A Shanghai-i hadüzenet nélküli, illegális háború által újból az érdeklődés előterébe került Kina mai állapotainak illusztrálására közöljük a Kina-utazó O. Erdberg alábbi irását.

Kanton külvárosából, Dun-Sanj-ból sampanon folytattuk utunkat a Gyöngy folyón. A sampan utitársamé, Cso-Lun-é, a párisi automobilgyár egykori munkásáé volt, aki jelenleg a nemzeti hadsereg egyik hadtestének politikai munkatársa.

A száz hangú, zúgó város elmaradt és elsülyedt a gyorsan leszálló alkonyatban. Sürű ködbe burkoltan úsztak felénk a szembefekvő part nádbozótjai. A napi utjában elfáradt nap sugarai kialudtak a folyó zavaros vizében és rikító narancsszínűvé festették a horgonyt vetni készülő nagy kereskedelmi vitorlást.

A vitorlás fedélzetéről kalózok ellen felállított középkori rézágyuk torka meredt. Szorgos sirályok kerengtek az árbocok körül, repdestek a kötélzeten és rudakon s meghitten ereszkedtek az ágyucsövekre.

A tengeri rablókról szóló történetekre emlékeztem, akik a nagy selyem és musselin anyaggal, gyöngyökkel, korállokkal, rabarbarával megrakott kereskedő hajókat fosztogatták. Tényleg olyan régen volt, hogy a vakmerő rablók a kereskedőket remegésbe ejtették s a hadifregatták kapitányainak gondot okoztak? Ez a vidék, az izzó tropikus tengerek s a nagy folyamok torkolatai voltak azok a helyek, ahol a tengeri rablók garázdálkodtak.

Hűvösödött. Elértük a folyó közepét s a viz sodrása vitt tova bennünket. Evezősünk beszüntette az evezést, a kormányhoz ült s magas hangon elkezdett énekelni.

— Nézze meg egyszer közelebbről ezt a fiut. Nem tűnik fel magának semmi se rajta?

Az evezősre néztem. Karcsú, nagyszemű fiu volt, sötét szinű bőrrel, göndör, fekete hajjal. Kínai módon volt felöltözve, illetve sokkal inkább levetkezve: a kemény szalmakalapon kivül, amely akkora volt, mint valami napernyő, nem volt semmi más rajta, csak egy vászon nadrág. Tagadólag ráztam a fejem.

—    Nem vesz észre semmit rajta? Nem is csoda, hisz´ nem rég tartózkodik Kinában.

—    Minden Kiplingre és Jack Londonra emlékeztet itt — mondottam — s a „Déli-Tenger meséi”-re. Ott a Cap körül mindjárt felbukkan egy martalóc hajó...

Cso-Lun nevetett.

—Valóban? Romantikus hangulata van? Na jó. Hallgassa meg, amit elmesélek, hisz van épp elég időnk.

Levetette a sapkáját, leült szembe velem és elkezdett mesélni.

—   Ön, természetesen ismeri Den-Csu-Jangot, az öreg generálist? A csapatok, amelyek parancsnoksága alatt állnak, a folyótorkolat körüli partokon s a szigeten fekszenek. A kereskedelmi hajók biztonságára őrködnek a folyón és a kalózokra, akik itt nagy számban vannak. Ezek ről a kalózokról, martalócokról s egyebekről s erről a derék öreg generálisról, a város védelmezőjéről akarok Önnek mesélni. Meggyőződhet majd, hogy a martalócok romantikus kora még nem a multé s hogy a déli vizeken még ma is mesebeli dolgok történnek.

Történetem cselekvő személyeit mind ismeri. A főhös Den-Csu-Jang, a generális, a második szereplő — ez a fiú, az evezősünk, a harmadik pedig én.

Den-Csu-Jang generális polgártársai megbecsülését, a kereskedők bizalmát, a csapatok tiszteletét s a legmagasabb hivatalok korlátlan bizalmát élvezi. Den-Csu-Jang még régi vágású generális. Nem a Baodinfuban nevelték; katonai ismereteit nem japán kiképző tisztektől sajátította el, hanem Lu-Bey és Huan-Dis hadjáratainak régi jelentéseiből s a nyers életvalóságból. Egyike azoknak a kevés generálisoknak, akik tartományaik adójövedelméből egyetlen fillért sem tartanak vissza, hanem mindent beszolgáltatnak a kormánynak. Nem támaszt semmiféle illegális követelményt a lakossággal szemben s törekvése a kereskedőkkel békességben élni.

Mindenesetre szigorú, sőt könyörtelen.

„Nem azt kell megmutatnunk, hogy szeretjük a népet, hanem a kormányozni tudó képességünket.” Ez a jelszava. S emellett a bölcs Konfucius egy parabolájára hivatkozik.

Ez a parabola arról szól, hogy Konfuciusnak volt egy Csi-Lu nevű tanítványa, akit Hou város parancsnokává nevezett ki. Parancsnoksága ötödik hónapjában kezdődött a csatornák építése. Csi-Lu a munkásokat a saját költségén élelmezte. Amidőn erről Konfucius értesült, összedobáltatta az élelmet tartalmazó kosarakat. Haraggal eltelve kereste föl Csi-Lu Konfuciust.

„Nincs semmiféle érzéked a ceremóniákhoz — magyarázta neki a bölcs; — a közösség iránti szeretetből kifolyólag cselekedsz, ez a szeretet azonban a császár privilégiuma. Ezért a nagyon is nagy szeretet — sérelem.” Den-Csu-Jang szerette előadni ezt a parabolát. Ha azonban szigorú is és a népnek csak azt adja, ami megilleti, úgy másrészt a maga számára sem vesz többet a megengedettnél. Azt mondja, hogy a „Jaspis szabályok könyvé”-ben meg van írva: ha a bűnösök a pokolba érnek, belátják, hogy kincseiket nem vihetik magukkal még akkor sem, ha tízezer Ljan tiszta aranyuk van. Miért halmozzak tehát tisztátalan utakon kincseket magamnak.

Hozzá kell még tennem, hogy Den-Csu-Jang 1912 óta a Kuomintanghoz tartozik. Az 1911-es forradalom után azonnal csatlakozott. Most mindent kívülről tud a Koumintang bölcsességeiből. A három alapelvet, az öt jog alkotmányát, a tizenkét vereség történetét, a két periódust — röviden a Kuomintang bölcseség egész számozott lim-lomát.

Amint látja Den-Csu-Jang generális egyéb kiválóságain kivül a tudományosság érdemével és a makulátlan erkölccsel is rendelkezik. Ezeknek a területeknek a parancsnokává való kinevezését kétségtelenül ezeknek a tulajdonságainak köszönheti. Területén minden irányból gazdag szállítmányok haladnak át. Tulzás volna állítani, hogy a kalmárhajók ellen intézett rablótámadások Den-Csu-Jang kinevezése óta teljesen megszüntek volna. Kétségtelen azonban, hogy ritkábbak s mindenek előtt — hogy is mondjam? — észszerübbek. A martalócoknak most már nem szokásuk a szállítmány azon részét, amit nem tudnak elszállítani, elsülyeszteni; ma már nem gyilkolnak csak azért, hogy gyilkoljanak; s a válságdij fejében teljesítik valamennyi ígéretüket. Ugyanazt a kereskedőt többször egymásután nem rabolják ki. Mintha az új parancsnok kemény keze egyszersmind rendet teremtett volna közöttük is.

A kereskedők Den-Csu-Janggal rendkívül meg voltak elégedve. Drága ajándékokat vittek neki és annak a reményüknek adtak kifejezést, hogy a kereskedés továbbra is simán megy. Den-Csu-Jang, testőrsége kíséretében, gyakran beutazta az alája rendelt területeket és gondoskodott mindenről. Igy tartott ez két évig. Ekkor — a köztársaság első évében — egy esemény történt, ami az alig elért jólétet pusztulással fenyegette. Egy kalóz banda rajtaütött egy a Kanton-Genuai úton levő olasz kereskedelmi hajón. Azzal a kifogással, hogy kivándorlók, a kalózok Kantonban a hajóra szálltak, Singapurig szóló jegyekkel. Éjjel, amikor a gőzhajó elhaladt Hongkong előtt, megtámadták a legénységet, a matrózokat kötelekkel összekötözték és bezárták a hajókamrába. Azután a hajót a sziklás partnak irányították és zátonyra futtatták. Itt már csolnakok álltak készenlétben. A sötétség leple alatt kirakták a hajó egész rakományát s reggel felé az áruk, drágaságok és pénz rengeteg zsákmányával eltűntek.

Az olasz konzul tiltakozást nyujtott be és egy olasz ágyunaszádot a kalózok megbüntetésével bízott meg. A konzul azt állította, hogy a támadást egy tekintélyes falu lakosai követték el, akik a folyóparton, nem messze attól a helytől, ahol a hajó zátonyra futott, Jaknak. Amidőn Den-Csu-Jang az olaszok szándékáról értesült, minden további nélkül elhatározta, hogy semmiféle ellenállást sem tanusít velük szemben.

Tényleg — mondotta a generális — ennek a falunak a lakói nyugtalan és ellenséges magatartást tanusítanak. Nem fizetnek adókat, eltulajdonítják a szomszédos falvak földjeit, szemtelenek a hivatalnokokkal szemben, istentelenek és erkölcstelenek. Nem ismerik el sem a családot, sem az államot, sem a magántulajdont, — vagyis azt a három alapelvet, amelyen a civilizáció nyugszik. U-Sanj-ok. (A három nélkül valók.)

Igy nevezték az ókorban a rossz embereket, akik sem a császár tiszteletét („Csun”) sem a gyermek alázatát („Sjao”) vagy az asszony hűségét urával szemben (“Cse”) nem respektálták.

Csak kapják meg a büntetésüket! Bármily´ oldalról is éri őket a büntetés — csak hasznukra és tanulságukra szolgál. Mert a rosszat (E-bao) rosszal kell irtani, ugyanúgy, mint a jót (Csang-Bao) jóval megjutalmazni.

Ez volt Den-Csu-Jang véleménye s mindenki helyeselte. Az olasz ágyunaszád felvonult a folyó irányában, majdnem egészen a tengerig s a bűnös faluval szemben megállt. Ágyutűz alá vette a falut és elpusztította. Azután egy osztag tengerészgyalogság szállt partra. A katonaság elfogta a lakosokat, akik életben maradtak és a barlangokban találtak menedéket. Megölték a férfiakat, elverték a gyermekeket, erőszakot tettek az asszonyokon, lemészárolták a háziállatokat. A rizsvetéseket széttaposták, a rizs öntözésére szolgáló árkokat összerombolták, a halászbárkák fenekét kilyuggatták. Végzett munkájuk után a katonák visszatértek az ágyunaszádra. Ezt a történetet, amely akkoriban nagy feltűnést keltett, ma már mindenki elfelejtette. Talán én sem emlékeztem volna meg róla, ha valami véletlen dolog még nem jön hozzá. A megelőző években rablótámadást intéztek egy kínai gőzhajó ellen, amelynek rakománya hadtestünké volt. Éjszaka a hajó, pár mértföldre a város előtt, horgonyt vetett és várt a dagályra, hogy magas vízállás mellett folytathassa utját felfelé a folyón. Őrszemeket nem állítottak. Hisz´ a város fényei közvetlen közelben már derengtek és a gőzhajókörüli viz nyüzsgött a halászbárkáktól és sampanáktól. A kapitány az első tiszttel egy motorcsónakon a városba ment. Napfelkelte előtt a gőzhajóhoz körülbelül tiz sampana közeledett; a rablók horgonyláncokon és kötélhágcsókon másztak a fedélzetre. A legénységet revolverrel tartották sakkban, feltörték a pénzszekrényt és magukkal vittek minden pénzt. Azután sampanáikat megtöltötték fegyverekkel, lőszerekkel és uniformisokkal, amik a hajó rakományai közé tartoztak s a reggeli szürkületben eltűntek nyomtalanul. Hadtestparancsnokunk magánkívül volt e vakmerőség miatt. Hivatott. Egy század katonaságot bocsájtott a rendelkezésemre. Parancsot adott a kalózok felkutatására és élve való előteremtésére. Figyelmeztettem, hogy a hely, ahol a rablótámadás történt a Den-Csu-Jang alá tartozó kerületben fekszik és hangoztattam, hogy ennek következtében félreértések állhatnak elő. A parancsnok mereven félbeszakitott:

—   Intézze el a parancsot, — ismételte; — a következményekért én viselem a felelősséget.

—   Elindultam a kalózok felkutatására. Napokon keresztül hallgattam ki a halászokat, csónakosokat és zöldségtermelőket, a kalózok nyomára azonban nem tudtam rájönni. Már elkezdtem kételkedni abban, hogy a kiszabott héten belül a parancsot végrehajthatom, amikor egy este, a provizórikus századparancsnokságon jelentik, hogy egy halászfiu kiván velem beszélni. Már késő volt és lefeküdni készültem. A fiút azonban mégis bevezettettem.

A fiú mély meghajlással lépett a kunyhóba és mondta:

—   Ha a parancsnok kívánja, megmutathatom a helyet, ahol azok
a kalózok tartózkodnak, akiket keres.

Azután a fiú elmesélte, hogy tegnap éjjel látta, amint egy „virágbárká”-ból, mely az ő sampanája mellett feküdt, árukat és fegyvereket raktak ki s egy luxus-sampanán a város közepébe szállították. Elhatároztam a kalózok rajtaütését és megkértem a fiút, hogy vezessen bennünket. Tüstént beleegyezett.

Az éj sötét volt. A hold még első negyedében állt s az eget viharfellegek borították. Felosztottam a századomat. Az egyik résznek bárkákat utaltam ki és parancsot adtam, hogy két órakor fussanak be a fiú által megjelölt helyére a folyónak és vágják el a kalózok visszavonulási utját a vízen. A másik résszel magam indultam útnak a part mentén. Két, óra körül elértük a Quai megjelölt helyét, nem messze a helytől, ahol Gordon, ez ízetlen angol szobra áll. Az uccák sötétek és néptelenek voltak. A sötétben megpillantottuk a nagy sampanák körvonalait, melyek szorosan a part mellett egymás közvetlen közelében horgonyoztak. A vezetőnk intett. Megadtam a megbeszélt jelet és a katonáim megtámadták a sampanákat. A fegyvereket a. parton hagytuk — a szűk helyen nem használhattak volna nekünk. Embereim revolverekkel és tőrökkel felfegyverkezve nyomultak elő és a sötétben kézitusa keletkezett. Lövések ropogtak, vérző emberek hulltak a vízbe. Átkok és káromkodások hangzottak. A nem messzi távolságban fekvő sampanák megkísérelték horgonyaik felszedését és lefelé a folyón a menekülést. A bárkákkal őrtálló embereim azonban lövésekkel fogadták. Rövid félóra alatt harmincöt, rabló volt a kezeim között. A dupla fenekű sampanákban megtaláltuk mind az elrabolt árút.

Őrizetünk mellett a letartóztatottakat a hadtestparancsonkságra szállítottuk és még ugyanazon éjszaka kihallgattuk őket. Legtöbb közülük egykori katona volt és szökött matróz. Csökönyösen megtagadtak minden további felvilágosítást; általában, jóllehet nem lehetett kétséges előttünk, hogy statáriális kivégzés a büntetésük, nyugodtan és biztosan viselkedtek. Már ki akartam adni a parancsot a provizórikus fegyházba való szállításukra, amikor az egyik közülük, egy magastermetű, intelligens, okosképű férfi, gazdag — bár összetépett és vérrel bemocskolt — ruhában hozzám lépett és a következőket mondta:

—   Tiszt ur, kérem Den-Csu-Jang generális parancsnokságát letartóztatásunkról azonnal értesiteni, mert a generális részére fontos közlésem van; egy az ő hadtestében levő összeesküvésről van szó, amiről véletlenül értesültem.

Mindezeket a mandarinok nyelvén mondotta, úgy, hogy Kantonból származó bajtársai alig hiszem, hogy értették. Azt válaszoltam, hogy a parancsnokomat mindezekről értesiteni fogom.

Másnap reggel, amidőn a parancsnoknak jelentést tettem, megemlitettem a kalóz által előadott kérést is. A parancsnok mosolygott és mondta:

—   Köszönöm parancsom ragyogó kivitelét. A továbbiakkal ne törődjék. Az üggyel én magam fogok foglalkozni. Jutalmazza meg a fiút, aki felfedte ön előtt a kalózok tartózkodási helyét.

Hivattam a fiút. Amikor pénzt akartam adni neki és elbocsájtani, elkezdett sírni, térdre esett és könyörögve kért, hogy a parancsnokságon maradhasson.

—   Mi bajod? Mitől félsz? — kérdeztem elképedve és próbáltam megnyugtatni.

Amikor ijedtségéből némileg magához tért, elmesélte a fiú, hogy attól fél, hogy Den-Csu-Jang generális szabadlábra helyezi a kalózokat s azok megölik; hisz azok látták, hogy ki vezette a katonákat sampanáikhoz. Rövidesen beláttam, hogy a fiúnak igaza van. Azonkívül tudtam a számára egy megfelelő foglalkozást. A városon kívül laktam és szükségem volt egy sampanára, amely szolgálati helyemre, a hadtestnek a szigeten beszállásolt parancsnokságára hord.

Elhatároztam, hogy megtartom a fiut.

—   Mennyi idős vagy? — kérdeztem.

—   Tizenöt éves.

—   Csak? És mi a neved?

— U-Sanj, — válaszolta a fiú.

—   U-Sanj! Milyen különös név!

Már mondtam Önnek, hogy „U-Sanj” annyit jelent, mint „a három híján.” Ilyenszerű nevet még sohasem hallottam. Most amikor a fiút nappali világosságban, a majdnem az egész arcát elfödő szalmakalap nélkül láttam, más-dolgok is feltűntek rajta. Mindenekelőtt tulon-túl nagy volt életkorához képest. A kantoniak rendszerint kis termetűek. Azonkívül nagyok s nem ferde, mint a kínaiaké, hanem egyenes fekvésűek a szemei. Végül a fekete haja olyan göndör volt, mint a bárányé, — valami ami Kinában csak nagyon ritkán fordul elő. Leültettem magammal szembe és megkérdeztem tulajdonképpen kicsoda és honnan származik. Erre elmesélte, hogy abból a faluból származik, amit tizenöt évvel ezelőtt Den-Csu-Jang generális beleegyezésével az olaszok megbüntettek.

Az olaszok — mesélte U-Sanj — felgyujtották a falunkat. Majdnem minden lakost megöltek, nagyon sok asszonyon erőszakot követtek el. Akkoriban anyám csinos ós fiatal volt. Az egyik olasz matróznak megtetszett. Amikor az olasz ágyunaszád eltávozott, az életbenmaradt asszonyok felszedték a padlóról sampanáikat, felszerelték és Kantonba mentek; hisz´ a lerombolt faluban nem maradhattak. S mint annyi sok paraszt és idegen, akinek földje nincs és bárkáikkal, a Gyöngy folyón lakik, sampanáikkal ők is a vizre telepedtek. Itt a folyón születtem egy bárkában; anyám az U-Sanj nevet adta, emlékezésül arra, hogy egy idegen nemzett, ki a falunkba a rabló U-Sanjok (hisz így nevezte Den-Csu-Jang a földieinket) megbüntetésére jött. A mult nyáron meghalt anyám; a sampanát én örököltem. Parasztokat ós kereskedőket szállítok a folyón és segítek a halászoknak. Amikor anyám haldoklott, azt mondta, nékem kell megtalálnom az igazi kalózokat, akiknek a bűne férje halála és az ő becsületének a bemocskolása. Ezért mentem önhöz, amidőn a „virágos bárka” kalózaira ráakadtam.

Most azután a fiú egynémely tulajdonságát megtudtam magyarázni: megértettem a buzgalmat, amit a kalózok foglyulejtése alkalmával kifejtett; különös nevét, göndör haját, magas növését s nálunk szokatlan formáját a szemének. U-Sanjt magam mellett tartottam. Gyanakvóan őrködött a foglyul ejtett kalózok sorsa fölött.

Egyik reggel berontott a szobámba és értesített, hogy éjszaka az összes kalózokat elbocsájtották a börtönből és már is eltűntek. Ismerem a mi parancsnokló tábornokunk szigorú jellemét és ezért a dolog egész elképesztett. Pár nappal később azonban megkaptam a dolog magyarázatát.

A parancsnokló tábornok elvitt a haditanács egyik gyülésére, ahol a hadtestparancsnokok által benyujtott költségvetések fölött tárgyaltak. Szüksége volt rám a szükséges felvilágosítások megadása végett. Az ülés meglehetős unalmas volt; a titkár egyik előterjesztést a másik után olvasta fel s a jelenlevők által pontról-pontra ellenőriztette, változtattatta, röviditettette és elfogadtatta. Amidőn Den-Csu-Jang költségvetésére került a sor, hallom, amint a főparancsnok mondja:

—  Hm... Tekintettel... hm... a kerület lokális bevételeire, ahol Den-Csu-Jang generális hadteste fekszik, javasolom... hm... ahogy ezt azelőtt is tettük, az általa előterjesztett költségvetési terv ellenvetésnélküli elfogadását, a bevételeket azonban ... hm... ötvenezer dollárral csökkenteni kell. Nos?

Ennél a szónál a főparancsnok körüljáratta tekintetét, miközben szokása szerint alsó ajkát elhúzta s hosszura nyujtott „Noo-os?” szavát többször megismételte. Valamennyi jelenlevő fejbólintással beleegyezett. Den-Csu-Jang generálisnak sem volt ellenvetése.

—   Micsoda lokális bevételek ezek? — kérdeztem szomszédomtól, egy fiatal hadtestparancsnoksági titkártól.

—   Hát nem tudja? — hangzott a csodálkozó válasz. A vám- és kikötőhivatalok számítása szerint a kalózok által okozott károk összege az utolsó költségvetési periódusban százötvenezer dollár.

—   Na és?

—   A főparancsnok feltételezi, hogy a fővállalkozó része ebben az üzletben rendszerint egy harmad. Ha tehát a rész megbecsülésében a főparancsnok tévedett, volna, akkor Den-Csu-Jang tiltakozik. De hallgat. Tévedés viszont kizárt dolog. Több mint tizenötéves tapasztalás...

Ebben a pillanatban a hadtestparancsnokom szólított meg, mert a mi költségvetésünk került sorra.

Igy végződött számomra a Gyöngy folyói kalózok romantikus titka...

—   Békibe hagyta tehát a dolgot? — kérdeztem Cso-Lunt. Nevetett. Egy gyors mozdulattal azonban felém fordult és izgatott

hangon válaszolta,

—   Hát mit gondol, mit csinálhattam volna? Kiderült, hogy ezt a dolgot minden parancsnok ismeri tizenöt éve. Csak számomra volt új. Den-Csu-Jang ma is egyike a legjobb és a legderekabb generálisoknak. A lokális bevételek megengedett és tökéletesen legális dolgok. Mindenki úgy szerzi meg, ahogy az a legkényelmesebb számára. Azt hiszi talán, hogy ezeket az embereket át lehet modellálni? Ugy kell elfogadni őket, amilyenek.

—   Van egy régi kinai parabola az emberről, aki egy pajzsot és egy lándzsát vásárolt s a következőkép´ dicsérte: ez a pajzs olyan erős, hogy semmiféle ütés sem képes összetörni; ez a lándzsa olyan éles, hogy nincs semmise, amin nem hatol keresztül! Akkor egy járókelő hozzálépett és megkérdezte: de mi történik akkor, ha a te lándzsáddal ütik keresztül a pajzsodat?

—   Igy van most velünk. Megakarjuk győzni az embereket, hogy a mi programunk nagyon jó s arról is, hogy ezek a generálisok, akik rablásaikat a Sunjatsenizmus által renovált „tavasz és ősz” konfuciusi kommentáraival leplezik, szintén jók. Nem. A kettő között választani kell.

Különben egy praktikus tanulságot ebből a dologból is vontam. — És pedig? — kérdeztem feszülten.

—   U-Sanjnak mindent elmeséltem. Most már tudja ki a hibás anyja gyalázatában. Ama „sanj-fsun”-t (három elvet) illetőleg, ami köpenyegül szolgál Den-Csu-Jangnak, a fiú tényleg e „három híján” való. U-Sanj már választott...

—   Ime egy modern „Dél-Tengeri” mese, — fejezte be Cso-Lun. Hé, U-Sanj! — kiáltotta a fiúnak, evezz a partnak! Kiszállunk!