Szeretem feszegetni a dolgokat

(Varró Dániel Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson és az Üzenet az olvasóknak című versei felolvasásával kezdi az estet.)

K. P. J.: Beszéljünk egy kicsit a családodról. Édesanyádat ismerem, nővéredről tudom, hogy kiváló meseíró (Varró Zsuzsa). Mit adott neked a családi környezet? Azt gyanítom, hogy te könyvek között feküdtél és keltél, valamit hoztál abból a gyerekszobából.

V. D.: Az tény, hogy a szüleim sokat olvastak, nagyon művelt emberek, és nekünk is sokat olvastak fel. Igazság szerint engem gyerekkoromban csak a foci érdekelt és semmi más. Az, hogy elkezdtek érdekelni a versek, az Zsuzsinak, a nővéremnek volt köszönhető, mivel őt érdekelte és ő írt verseket kiskorától kezdve. Én igazából testvéri féltékenységből kezdtem el verseket írni, gondoltam, ha a nővéremnek megy, akkor nekem miért ne menne. A másik ok pedig az volt, hogy mi az iskolában tanultunk Petőfi Sándorról, hogy ő egy fiatal magyar költő volt, megírta a János Vitézt és egy csapásra híres lett. Aztán tanultunk Arany Jánosról, aki egy fiatal költő volt, megírta a Toldit, és egy csapásra híres lett. Nekem ez nagyon tetszett tizenkét évesen, hogy kell írni egy elbeszélő költeményt, és az ember országosan híres lesz. Ezen felbuzdulva kezdtem el verseket írni. Az első elbeszélő költeményemnek az volt a címe, hogy Nyuszi, később megírtam a Nyuszika szerelmét meg a Nyuszika estéjét. Hát nem lettem vele országosan híres, de az irodalomtanáromtól kaptam rá egy ötöst, úgyhogy nem voltam csalódott, megvolt a kritikai elismerés. Sőt, az osztálytársaim illusztrálták rajzórán, és iskolanapon kiadták ötven példányban, 20 forint volt darabja. Teljes sikerként éltem meg. De térjünk vissza a családra. Anyukám, Karádi Éva, a Magyar Lettre International szerkesztője, nagy irodalomkedvelő, ő vitt el először felolvasóestekre engem. Amikor középiskolás koromban elkezdtem komolyabban verseket írni és küldözgettem pályázatokra és nyertem vagy díjaztak, akkor anyukám mindig azt mondta, hogy bár díjaztak engem, de azért a többiek sokkal jobb verseket írtak, hát ilyen ez a költőség, az ember legyen inkább bankár. Abszolút nem terelt e felé a pálya felé.

K. P. J.: Azt gondolod, hogy közgazdásznak lenni tisztességesebb munka, mint költőnek lenni?

V. D.: Biztosabb megélhetés. Nem kívánom én se a fiamnak, hogy író legyen vagy költő. De én abszolút szerencsés vagyok. Nem panaszkodom. Én bölcsészkarra mentem, ez kizárásos alapon ment. Anyukám közgazdaság felé akart terelgetni, gazdasági szakközépiskolába jártam, de egy óra közgazdaságtant se tanultam, nem volt kötelező. Utoljára alsós koromban voltam jó matekból, úgyhogy nem is nagyon tudom elképzelni, hogy valami mást csináljak, szerencse, hogy ez így bejött. Szeretem a szabadságát, hogy nincsenek főnökeim, nem kell bejárnom egy munkahelyre.

K. P. J.: Maradjunk egy kicsit a könyvespolcnál. Azt vehettél le a polcról, amit akartál, vagy terelgettek?

V. D.: Hú, nem emlékszem annyira pontosan. Arra emlékszem, hogy jártunk könyvtárba és ott a könyvtáros néni ajánlott valamit, meg a szüleim is ajánlottak. Persze, otthon is voltak könyvek. Engem tényleg a focis könyvek érdekeltek, az első, amit kiolvastam, az Aranycsapat volt, meg emlékszem gyerekkoromban volt a Tandori Dezső Nagy gombfocikönyve, amit tízszer kiolvastam. A Lázár Ervin meséket szerettem még nagyon, de csak azért, mert az Ipi-apacs rablóvezér megtanul focizni.

K. P. J.: Mikor következett be a fordulat?

V. D.: A Nyuszikás típusú korszak után tizennégy-tizenöt éves koromban jött egy olyan korszakom, ami szerintem mindenkinél eljön, világfájdalmas verseket írtam a meg nem értettségről. Van egy versem, az a címe, hogy Barátaim (ha vannak ilyenek), egy nagyon szomorú vers, megjelent az iskolaújságban. A barátaim nagyon megsértődtek. Volt egy jó irodalomtanárom, aki szerencsére nagyon kritikus ember volt és megmondta, hogy ezek nagyon rosszak. Először elvette a kedvem, még emlékszem, hogy ott a folyosón kidobtam a kukába a verses füzetem és elhatároztam, soha többet nem írok verset. Persze aztán írtam, és motivált, hogy olyan verset írjak, ami a tanáromnak is tetszik. Ő sokat segített nekem. Jó tanácsokkal látott el, például, hogy képiesen fogalmazzak és ne hasonlatokat, hanem metaforákat írjak, meg azt mondta, hogy lehetőleg mindig reménytelenül legyek szerelmes, mert csak arról lehet jó verseket írni. Rávett, hogy olvassam el Gáldi László Ismerjük meg a versformákat! című könyvét. Ezen először nagyon megsértődtem, mert azt gondoltam, én ismerem a versformákat, de mikor elolvastam, rájöttem azért pár dologra. Rávezetett arra, hogy azért nem úgy van ez, ahogy én elképzelem, hogy a költőt fönt megcsapja az ihlet, lent meg kijön a vers, mintha automata lenne. Emlékszem, csalásnak éreztem, hogy az ember hasonlatokat keresgél, meg rímeket csiszolgat. Sikerült engem átállítani, hogy ez egy mesterség. Tizenhat évesen már írtam olyan verset, ami aztán bekerült az első kötetembe.

K. P. J.: Jót tett a Gáldi könyv neked, egy formamester vagy, ezt mindenki elismeri. Annyira benne van a kisujjadban, hogy már nem kell dolgozz a verseken?

V. D.: Engem ez mániákusan érdekel. A zeneisége a költészetnek. Szeretek új versformákat kipróbálni, nagyon örülök, ha olyan ötletem támad, amilyen még nem volt. Próbálok én is kitalálni formákat, sokat bíbelődöm ilyesmivel. Úgy érzem, mindig volt fülem az ilyesmihez. A Nyuszikában is már stimmelt a felező tizenkettes. Figyelek is erre, ráállt az agyam. Például ha a pénztárnál ki van írva, hogy „áfás számla igényét kérjük, előre jelezze”, akkor tudom, hogy az egy hexameter. A Boci csokin is volt hexameter, a sárgabarackos fajtára az volt írva, hogy „tejcsokoládé sárgabarack és keksz-darabok”.