és Bertalan László, kik — állíttatik — részesek voltak Török s társai ténnyeikben."