Szeretem feszegetni a dolgokat: 3/3

K. P. J.: A komoly versek itt vannak a Szívdesszert című kötetben, ezt mondtad. Nekem nem tűnnek ezek sem túl komolynak.

V. D.: Mikszáthnak írt egy hölgy olvasója, azt írta, hogy amiket Mikszáth úr ír, azok nem rázzák meg az ember lelkét. Erre Mikszáth azt írta vissza, hogy drága hölgyem, én nem mondtam soha, hogy a maga lelkét akarom rázogatni. Nekem ez nagyon tetszik. Az első kötetem fölvállaltan játékos, nem akar mély lenni. Húsz éves koromig megírt versek vannak benne. Azt mondta a szerkesztő akkor, hogy ezeket hagyjuk ki, legyen egyfajta dolog. Ez így rendben van. Ami a Szívdesszertben van, az magamhoz képest komolyabb. Próbáltam mélyebbre menni, kevesebb iróniát beletenni, több versformát kipróbálni. Ennyi telik tőlem.

K. P. J.: Tudatos volt ez a mesterkedés?

V. D.: Foglalkoztatott. Az ember, amit már megcsinált, azt így-úgy próbálja túlszárnyalni, mást csinálni, kísérletezni.

K. P. J.: Egész nap írsz? Megmagyarázom a vendégeknek, mert te tudni fogod. Jöttünk errefelé a kocsival és megálltunk egy benzinkútnál. Dani hátraült, elővette a számítógépét. Mindenhol tudsz írni?

V. D.: Az ihlet mindig akkor jön, amikor a legkevésbé alkalmas. Zuhanyozás közben, meg régen vizsgaidőszakban, amikor mást kellett volna csinálni. De verset keveset írok és ritkán, inkább fordítok. Vannak határidős munkáim, azokat minden nap csinálom, elég sokat.

K. P. J.: Hogy néz ki a „bérversírás”? A színdarabokig akarok eljutni. Nyilván ezt megrendelik tőled. 

V. D.: Igen, és nem csak verses darabokat fordítok. Valahogy belecsöppentem ebbe a színházi fordítós dologba. Az első valóban kortárs angol színdarab volt, kerestek angolul tudó költőt. Valahogy engem megtaláltak, viszonylag jól sikerült, azután kaptam több megbízást. Eleinte minden olyan darab megtalált, ami távol áll tőlem, egyáltalán nem volt verses például, sőt több botránydarab volt. Elég, ha mondom a címet: Mark Ravenhill Shopping and fucking. Fordítottam egy olyan darabot is, ahol a főszereplő építész, aki beleszeret egy kecskébe és afférja van vele. Kifejezetten ilyen botrányos darabokat fordítottam, amik nem csak lelkileg, de nyelvileg is távol álltak tőlem, nem is szerettem őket annyira. Munka volt. Most nagyon boldog vagyok, hogy Shakespeare-t fordítok.

K. P. J.: A Rómeó és Júliát, amit a Vígszínház játszik, te fordítottad. Ez egy nagyon modern feldolgozás.

V. D.: A színháznak szokott igénye lenni, hogy minél modernebb legyen a fordítás. Az egyetemenb több fordítói szemináriumra is jártam és azt mondták a tanáraim, hogy minden fordítás – bármilyen jó műfordító is fordította – körülbelül ötvenévente elavul, annyit változik a nyelv. Ezeket a Shakespeare-darabokat meg száz éve fordították. Bármennyire szépek és klasszikusak, szerintem jogos igény a modernebb fordítás. Ezt csak azért mondom, mert sokan számon kérik, hogy most akkor miért kell Kosztolányi meg Vörösmarty után újrafordítani egy darabot. Az a nehéz benne, hogy vannak a sorok, amiket jól ismer a közönség, s aztán nem örülnek, ha nem úgy van, amikor hallgatják a színházban.

K. P. J.: A Hamletet Arany János fordította. Többen is lefordították utána, de mindenki meghagyta a mondatot, hogy „Lenni, vagy nem lenni?” Senki nem mert hozzányúlni. Eörsi István hozzányúlt. A próbák alatt a Hamletet játszó színész megőrült tőle, nem bírta megjegyezni. Vissza kellett állítani a klasszikus mondatot.

V. D.: Arany is küzdött ezzel, ő is máshogy akarta fordítani, pontosabban, de már szállóigévé vált a „Lenni vagy nem lenni”. Én nagyon büszke vagyok rá, hogy a Rómeó és Júliában az „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?” mondatot sikerült máshogy fordítani. Most így hangzik: „Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó?”

K. P. J.: Fiatalosabb lett. Fordítás előtt el szoktad olvasni a létező fordításokat?

V. D.: El szoktam olvasni és akkor belövöm, hogy akkor ehhez képest én hogy tudok más fordítást is csinálni, érdemes-e egyáltalán. De közben nem szoktam olvasgatni, mert az túlságosan is beleragad az ember fülébe és csak megzavar. Amikor befejezek egy-egy jelenetet, akkor azért össze szoktam vetni az előzővel. Ha látom, hogy az enyém nem elég jó, akkor még javítok rajta.

K. P. J.: Rengeteget fordítottál újra, legalább húszat. 2000-ben fordítottad Harold Pinter Születésnap című darabját a Radnóti Színháznak.

V. D.: Igen, ott harminc éves volt a fordítás. Elég kopott volt már.

K. P. J.: A színházi fordítás azért is jó, mert abból meg tud élni az ember. Ha több darabodat játszanak az országban, akkor az elég biztos forrást nyújtanak. Tehát szabadúszó vagy.

V. D.: Igen, ebből próbálok megélni.

K. P. J.: Van néhány szenvedélyed, nem tudom, megvan-e még. Mondják, hogy a Dani nem fog már verset írni, mert elkezdett pókerezni. Azt is terjesztették, hogy baromi jól keresel ezzel. Most ezzel mi van?

V. D.: Mindig volt játékszenvedélyem, ez sokszor a verseimen is érzik. Szeretem a játékokat, valószínűleg a nagypapámtól örököltem, vagy legalábbis ráfogom. Ő nagyon szeretett ultizni, meg sakkozni. Egész estig a téren játszott a többi bácsival. Ő tanított meg ezekre a játékokra. Aztán jött a póker. Van egy profi pókerjátékos barátom, ő szervezett partikat és tényleg jól ment. Voltam kétszer Las Vegasban a póker világbajnokságon, nagy élmény volt.

K. P. J.: Mit nyertél?

V. D.: Pár ezer dollárt, nem sokat. Most már egyáltalán nem játszom. Már családapa vagyok, nem szabad rossz példát mutatni, meg az embernek nincs mindenre ideje, és akkor felállítja a sorrendet. Pár évvel ezelőtt volt olyan, hogy pár barátom, akik ebből éltek és mondták nekem is, hogy tehetséges vagyok, megfordult a fejemben, hogy hagyom az irodalmat és pókerezek, jobban fog fizetni. De aztán rájöttem, jobban érdekel az irodalom. A Maszat-hegyben írtam egy verset a pókerről, egy találkozón egy kislány szavalta el a verset a simlis pókeresről, aki jól keres. Nekem ez a hobbim.

K. P. J.: A másik a foci. Akik a Törzsasztalra járnak, tudják, hogy sok író kötődik a focihoz, Esterházytól Kőrösi Zolin át Kukorellyig. Ők nagyon jó meccseket játszanak az írók csapatával. Neked honnan van ez a szenvedélyed, tagja vagy-e a csapatnak?

V. D.: Néha invitálnak, de tudom, hogy nem játszom elég jól. Régen mindig kapus voltam. Ők nagypályán játszanak, abban nekem meg nincs rutinom. Amikor suliba jártam, minden fiú focista akart lenni. Akkor még viszonylag jó volt a magyar foci. Mindig fociztunk az udvaron. Aztán rájöttem, hogy nem leszek focista, akkor meg sportriporter akartam lenni. Knézy Jenő volt a példaképen, tetszett, hogy lelkesen kommentál. Ez biztos édesapámtól ered, ő nagyon szereti a focit, a gombfocit is, minden bajnokcsapat nevét megtanultam tőle.

K. P. J.: Rengeteget dolgozol, fordítasz, könyveid jelennek meg, mégis időigényes szenvedélyeid vannak, például több sorozatot is nézel.

V. D.: Ezek sok időt vesznek igénybe, pontosan ezért az utóbbi két évben sajnos vagy nem sajnos, de elmúlt. Amióta házas vagyok és gyerekem van, ezeket leépítettem, a kisfiam a hobbim meg a pénzkeresés. Nem nézek már sorozatot. Annyi maradt belőle, hogy amikor dél körül elalszik a kisfiam, akkor a feleségemmel nézünk egy epizódot valamelyik sorozatból. De tényleg volt olyan idő, hogy betegesen követtem a sorozatokat, napok alatt ledaráltam egy sorozatot. Valószínűleg ez azért van, mert én betűkkel foglalkozom, sokat írok, sokat olvasok, és amikor pihenni akarok, akkor képeket nézek.

K. P. J.: Beszéltünk már arról, hogy időnként kapsz kemény kritikákat. Idéznék egy interjúdból: „Ér elég sok kritika, igazából arra jöttem rá, hogy az majdnem mindegy is, hogy jót vagy rosszat mondanak. Ha foglalkoznak az emberrel, az már jó.” Az a kérdésem, hogy ez mire jó?

V. D.: Ismerek idősebb költőket, írókat, és azt látom, hogy akiről már nem ír a kutya se, akkor egy idő után megkeserednek, látom, hogy nagyon rossz, és nagyon sajnálom őket. Még azt sem írják meg, hogy milyen rossz. Én örülök, hogy rólam írnak, még ha rosszat is, de nagyjából egálban van. Amiről írnak, az benne van a köztudatban, többen olvassák, vitatkoznak. Az első könyvem tényleg elég zsenge kis kötet volt és amikor először olvastam Kulcsár Szabó Ernő tanulmányában magamról, nem is értettem, hogy dicsér vagy szid, annyira tudományosan írt. De a lényeg az volt, hogy ahogy én írok, az ő szerinte beleillik egy költői ívbe, ennyit sikerült kihámoznom. Most elveszettem a saját fonalamat. Mindegy. Na, csak azt akartam mondani, hogy először nagyon sok jót írtak, aztán rosszakat, de vicces volt nekem, hogy amit húsz éves koromban írtam, annak nekimennek, és azt le kell taszítani. De akkor ezek szerint az már ott van valahol.

K. P. J.: Mi a siker? Sikeresnek tartod magad?

V. D.: Azt gondolom, hogy abban a szakmában, amiben vagyok, sikeresnek mondható vagyok.

K. P. J.: Miben nyilvánul meg a siker számodra? Például, hogy most itt van több, mint száz ember, az siker.

V. D.: Igen. Meg sok helyen érettségi tétel vagyok. Ennek kapcsán sok kérést kapok a Facebookon, hogy segítsek kidolgozni. Egyszer kaptam egy fenyegető levelet is egy érettségi előtt álló fiatalembertől, aki azt írta, hogy ha engem húz az érettségin és megbukik, akkor megkeres és kiherél. Elég sok csúnya szó volt abban a levélben. Ez az árnyoldala a túlzott ismertségnek. Hála Istennek nem engem húzott. Ha elmegyek a boltba, akkor a hölgy a húspult mögül kiszalad és zsírpapírra kér tőlem autógrammot. Akkor úgy érzem, hogy sikeres vagyok, ha felismernek.

K. P. J.: Tőled olvastam valahol, hogy szerinted több kortárs irodalmat kellene tanítani. Ezt te hogy képzeled el?

V. D.: Nem ilyen harcosan szoktam mondani. Én csak arra gondolok, hogy sokan panaszkodnak, hogy a régi szövegeket egyszerűen nehezen értik a gyerekek, például ilyen a Szigeti veszedelem. Én is emlékszem, hogy sok osztálytársam pont emiatt gondolta az irodalmat valami nagyon távoli, nehezen befogadható dolognak. Nyilván a kortárs irodalomban is sok minden van. Én inkább a barátságosabb, jó humorú szövegekre gondolok, ezek könnyebben befogadhatóak. Élő, friss dolog az irodalom, ezt kell megismertetni a gyerekekkel.

K. P. J.: Kukorelly mondja mindig, hogy írókat kéne meghívni iskolákba rendhagyó magyarórákat tartani. Egyes helyeken van is ilyen. Nem feltétlenül a saját művéről kéne beszélni, hanem a kortárs irodalomról. Te ezt egy járható útnak tartod? Elmennél tanítani?

V. D.: Nem mernék. Meg nem hiszem, hogy tudnék elég okosakat mondani. De felkészülnék, és azért elmennék órát tartani. Parti Nagy Lajosról beszélnék, ő a nagy kedvencem.

K. P. J.: Azt mondod valahol, hogy meg szoktak kérni idegen emberek, hogy írj verset a barátnőjük születésnapjára. Szoktál?

V. D.: A siker egyik jele ez is. Idegen embernek nehéz írni, azt szoktam tanácsolni ilyenkor, hogy írjanak ők és ezt jó ötletnek tartják.

(Varró Dániel az Altató apukáknak című versét olvassa fel.)