Szeretem feszegetni a dolgokat: 2/3

K. P. J: Néha azért tudatosan rontod a formát, nem? A játékosság része.

V. D.: Igen, szeretem feszegetni a dolgokat.

K. P. J.: Az az érdekes, hogy mondtad, gyerekkorodban édesanyádnak meg a tanárodnak sem tetszett, amiket írtál. Sokan abbahagyták volna, belőled meg egy dacot váltott ki. Most mit szól az édesanyát vagy az akkori tanárod?

V. D.: Anyukám szerintem büszke rám. Ismerem az ízlését, már előre tudom, hogy mi fog tetszeni neki, vagy mi fog kevésbé tetszeni. De azt hiszem, hogy elég büszke. A tanárom most is kritizál, néha találkozunk, megvan a kapcsolat köztünk. Ő Szentendrén lakik, néha kihív magához és nagyokat beszélgetünk a teraszon, beülünk egy vendéglőbe, megiszunk egy sört is. Megmaradt, hogy ő a tanár, én a diák, és ez teljesen természetes.

K. P. J.: Szükséged volt az anyukád menedzselésére?

V. D.: Huszonegy éves voltam, amikor megjelent az első kötetem. Nálam sokkal gyorsabban történt, mint ahogy én arra számítottam. Régen sokat kellett kilincselni meg várni, elvinni a verseket ide-oda. Nálam ez szerencsésen alakult. Nem túl érdekes ez.

K. P. J.: Kinek az ötlete volt, hogy az első kéziratodat elvidd, ráadásul a Magvetőhöz, ami nagyon színvonalas kiadó?

V. D.: Az úgy volt, hogy folyóiratokban már megjelentek a verseim. Volt egy folyóirat, ami azóta megszűnt, a Nappali ház, és nekik voltak szilveszteri felolvasásaik. Meghívtak tíz szerzőt, akik szerintük abban az évben valami érdekeset írtak, és meghívtak engem is. Emlékszem, nagyon izgultam, sokat is kellett várni és nekem Esterházy Péter előtt és Nádas Péter után kellett felolvasnom. Voltam akkor tizenkilenc éves. Ezen az esten ott ült a Magvető igazgatója, tetszett neki, hogy a közönségnek tetszenek a verseim. Felhívott és kérte, hogy vigyek neki verseket, vittem, elolvasta és azt mondta, szívesen kiadják.

K. P. J.: A köteteid több kiadást is megértek, kapkodják, üzletet is láttak benned akkor este. Azt mondtad valahol, hogy csak kötött formában szeretsz írni. Egyáltalán van szabadversed? Az is egy forma, azzal is meg kell birkózni.

V. D.: Nekem ez nagyon nehéz. Próbáltam meséket írni, szabad verset. Nekem ez nagyon ingoványos terep. Alkalmi beszédhez is inkább rímes prózát írok, ilyen az is, amit felolvastam, az Üzenet az olvasókhoz, amit az olvasás évére írtam. Nekem muszáj valami kapaszkodóm legyen.

K. P. J.: Tárca, novella, levél, nem megy rím vagy valami dallam nélkül?

V. D.: Maximum naplószerű, most is írok ilyet egy lapnak, baba-naplót. Amikor a Maszat-hegyet írtam (Túl a Maszat-hegyen), voltak ilyen betétversek, azt gondoltam, hogy megírom prózába, de nagyon lázárervines volt. Nem tudtam kikeveredni az általam kedvelt meseírók stílusából, rájöttem, csak úgy tudom megírni, ha verses.

K. P. J.: Nem először említed Lázár Ervint. Weöres Sándor, Lázár Ervin, akikkel nem tudom, te tudsz-e vagy vállalsz-e rokonságot. Weörestől egyszer megkérdezték, hogy ha már gyermekverseket ír, akkor ugye szereti a gyermekeket. Ő pedig tiltakozott, hogy nem, nem szereti a gyermekeket. A te verseid hogyan kötődnek az említett mesterekhez? Tudatos ez?

V. D.: Nem tudom. Nagyon-nagyon szeretem meg tisztelem őket. Az én verseim sem annyira egyértelműen gyerekversek, ez biztos kapcsolódás. Amikor én elkezdtem gyerekverseket írni, nekem még nem volt gyerekem, a családban sem volt senkinek, de még a környezetemben sem nagyon. Tényleg csak a saját szórakoztatásomra írtam. Az első könyvemről sokan mondták, hogy gyerekes meg infantilis, az egyik kritikai lapban azt írták, hogy én a posztinfantilizmusnak vagyok a képviselője. Gondoltam, akkor írok egy gyerekkönyvet. Erre meg azt mondták, hogy nagyon felnőttes, valószínűleg sznob óvodásoknak írtam, akik értik az irodalmi allúziókat. A kettő között vagyok én valószínűleg. Weöres Sándor is elég gyereklelkű felnőtt lehetett. Én a saját szórakoztatásomra írom ezeket és meglep, hogy a gyerekek ennyire szeretik. Abból is látszik, hogy nem igazán gondoltam rájuk – szégyellem magam – amikor a Maszat-hegy már megjelent, egyszer egy író-olvasó találkozón odajött hozzám egy kislány és szomorúan kérdezte, hogy mi lett Emil bácsi sorsa, aki az egyik szereplő. Akkor csaptam a homlokomra, hogy Emil bácsi ott maradt a főgonosz karmaiban, elfelejtettem őt. Ebből látszik, hogy nem a cselekmény volt a fontos, de elhatároztam, hogy ha valaha írok folytatást, akkor az Emil bácsi kimenekítésével fog kezdődni. Nem arra szoktam gondolni, hogy ez mennyire fog tetszeni a gyerekeknek, hanem, hogy minél jobban elszórakozzak.

K. P. J.: Angolból is fordítasz. Mennyire ismered a nyelvet? Úgy érzem, ez is a családból ered, az elvárásokból.

V. D.: Nekem soha nem volt jó nyelvérzékem. Az angol anyukámnak köszönhető, pár hónapig kint élt Amerikában és mi is ott voltunk vele. Közben jártunk iskolába, ez megalapozta a nyelvtanulást. Mai napig nem tudok olyan jól beszélni angolul, mondjuk magyarul sem, sosem volt a verbális kommunikáció az erősségem, de érteni jól értem, fordítani tudok angolból. Nagyon megengedően neveltek minket a szüleink, nem voltak szigorú elvárások. Tanultam oroszul, meg spanyolul is, de semmi nem maradt meg.

(A költő felolvas a verseiből.)

K. P. J.: Azt mondtad valahol, hogy gyakran írsz jókedvedben. Mert akkor te minden pillanatodban jókedvű vagy.

V. D.: Azért nem írok én annyira sokat. Régebben abszolút így volt amúgy. A magyartanáromnak igaza volt abban, hogy a reménytelen szerelem meg a pokoljárás tesz jót egy költőnek, mindenképp rá akart venni, hogy szenvedjek. Kicsit próbáltam szenvedni, de volt olyan, hogy tényleg rossz kedvem volt.  Ilyenkor egyszerűen nem tudtam írni, kellett nekem az, hogy jó kedvem legyen és elégedett legyek. Ahogy öregszem vannak kevésbé jó dolgok, próbálok arról is írni, de valami kis humort így is beleteszek, nem tudok kibújni a bőrömből.

K. P. J.: Családapa lettél. Egy éves múlt a fiad. Hozzá írtál már?

V. D.: Egy egész kötetnyit. Ő nagyon-nagyon cuki, csodálatos az apaság. A költészethez kapcsolódva az volt egy jó élmény, amikor először tartottam a kezemben a kisfiamat, pár napos volt még csak. Sírt, azt sem tudtam, mit kell csináljak, énekelni nem akartam elsőre. Mondtam neki egy Ady verset. Abbahagyta a sírást és nagy szemekkel nézett rám. Olyan fantasztikus volt az érzés, hogy a költészetnek praktikus haszna van. A feleségemmel mindenféle mondókás könyveket begyűjtöttünk, és azt tapasztaltam, hogy elég sok ilyen könyvet lehet kapni, de mindegyik ugyanabból a népi mondóka-gyűjteményből válogat. Nekem, mint városi ember, nagyon idegen, mert például nekem még soha nem volt egy zsák mák a hátamon. Ismerjük a mondókát: Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom. A saját kisfiamnak próbáltam korszerűbbeket írni.

(Varró Dani felolvassa néhány mondókáját.)