Kanadai Magyar Hírlap

Stephen Harper konzervatív miniszterelnök

Az elmúlt hét során Kanada nem csak a nemzetközi gazdasági válsággal volt kénytelen megküzdeni, hanem saját modernkori történelmének legsúlyosabb politikai és alkotmányos krízisével is. A szinte példanélküli válság az alig hat hetes kormány bukásához vezethet, hatalomra kerülhet egy rendkivül labilis liberális-szocialista koalíció mely egy szeparatista pártra szorul külső támogatásra és veszélybe sodorhatja az ország egységét.

Kétségtelen, hogy a válságot Stephen Harper konzervatív miniszterelnök októberben újraválasztott kisebbségi kormánya okozta az által, hogy az ellenzéki partokat egzisztenciális veszélybe sodorta. Szokatlanul durva és rendkivül hatékony politikai leszámolásra készült a kormánypárt és a jelenlegi gazdasági válságot kivánta felhasználni erre a célre. November 27-én a konzervatív kormány pénzügyminisztere bejelentette, hogy beszüntetik az politikai partok állami finanszírozását. A jelenlegi törvény szerint, a bejegyzett partok minden voks után csaknem két dollarnyi állami támogatást kapnak. A három baloldali ellenzéki part sokkal inkább erre a szubvencióra szorul mint a jobboldal, mely nagyrészt a magánszemélyektől érkezett adományokra alapozza a pártkasszát. Az állami támogatás teljes beszüntetése csődbe sodorta volna a szeparatista Bloc Québécois-t, melynek bevétele 85 százaléka állami forrásokból származik. A Liberális Párt és a szocialista Új Demokrata Párt is annyira meggyengült volna, hogy egyszerűen nem lenne elegendő pénzük egy választási kampányhoz, mely egy kisebbségi parlamentben bármikor bekövetkezhet.

A konzervatív kormány a pártfinanszírozás radikális átalakításával verte ki a biztosítékot a három ellenzéki pártnál,még akkor is ha a baloldali vezetők hivatalosan azt mondják, hogy azért kell megbuknia a Harper kormánynak, mert nincsen megfelelő terve a gazdasági krízis kezelésére. A szocialisták pedig szintén elfogadhatatlannak tartották azt a konzervatív törvény-javaslatot, mely 2011-ig betiltaná az állami dolgozóknak a sztrájkolást és a munkabeszüntetést.

A liberálisok, szeparatisták és a szocialisták azonnal közös nevezőre jutottak és elhatározták, hogy megdöntik az október 14-én újjáválasztott konzervatív kormányt. Még veterán politikai szakértőket és meglepte az a gyorsasság, mellyel a három párt koalíciós szerződést kötött. Az egyezmény  értelmében a jobboldali kormány leszavazása után a liberálisok és a szocialisták együtt kormányoznának, a francia-többségű Québec tartomány leszakadását szorgalmazó Bloc Québécois külső támogatásával és Stéphane Dion liberális vezető miniszterelnökségével. De a szeparatisták résztvétele és Dion vezetése a koalíción kivül és belül is vitákhoz vezetett. Harper különösen heves támadást intézett a parlamentben a liberális vezető ellen, egy nappal az Alsóház felfüggesztése előtt. “Az alkú, melyet a liberális vezető kötött a szeparatistákkal felér az árulással, országunk legjobb érdekeinek elárulásával és minden erőnkkel ez ellen fogunk harcolni (…)Ha a Liberális Párt vezetője hisz ebben az országban, akkor el fog sétálni ettől a koalíciós egyezménytől és beismeri, hogy ez volt a legnagyobb hiba amit a Liberális Párt valaha is elkövetett.” Dion üvöltve reagált a miniszterelnök szavaira, akit éppen viharos állótapsban részesítették konzervatív párttársait. “Itt leginkább a kormányfő akarja megosztani a kanadaiakat. Ő azt mondja, hogy mi liberálisok eladjuk az országot a szeparatistáknak, de a québeci konzervatív képviselőknek pedig a szeparatistáknak mondják azt, hogy ők pedig lelküket adják el a liberálisoknak. A miniszterelnök válasszon egyet e két hazugság közül, mert a kanadaiaknak elegük van a hazugságból,”-mondta Dion.

Dion-t valóban nem lehet vádolni a szeparatizmussal, hiszen kevés olyan politikus van Kanadában aki annyira erőteljesen szorgalmazta a kanadai egységet. De mégis az igazi probléma az ellenzék számára az, hogy ő vezeti a koalíciót. Dion történelmi verességbe vezette a Liberális Pártot az október választások során. Összesen 77 mandátumot szereztek a liberálisok a 308 tagból álló Alsóházban, mely 26 képviselővel kevesebb mint amit a 2006-os választások után szereztek. A konzervatívok pedig 19 képviselővel növelték koalíciójukat és így csak 12 mandátum hiányzik ahhoz, hogy többségük legyen a parlamentben. Dion gyenge vezetői képességei, a pártban folyó harc és vezetőjük katasztrófális környezetvédelmi terve-mely új adót jelentett volna egy gazdasági krízis kellős közepén-keresztülhúzta a liberálisok esélyeit. Dion korlátolt angol tudása miatt pedig nem tudta hatékonyan kifejezni magát a kampány alatt.  Le is mondott Dion a választási kudarc után és éppen ezért olyan meglepő, hogy most éppen a leköszönő, sikertelen liberális vezető lenne a baloldali koalíció ideiglenes kormányfője.

De ettől függetlenül a kormánybuktató szavazásra sor kerülhetett volna december 8-án, csakhogy a kanadai parlamenti rendszer ennél bonyolultabb és a miniszterelnöknek olyan hatalma van, melyet kevés demokratikusan megválasztott vezető élvez. A konzervatívok először kínosan kihátráltak az pártfinanszírozás reformja mögül, de ez már  túl késő és túl kevés volt az egyesült ellenzék számára. Elképzelhető, hogy csak Harper lemondása elégítette volna ki a liberális-szocialista koalíciót. Ehelyett Harper inkább bekeményített és azt suggalta, hogy puccsra készül a baloldal azzal, hogy a hat hete tövényesen megválasztott konzervatív kormányt illegitim módon akarják eltávolítani. Ezért Harper a parlament feloszlatását szorgalmazta és új választásokat, összesen hat héttel az előző országos voks után. De szinte lehetetlen, hogy Michaelle Jean főkormányzó beleegyezett volna ebbe.

Harper kikerülte a december 8-ai szavazást és a biztos bukást azzal, hogy a főkormányzó hozzájárulásával felfüggesztette a parlamentet és így csak január 26-án ülésezik újra az Alsóház. Ezzel a lépéssel egy vödörnyi hideg vizett öntött az ellenzékre és elhalasztotta kormánybuktató szándékukat. Ha a főkormányzó nem járult volna hozzá a felfüggesztéshez, Harper valószinű lemondott volna ahelyett hogy átéli december 8-án a biztos parlamenti kudarcot. De alkotmányos-szakértők szerint, azt is megtehette volna a miniszterelnök, hogy eltávolítja a főkormányzót és egy olyan személyt nevez ki, aki biztosan támogatja a konzervatív kormány törekvéseit. Ez azonban felért volna egy politikai atomcsapással és biztosan negativ következményeit lettek volna a következő választási kampányban.

Bármi is történik 2009 elején Stephen Harper biztosan meggyengítette magát parton kivül, de saját pártján belül is. Harper volt az aki összekovácsolta a szétesett jobboldalt és aki 2006-os választási győzelmével véget vetett a 13 éves liberális korszaknak. De Harper, aki az utóbbi években megtanulta a kompromisszum-keresés és a középpártiság fontosságát egy olyan országban, melynek lakossága történetesen inkább a közép és a balközép felé húz, úgy kezdett viselkedni, mintha a kanadai valóság egy nagy sakkjáték lett volna, melyben végérvényesen ki kell ütni az ellenfelet.

Christopher Adam